Ismét William K. Black egy cikkét hoztam, ami hosszú ugyan, de tanulságos. Nagyon sok mindent meg lehet érteni vagy sejteni a világgazdaság mozgatórugóinak működéséről, ha veszitek a fáradtságot és elolvassátok a cikket, és nem mellesleg azonosultok az író véleményével. Kénytelen voltam megszórni jó sok lábjegyzettel, mert a szereplők jó része nekünk egyáltalán nem ismerős, noha nem árt tisztában lenni azzal, ki kicsoda a játszmában.

A New York Times (NYT) a minap kettő cikkben is megerősítette, hogy Obama elnök Geithner[1] utódjául Jacob Lew-t[2] akarja pénzügyminiszterré kinevezni. A legtöbben úgy vélik, hogy Geithner a Wall Street gyermeke és közvetlen alkalmazottja, habár soha nem húzott közvetlenül fizetést onnan. Geithner a Wall Street egyik totálisan ellenőrzött alvállalkozásánál dolgozott – a Federal Reserve Bank of New York-nál[3]. Lew az igazán nagy fogás, egy újabb Wall Street-i tégla a Fehér Házban. Noha az első NYT cikk még cáfolta, hogy Lew a Wall Street-en dolgozott volna, a második már csak csökkenteni akarta ennek a ténynek a jelentőségét. 

„Lew-nak volt egy rövid kitérője a pénzügyi világban, mielőtt négy éve csatlakozott az Obama kormányzathoz. Előzőleg a pénzügyi óriás Citicorp-nál dolgozott, előbb a Citi Global Wealth Management vezérigazgatójaként, majd a Citigroup Alternative Investments vezérigazgató-helyetteseként.”   

A "Global Wealth Management" a világ leggazdagabb embereinek nyújt banki szolgáltatásokat, egy olyan klubnak, amelynek egy szimpla milliomos aligha lehet a tagja. Az "Alternative investments" másodlagos pénzügyi termékek közvetlen banki kereskedését végezte. Lew végzettsége szerint ügyvéd. 

Ahogy a CBS News írta: 

„Obama teljesen nyugodtan hozhat a kormányába egy újabb Wall Street-i embert, mivel a mostanában hangoztatott populista szónoklatokon túl, viszonylag keveset tett a pénzügyi szektor megzabolázása érdekében. Ami ráadásul jól illik abba a képbe, ahogy Washington a Lew-hoz hasonló embereket cserélgeti a Wall Street és a Capitolium között. Egy hasonló történet: Lew egyik elődje, Peter Orszag az Office of Management and Budget[4] (OMB) vezetője volt, és miután elhagyta az irodát, a Citi vezérigazgató-helyettese lett. A politikai hivatás ma már nem hátsó bejárat egy jól jövedelmező banki álláshoz – sokkal inkább maga a vörös szőnyeg. A forgóajtó pedig csak egyre forog. A Citi Alternative Investments részlege végül milliárdokat veszített. Ugyanakkor Lew három éves kis kitérője alatt jó pénzt kaszált, többek között egy durván 950 ezer dolláros prémiumot – miután a bankot a kormányzat megmentette a csődtől.”

Lew segítette Clinton elnök pénzügyi politikájának kialakítását is.

Lew 1998 májusától 2001 januárjáig a Clinton-kormányzat OMB főnöke volt. Ebben az időben írta alá Clinton a pénzügyi szolgáltatások modernizálásáról[5] és a határidős tőzsdei kereskedés modernizálásáról szóló[6] törvényeket – amelyek kulcsfontosságú jogszabályok voltak a Wall Street deregulációjának folyamatában. Az első megszüntette azt a régi korlátozást, ami szerint a kereskedelmi bankok általában nem ajánlhattak vagy végezhettek szolgáltatást befektetési bankoknak, a második gyakorlatilag eltörölt minden korlátozást a származtatott termékek kereskedelme elől. 

Lew elődje William Daley volt. Daley egy ügyvéd, aki a válság idején a J. P. Morgan-Chase[7] végrehajtó bizottságának, azt megelőzően pedig a Fannie Mae[8] igazgatótanácsának tagja volt. Daley tagja a „Third Way”[9] ellenőrző bizottságának. A „Third Way” Pete Peterson[10] támogatójaként a megszorítások és a társadalombiztosítási kiadások csökkentésének híve. Támogatja a Wall Street és Pete Peterson legnagyobb álmát – a társadalombiztosítás privatizációját. A privatizáció lehetővé tenné, hogy a nyugdíjszámláink kezelésének díjai révén a Wall Street profitja dollár százmilliárdokkal növekedjen. 

Daley elődje Rahm Emanuel[11] volt. Emanuel szabad művészetek és kommunikáció szakokat végzett. Clinton abban az időben nevezte ki a Freddie Mac[12] igazgatótanácsába, amikor a tanácsot erős kritikák érték az elszámolásaival kapcsolatos hibák miatt. Emanuel a Wasserstein Perella-nál is dolgozott, ami egy neves befektetési bank volt. 

Ennek a sablonnak a nyilvánvaló tényei:

1. Obama szereti, ha a Wall Street-ről érkező fickók irányítják a pénzügyeket (annak ellenére, hogy amiatt került hatalomra, mert a Wall Street felrobbantotta a világot),

2. A forgóajtó, ami összeköti a Wall Street-et a Fehér Házzal, hihetetlenül felpörgött,

3. Obama pénzügyi tanácsadóit már egy nagyon rövid Wall Street-i kitérő is gazdaggá tette.

Ami nyilvánvaló, az egyben életfontosságú is, de a vezető média erről szinte tudomás sem vesz. A nyilvánvaló tények segítenek megmagyarázni, hogy Obama gazdaságpolitikája miért volt tisztességünk és polgáraink kárára inkoherens, helytelenül elmagyarázott, méltánytalan és gyakran szolgai módon kiszolgáltatott a Wall Street-nek. 

A sablon nem nyilvánvaló tényei az alábbi gondokat takarják. Először is, Obama szereti körbevenni magát kudarcokkal. A sort Geithner kezdte. Úgy volt, hogy ő lesz a legfőbb szabályozója a legnagyobb amerikai bankoknak. Szánalmas kudarcot vallott. Beszédei és nyilatkozatai a Szövetségi Jegybank Szövetségi Nyíltpiaci Bizottságának gazdasági válság idején tartott találkozóin jelezték, hogy végig teljesen fogalmatlan volt. A rövidség okán csak három pénzügyminiszteri kudarcát említem most meg. 

Lew kudarctól kudarcig tántorgott. Egyik megalkotója volt a Clinton-kormányzat mindkét katasztrofális jogszabályi deregulációs intézkedésének, ami a számlavezetési csalási járvány kitörésével a világgazdasági válságot okozta. 

Emanuel és Daley mint a Fannie és Freddie igazgatói vallottak kudarcot. Lew a Citicorp származtatott üzleti részlegénél mondott csődöt. Ez a kudarc különösen veszélyes, mivel a Volcker-szabály[13] célja éppen az volt, hogy a szövetségi alapon biztosított bankok ne szerezhessenek tulajdonosi opciót származtatott termékeken. Obama bukott, szabályozás-ellenes embereket nevezett ki olyan pozícióba, ahol a legtöbbet árthatnak az újraszabályozási törekvéseknek, amelyek a jövőbeli válságok kockázatainak és kárainak csökkentése érdekében pedig létfontosságúak lennének. 

Obama vezető pénzügyi tanácsadói erkölcsileg is megbuktak. Lew nagy erkölcsi próbája az volt, hogy őszintén be tudja-e ismerni tévedéseit. Az őszinteség alapvető a jövőbeli károk elkerülése érdekében. Lew ezt a második, kevésbé nyilvánvaló próbát is elbukta. 

A CBS különtudósítása szerint: 

„A kinevezése előtti meghallgatásán 2010-ben úgy tűnt, hogy Lew az ingatlanpiaci válsággal összefüggésben a pénzügyi szabályozók szerepét kisebbíteni akarta, amikor kijelentette, hogy „személyesen nem tudom, hogy a dereguláció mekkora szerepet játszott a válság kialakulásában, de nem hiszem, hogy a dereguláció lett volna a közvetlen ok”.” 

A Pénzügyi Válságot Kivizsgáló Bizottság[14] úgy találta, hogy a dereguláció döntő szerepet játszott a válság kialakulásában. Saját kutatásaim is ezt támasztották alá. 

Ez a séma megismétlődött a hitelpiac összeomlása során.  A Pénzügyi Szervezeti Reformáló, Helyreállító és Rendészeti Nemzeti Bizottság[15] szerint a dereguláció hozzájárult az összeomláshoz. A könyvemben részleteztem ennek folyamatát. George Akerlof és Paul Romer 1993-ban írott cikke (Fosztogatás: a profitérdekelt csőd gazdasági alvilága) ezt a pontot emeli ki utolsó bekezdésében: 

„Sem a nyilvánosság, sem a közgazdászok nem látták előre, hogy a (hitelpiaci) dereguláció fosztogatáshoz vezet. A koncepció ismeretének hiányában azt sem tudhatták, hogy milyen súlyos lehet a helyzet. Így hát a terület felügyelői, akik már a kezdetektől fogva tudták, mi történik, a legjobb esetben is csak lanyha támogatást kaptak. Ma már okosabbak vagyunk. Ha tanulunk a tapasztalatainkból, a történelemnek nem kell megismételnie magát.” 

Lew, Clinton elnök, Bob Rubin[16], Larry Summers[17] és Alan Greenspan[18] erőltették azokat a fő deregulációs jogszabályokat, amelyek miatt kialakulhatott az a bűnözésre csábító környezet, ami a válsághoz vezetett. De ez vezetett a bankfelügyeleti ügynökségek felügyeleti és szabályozási tevékenységének korlátozásához is. Egy olyan vezető tisztviselő, akiben nincs annyi tisztesség, hogy beismerje hibáit és tanuljon belőlük, alkalmatlan bármilyen feladatra. 

Geithner is elbukta ezt az erkölcsi próbát. Ugyanis nem fizette meg az adót, amiről pedig tudott, mert azt hitte, hogy megúszhatja a dolgot. Az az ironikus, hogy az adóhatóság éppen Geithnernek jelent. 

A harmadik, kevésbé nyilvánvaló gond az, hogy a pénzügyminisztérium és hivatalai (közöttük a bankfelügyelettel) felelősek a hatalmas mennyiségű fontos szabályozó beépítéséért, amelyek a jövőbeli válságok kockázatainak csökkentését hivatottak szolgálni. Egy kudarcot vallott, szabályozás-ellenes ember kinevezése egy olyan hivatal élére, amelynek a célja több száz szabályozó megalkotása biztos recept a megismételt kudarcra. 

A negyedik kevésbé nyilvánvaló gond, hogy Obama olyan embereket választott ki vezető pénzügyi tanácsadónak, akiknek nincs ilyen jellegű végzettségük. Geithner nemzetközi politológiát tanult. Emanuel retorikát. Lew, Obama és Daley jogot végzett. Lew, Dales, Emanuel és Geithner mind dolgoztak a pénzügyi szektorban, de csak azért, mert politikusok voltak korábban és fontosabb volt, hogy kit ismernek, mint az, hogy mihez értenek. A hozzáértés sosem volt lényeges. Kudarcaik azokban a pénzügyi pozíciókban nem számítottak. Kudarcaik jutalmául prémiumot kaptak, amitől elég gazdagok lettek, hogy megbukhassanak. Ez a modern világ alapszabálya a vezető tisztségviselőket tekintve. Lew sokkal gazdagabb lett annak köszönhetően, hogy a Citicorp-ot az USA kormányzata megmentette a csődtől. 

Az ötödik kevésbé nyilvánvaló gond az, hogy mindegyik fő tanácsadó olyannyira szolgai módon ajánlkozik fel a mi országosan veszélyes intézményeinknek[19] (az úgynevezett „túl nagy, hogy elbukjon” bankoknak), hogy elfogadják a részrehajló kapitalizmust[20] és az ilyen bankok vezetőinek „ellenőrzési csalásait”, akik ezzel kapcsolatban még büntetlenséget is élveznek. Korábbi cikkeimben már leírtam, hogy mindezek az okok hogyan nyomorították meg országunk gazdaságát, demokráciáját és tisztességét és hogy fognak ismétlődő, erősödő gazdasági világválságokat okozni. 

Geithner megbecstelenítette az országot és a pénzügyminisztériumot, amikor az ilyen bankok és vezetőik ellen megakadályozta a büntetőeljárásokat. Nincs Lew-ban semmi, ami arra enged következtetni, hogy ő majd helyreállítja az ország becsületét. Azért választották, hogy továbbra is ezeknek a bankoknak az érdekeit szolgálja. Lew azon fog ügyködni, hogy az a bizonyos forgóajtó közvetlen átjáró maradjon a kormányzat vezető tisztviselői részére az azonnali Wall Street-i meggazdagodás irányába. 

Az utolsó nem nyilvánvaló gond az, hogy ezeknek a tanácsadóknak mindegyike annak a gazdasági megszorító neoliberális dogmának a szolgai követője, ami elpusztította Európát. Ezt a kérdést már több előző cikkemben elmagyaráztam. Hangsúlyozni kell, hogy Obama 2011 júliusában azért választotta vezető tanácsadójának Geithner-t, Lew-t és Daley-t, hogy elkövessék a „Nagy Árulást”[21]. Geithner egy olyan republikánus, aki fügefalevélként „függetlenre” változtatta állapotát, ezért a megszorítás-pártisága érthető. Daley Pete Peterson régi szövetségese. Peterson egy milliárdos Wall Street-i vezér, aki a szociális háló szétbontására irányuló kísérletet vezeti. Lew elkötelezettsége a régen megbukott megszorító dogmák iránt mélyen gyökerezik. 

A megszorítás egy vesztes-vesztes-vesztes-vesztes üzlet, nagyon hasonlatos a betegeken végzett érvágáshoz. A megszorítás olyan komolyan csökkenti a növekedést, hogy az az országot visszalöki a recesszióba, növeli a munkanélküliséget, növeli a nyomort a szociális programok megvágása miatt, noha azokra most lenne a legnagyobb szükség és gyakran növeli a hiányt is. Obama viseli a felelősséget ezekért az intézkedésekért és tisztviselőkért. 

Mi (és Obama) háromszor menekültünk meg a Nagy Árulástól. Bár ő a tervét „Nagy Alkunak” nevezte. 2011 júliusában Obama és Boehner házelnök majdnem véglegesített egy 4 trillió billió (sic!) dolláros megszorító csomagot, amely több mint 2 trillió billió (sic!) dolláros szociális és közel 1 trillió billió (sic!) dolláros társadalombiztosítási kiadáscsökkentést és egy sorozat, jórészt fiktív bevételnövelő intézkedést tartalmazott – amit egy évtized alatt kellett volna véghezvinni. 

Ha sikerült volna Obama-nak megkötni az alkut, ez a drákói megszorítás az országunkat és más országokat is visszalökte volna a recesszióba. 2011. júliusában az USA-ban 9,1%-os volt a munkanélküliség. A megszorítások hónapokon belül egy második recessziót okoztak volna. 2012 során, ami választás év volt, a munkanélküliség minden hónapban emelkedett volna, jóval meghaladva a 10%-ot. Obama elvesztette volna a választást, és a republikánusok visszavehették volna a Szenátus ellenőrzését. 

Obama és Boehner 2011. júliusi alkuját a Tea Party[22] és a Szenátus haladó erői akadályozták meg. Ezért helyette 2011 augusztusában megkötöttek egy másik költségvetési alkut, ami létrehozott egy „szuperbizottságot”, amelynek a célja egy legalább 1,2 trillió billió dolláros megszorító csomag 2011 novemberére történő összeállítása volt, és létrehozta az azóta csak „pénzügyi szakadéknak”[23] nevezett automatizmust (ami automatikus megszorításokat léptet életbe, amennyiben 2013 januárjáig nem sikerül új alkut kötni). A 2011. novemberi alkut ismét az ellenzék „furcsa párja”, a Tea Party és a haladó demokraták hiúsították meg. 2012 decemberének végén Obama arra sürgette a Szenátus többségi vezetőjét, Harry Reid-et[24], hogy fogadjon el egy sor engedményt, ami a szociális háló jelentős megnyirbálását is tartalmazta. Reid azonban a megadás és árulás tervezett eszközét irodája kandallójába hajította. A Tea Party a Képviselőházban lázadt fel és gázolta el Boehner alternatív megszorítási tervét. A 2013. januári alku végül kettő hónappal elhalasztotta az automatikus megszorítások életbe lépését. 

A haladó erőknek meg kell érteniük, hogy a „Nagy Árulás” nem elkerülhetetlen. Megbocsájthatatlan önpusztítás, amit a kormányzat és Boehner tervez a nemzet ellen. Az orvostudomány több mint száz éve felfedezte, hogy a betegen végzett érvágás orvosi műhiba. Legalább 75 éve tudhatjuk, hogy a recesszió vagy a gazdasági világválság elleni megszorítás közgazdasági műhiba. A Demokrata Párt Wall Street-i szárnyával kapcsolatos irónia az, hogy szörnyűek a pénzügyekben. A Wall Street a Fehér Házban a pénzügyi és politikai élet legrosszabb tulajdonságait vegyíti. Ez a részrehajló kapitalizmus – Amerika ellenes stílusban.

A cikk eredetije megtalálható itt: http://www.huffingtonpost.com/william-k-black/jacob-lew-another-brick-i_b_2446848.html

All credit goes to William K. Black.