Ma a média bűnbakokat keres, de 20 éve segített végrehajtani a katasztrofális intervenciót
Mindenkit okolnak az afgán katasztrófa miatt, kivéve azokat, akik elkezdték a háborút. Igen, Joe Biden elcseszte, mert ilyen kaotikus gyorsasággal vonult ki. Igen, Boris Johnson és Dominic Raab kudarcot vallott abban, hogy megfelelő eszközöket biztosítson időben a sérülékeny emberek kimenekítéséhez. De a média eszeveszett elhatározottsággal azt akarja bizonyítani, hogy nem okolhatók azok, akik reális célok vagy menekülési terv nélkül elkezdték ezt a lezáratlan háborút, és folytatták tekintet nélkül az afgán emberek életére és jogaira: az akkori amerikai elnök, George W. Bush, Tony Blair brit miniszterelnök és kompániájuk.
Sőt, Blair önfelmentése és Bident okolása első oldalas hír volt a múlt hétvégén, miközben azokat, akik 20 éve ellenezték ezt a pusztító háborút jórészt agyonhallgatta a média. Miért? Mert azzal, hogy elismernék azok hibáit, akik szorgalmazták a háborút, kiderülne, hogy a média is segítségükre volt ebben.
Minden tisztességes elszámolásnak, amely azt vizsgálja, hogy mi romlott el Afganisztánban, Irakban és a többi országban, amelyeken végigsöpört a „terrorellenes háború”, ki kellene térnie a média katasztrofális teljesítményére. Az afganisztáni háború éljenzése szinte általános volt, és az egyet nem értést tűrhetetlennek tartották. Miután az Északi Koalíció lerohanta Kabult, megkínozta és kasztrálta a hadifoglyokat, megerőszakolta a nőket és gyerekeket, a Telegraph arra sürgetett minket, hogy „csak örvendjünk, örvendjünk”, míg a Sun kétoldalas szerkesztőségi cikket közölt ezzel a címmel: „Az árulók szégyene: tévedés, tévedés, tévedés… bolond volt, aki szerint a szövetségesek kudarcot vallanak.” A Guardianban Christopher Hitchens, az USA hegemóniájának és háborújának híve az alkalom ünnepélyességét az alábbi szavakkal jelezte: „Nos, ha-ha-ha, ja, és pfuj. Nyilvánvaló volt, hogy a vereség lehetetlen. A tálibok hamarosan történelem lesznek.”
Az a kevés újságíró és közéleti figura, akik nem értettek egyet, felkerültek a Telegraph „Oszama bin Laden hasznos hülyéi” napi listájára, „Amerika-ellenességgel” és „terrorizmus pártolással” vádolták, gúnyolták, rágalmazták és szinte minden platformról kitiltották őket. Az Independentben David Aaronovitch azt állította, hogy az, aki ellenzi a háborút, „kozmikus nyafogásba merül.”
Minden ismerősöm az Egyesült Királyságban és az USA-ban, akit a médiában a háborúellenessége miatt támadtak, halálos fenyegetéseket is kapott. Barbara Lee, a Kongresszus egyetlen tagja, aki a Bush-kormány korlátlan katonai felhatalmazása ellen szavazott, 24 órás rendőri védelemre szorult. Ezen mccarthysta buzgóság közepette az olyan békepártiakat, mint például a Woman in Black, „lehetséges terroristaként” tartotta nyilván az FBI. Az akkori külügyminiszter, Colin Powell rá próbálta venni a katari emírt, hogy cenzúrázza az Al-Dzsazírát, azon kevés média egyikét, amely következetesen kétségbe vonta a háborús igyekezetet. Miután ez nem sikerült, az USA lebombázta az Al-Dzsazíra kabuli kirendeltségét.
A közvetítésekben szinte kizárólag azok szerepeltek, akik támogatták a kalandot. Ugyanez történt Irak megszállása előtt és alatt, amikor a háború ellenzői csak a vonatkozó műsoridő 2 százalékát kapták a BBC-n. Azokat a próbálkozásokat, amelyek a háború jogosságát alátámasztani hivatott hazugságokat – mint például Szaddám Husszein állítólagos tömegpusztító fegyverei és tárgyalásképtelensége – támadták, hazafias buzgalommal szerelték le.
De miért ennyire vérszomjas a média? Miért imádják ilyen nagyon a bombákat és lőszereket, és ilyen kevéssé a diplomáciát? Miért pózolnak olyan nyilvánvaló élvezettel a hullahalmok tetején, mielőtt csendben elslisszolnának, ha a dolgok rosszra fordulnak?
Az egyik kézenfekvő válasz a jó öreg „ha vér van, hír is van”, ezért ez a beépített vérvágy. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna az a pillanat, amikor elkezdtem gyűlölni az ágazatot, ahol dolgozom. A BBC World Service részére készítettem műsort 1987-ben az aktuális külügy kérdésekről. Aznap unalmas hírek voltak és egyik sztori sem volt alkalmas felvezetőnek. Az adás előtt tíz perccel kivágódott a stúdióajtó és a szerkesztő toppant be. Tapsolt egyet és felkiáltott: Szuper, 110 halott Sri Lankán! A hír látványosság és a háborúnál nincs látványosabb.
Az Egyesült Királyságban egy másik magyarázat a gyarmati múltunkkal való folyamatosan kudarcos szembenézés. A nemzeti érdek évszázadokon át egybeesett a gazdagok érdekeivel, miközben a gazdagok érdeke jelentős mértékben függött a gyarmatok kizsákmányolásától és az ezt támogató katonai kalandoktól. A tengerentúli háborúk támogatása, legyenek azok bármilyen katasztrofálisak, hazafias kötelességgé vált.
Az afganisztáni katasztrofális vereség miatt zajló jelenlegi melldöngetés ellenére semmit sem tanultunk. A média továbbra is a háborúról és megszállásról szóló kegyes hazugságokkal traktál minket. Ködösítenek a civilek lemészárlásával járó dróntámadásokról és a megszállók által engedélyezett és bátorított korrupcióról. Utólagosan akarják igazolni a háború jogosságát, főként azzal, hogy a nők jogainak biztosításáról beszélnek.
Azonban ez a kérdés – hiába volt akkor is fontos és fontos jelenleg is – nem szerepelt az eredeti háborús célok között. Ami azt illeti, az sem, hogy a tálibokat el kell űzni a hatalomból. Bush elnöksége be volt biztosítva és megkapta a háborúit azoktól az amerikai ultrakonzervatív, vallásos fundamentalistáktól, akik sokkal jobban hasonlítanak a tálibokra, mint a felszabadítást váró bátor nőkre. Az újságok, amelyek ma azt állítják magukról, hogy az emberi jogok bajnokai voltak, 2001-ben minden lehetőséget kihasználtak a nők gúnyolására és hátráltatására. A Sun a harmadik oldalán félmeztelen tinikről közölt fényképsorozatokat, a Daily Mail nők életét tette tönkre a Szégyenfallal, a szélsőséges szexizmus, a testszégyenítés és a feminizmus támadása járványos jellegű volt.
Akik felszólaltunk a háború ellen, nem rendelkeztünk látnoki képességekkel. A következő kérdéseket nem azért tettem fel a Guardianban, mert lett volna akármilyen belső információm, hanem mert rohadtul nyilvánvalóak voltak: Mikor hagyjuk abba a harcot? Mikor válik a visszavonulás tisztességessé és felelőssé? Miután legyőztük a haderejét, kötelességünk Afganisztánt protektorátussá tenni? Vagy lepasszoljuk a felelősséget, amint a haderőt lehetetlen lesz már fenntartani? De már ezekkel a kérdésekkel is az elfogadható vélemény határán túlra kerültem.
Sok mindent meg lehet úszni a médiában, de – a legtöbb kiadónál – azt az egyet nem, ha az ember a saját nemzete által vívott háborút ellenzi, hacsak az indokai nem pusztán gyakorlatiak. Ha humanitárius a motivációja, akkor onnan kezdve fanatikusnak tartják. Akik a vitáikat bombákkal és rakétákkal vívják, azok a „mérsékeltek” és a „centristák”, akik szóban ellentmondanak nekik, azok a „szélsőségesek”. Azt a kellemetlen tényt, hogy a „szélsőségeseknek” volt igazuk és a „centristák” tévedtek, ma határozottan elfelejtik.
https://www.theguardian.com/commentisfree/2021/aug/25/blame-afghanistan-war-media-intervention
Utolsó kommentek