A következő véleményt David Rothkopf a CNN.com állandó szerzője, a Foreign Policy (Külügyek) magazin kiadójának, az FP Group-nak a vezérigazgatója és főszerkesztője, a Carnegie Endowment for International Peace vendégoktatója fogalmazta meg a Snowden-botránnyal kapcsolatosan.
Az USA hírszerzésének elszabadulása
Aligha találni az USA hírszerzésének történetében olyan időszakot, amelyben keményebben vádolták volna hatáskör túllépéssel vagy céltévesztéssel küldetése – az USA kormányzatának támogatása érdekében végzett titkos információgyűjtés – teljesítése miatt. A hétvégén nyilvánosságra került információk alapján az USA rendszeresen kémkedett európai szövetségesei után is. A valószínűleg az Edward Snowden által átadott iratok alapján megjelent európai sajtóhírek szerint titkos faxüzenetek lehallgatásával, továbbá 38 nagykövetségen és irodában – Washingtonban, New York-ban csakúgy, mint egyéb európai helyszíneken – poloskák telepítésével és más eszközökkel az USA kémtevékenységet végzett az EU, Franciaország, Olaszország, Görögország és más, vele szoros baráti viszonyban álló állam ellen.
Az időzítés sem túl jó: az EU-val tervezett kereskedelmi megállapodás megkötése előtt állunk, ami az Obama-kormányzat egyik prioritása. Ezek az új jelentések felháborodást keltettek az egész kontinensen, tovább szítva a haragot, amit az a korábbi Snowden-féle információ váltott ki, miszerint az USA több millió német telefont és e-mailt is lehallgatott.
A vezető tisztviselők, mint John Kerry külügyminiszter azzal ütötték el a kérdést, hogy szerintük a szövetségesek gyakran kémkednek egymás után, míg mások, mint az NSA (National Security Agency – Nemzetbiztonsági Ügynökség) és a CIA volt vezetője, Michael Hayden tábornok, megjegyezték, hogy néhány barátunk utánunk is kémkedett. De a fontos kapcsolatok és az Obama-kormányzat azon korábbi kijelentése, hogy másképpen fog viselkedni, mint az előző USA-kormányok, csorbát szenvedtek.
A fentiek közvetlenül a hírszerző szervek hazai túlkapásairól szóló hírek után jelentek meg. NATO-szövetségeseink számára savanyú vigasz lenne az, hogy egyszerűen csak úgy kezeljük őket, mint saját polgárainkat, ugyanis a telefonhívások és e-mail forgalom adatainak óriási méretű tárolására vonatkozó program részletei okozták a Snowden-ügyben az első megrázkódtatást. De Snowden kiszivárogtatásánál még nagyobb baj az a tény, hogy egy viszonylag kezdő polgári szerződéses alkalmazott legfelsőbb szintű jogosultságokat és adathozzáférési jogokat tud szerezni. Valójában mélyen megdöbbentő, hogy több százezer polgári szerződéses alkalmazottnak vannak ilyen jogosultságai, és amint látszik, sokukat nem megfelelően világíthatták át vagy elégtelenül irányíthatták.
A hírszerzés által irányított drónprogram nagyságáról, a „halállistákról”, a vélt fenyegetésekkel szemben az igazságszolgáltatást megkerülő módon való fellépésről, az USA iráni (Stuxnet), kínai és egyéb ellenségeit célzó cyberháborús programjának kiterjedéséről érkezett korábbi hírek már felvetették a nyilvánosság szerepének kérdését. Az NBC News éppen a múlt héten adta hírül, hogy James Cartwright tábornok – aki Obama elnökhöz és nemzetbiztonsági csapatához igen közel álló katonai felsővezető – volt egy, a Stuxnethez köthető kiszivárogtatási vizsgálat célpontja.
A fentiek a titkolózás és arrogancia olyan társaságának történetei, amely egyszerűen túl messzire ment. Valószínűleg minden egyes ilyen küldetést megalapozott nemzetbiztonsági célból kezdtek végrehajtani. De mivel a tervezés és végrehajtás jelentős része zárt ajtók mögött folyt, vagy olyan körülmények között, amelyek során a „felügyelet” kifejezést nevetséges módon arra használták, hogy az intézkedéseket cinkos hunyorítással jóváhagyólag lepecsételjék, valószínűleg sokkal meglepőbb az, hogy milyen kevés ilyen botrányt láttunk, holott úgy tűnik, jóval több ilyen eset történt.
Jegyezzük meg, hogy saját adatai alapján az USA kormányzata a tavalyi évben 1789 esetben kért jóváhagyást kormányzati kémtevékenységre a FISA-bíróságtól (Foreign Intelligence Surveillance Court - Külföldi Hírszerző Bíróság), és egy kivételével minden esetben meg is kapta azt. Az Amerikai Tudósok Szövetsége (Federation of American Scientists) által a kormányzati adatok alapján készített összesítés szerint 2001 óta több mint 15 ezer ilyen kérelmet nyújtottak be, amelyekből mindössze tízet utasítottak el. Még a hidegháborús Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa sem volt ennyire hatékony gumibélyegző.
A FISA-bíróság csak az egyik erőtlen felügyeleti hatóság, amely nyilvánvalóan nem látja el a feladatát. A képviselőházi és kormányzati testületek tagjai működésbe hozták a 2011. szeptember 11-ét követő paranoiát, rákaptak a fenyegető mentalitásra, és elkezdték elfogadni, hogy akárcsak egy USA elleni támadás lehetősége is indokolhatja a nemzeti és nemzetközi jog figyelmen kívül hagyását.
Jó példa volt erre, amikor Keith Alexander, az NSA igazgatója kijelentette, hogy az ügynökség erőteljes lehallgatási tevékenységét igazolja, hogy ezzel állítólag megakadályoztak „több mint ötven” terrortámadást. Ugyanakkor alig esett szó a támadások nagyságáról, a tényleges veszélyről, arról, hogy meg lehetett-e volna azokat akadályozni ilyen mértékű lehallgatás nélkül, vagy arról, hogy a polgári szabadságjogokat jobban csorbították-e így, mint azt a terroristák tervezték.
Alkalmasint vezető tisztviselők mondták el nekem, hogy szerintük a hasonló programok elfogadásának elsődleges mozgatórugója inkább az attól való félelem, hogy az ellenszegülés végzetes politikai következményekkel járhat, semmint a támadás bekövetkezése. Szóhasználatukkal élve, a mai USA hírszerzési körökben a CYA (Cover You Ass – Védd a segged) sokkal fontosabb, mint a CIA.
Vannak tényleges veszélyek. És igen, vannak ellenünk kémkedő államok. A terroristák olyan új technológiákat alkalmaznak az amerikai érdekek és polgárok ellen, amelyeket meg kell fékezni. A cyberháború egyre nagyobb fenyegetést jelent az USA és más államok számára is. Mindezen tényeket az USA kormányzatának elemeznie kell és ellenlépéseket kell tennie. Páran úgy gondolják, hogy az USA-nak támadólag kellene fellépnie. De a kiszivárgott tények a rossz ítéletekből és túlreagálásokból álló hibák sorozatát tárták fel, és nem azt, hogy minden programunkat törölni kellene. A baj egyrészt a nagyságrenddel, másrészt a mélységesen kompromittálódott és kicsavarodott értékekkel van.
A bajt magát bonyolítja és súlyosbítja, hogy az USA lesz a világ első cyber-szuperhatalma. Ekként technológiai izmaink megfeszítésével nem csak a saját biztonságunkat növeljük, hanem egy állandósuló, alacsony szintű, láthatatlan konfliktus új fajtáját is gerjesztjük, amelynek fényében a hidegháborús kémjátszmák régimódinak látszódnak korlátozottságuk miatt, még ha tétjük sokkal nagyobb is volt. Régebben a jelenséget hűvösháborúnak (Cool War) neveztem, mivel se nem hideg, se nem forró, de ugyancsak veszélyes, és nem csak az ellenségeinkre, de barátainkra, érdekeinkre és értékeinkre is.
Edward Snowden megszegte a törvényt, és ha az USA elfogja, megérdemli, hogy eljárjanak vele szemben. De igazából azoknak kellene a figyelem középpontjában állniuk, akik kigondolták, jóváhagyták és létrehozták ezt a burjánzó, látszólag ellenőrizhetetlen globális hírszerző és cyberháborús gépezetet, amely legalább akkora veszélyt jelent egy olyan országra, amilyenben mi élni akarunk, mint egy terrorista csoportra.
Hivatkozások az eredeti cikkben
Utolsó kommentek