A liberálisok, akik azt hiszik, bárhova exportálhatják értékeiket, csak veszélyesebbé teszik a világot 

Az afganisztáni vereség sok klisét és felszínes következtetést váltott ki. A kommentátorok bölcs bólintással a „birodalmak temetőjét” emlegették. Minden ellenkező bizonyíték dacára, a politikusok szerint „együtt kell működni a mérsékelt tálibokkal”. 

Divatos lett annak a gondolatnak a kigúnyolása is, miszerint „a történelem véget ért”, ahogyan azt Francis Fukuyama mondta a berlini fal leomlása után. Ez az elv azon a hegeli gondolaton alapul, hogy a történelem az értelem fejlődése, hogy a liberális demokrácia és a piaci kapitalizmus győzött és egyetlen alternatív eszmerendszer sem lehet a kihívója. 

Nem kellett volna hozzá az afganisztáni megszégyenülés, hogy észre vegyük, a történelem nagyon is velünk van. A liberális demokráciák otthon a szétágazó munkaerőpiacokkal – a stagnáló bérekkel és a mély egyenlőtlenséggel – küzdenek. Küzdenek az öregedő társadalom, a demográfiai változások, a radikális individualizmus, a woke-ideológiák és a politikai széttagoltság okozta társadalmi repedésekkel is. 

A nemzetközi tér bővelkedik a kihívókban. Putyin Oroszországa megöli a politikai ellenfeleket, megtámadja a szomszéd országokat és diktatúrát tart fent Beloruszban. Hszi Kínája a piaci kapitalizmus egyik mutáns formáját honosította meg, miközben elutasítja a liberális demokráciát, elnyomja az ujgurokat, tönkreteszi Hongkongot és fenyeget más országokat. Az iszlám világban autokraták kapaszkodnak erőszakkal a hatalomba, iszlamisták akarnak megdönteni szekuláris kormányokat és kalifisták álmodnak a saría alapján kormányzott iszlám államról. 

Amint azt a Nyugat relatív hanyatlása mutatja, a történelem nem lineáris, nem tükrözi az értelem haladását, egy bizonyos kormányzati forma tartós diadala nem szükségszerű és igazán még csak nem is lehetséges. Az emberiség haladást érhet el a tudományos felfedezések és a tudás terén, de ez a haladás nem feltétlenül vezet bölcsességhez, a tudás alkalmazásához, sem az új és változó veszélyekre és kihívásokra adott válaszokhoz. Túlkapásokat és visszaeséseket tapasztalunk, önteltséget és vereséget, hibákat és erős államok végleges bukását más államok által. 

Azonban Afganisztán – akárcsak a többi felderengő gazdasági, kereskedelmi és geopolitikai realitás – arra kellene késztessen minket, hogy megkérdőjelezzük a többi nyugati és liberális felvetést is. 

Az első és legnyilvánvalóbb a liberális egyetemesség. A legkorábbi liberális gondolkodók filozófiájukat úgy alakították ki, hogy elképzeltek egy természeti állapotot, egyfajta nulladik évet, ahol nincs se kormány, se biztonság és az élet csupa veszély és erőszak. Úgy képzelték, hogy az emberek azért, hogy megmeneküljenek ebből a brutális világból, társadalmi szerződést kötnek, amely bizonyos jogokat – például az élethez és a tulajdonhoz fűződő jogot – garantál, de egyébként szabadon élhetnek. 

Ezzel az elmélettel az a gond, hogy természeti állapot sosem létezett. Jogainkat és kötelezettségeinket a múltból örököltük, amelyeket a család, a kultúra és az intézmények komplex hálózata ruház ránk, melyet az idő múlása és a származási helyünk formált.

De a liberalizmus túlságosan gyakran vak ezekre a sajátosságokra. Azt feltételezi, hogy egyformák vagyunk, egyforma vágyakkal és szükségletekkel, bárhonnan is származzunk. Azonban ezek a feltételezett vágyak és szükségletek óhatatlanul a nyugati és – bárhogyan is szeretnék ezt a sokkal modernebb liberálisok tagadni – keresztény felvetéseken alapulnak. Csak gondoljunk arra, hogyan beszélünk az iszlámról és az iszlám országokról, amelyek – például – teljesen másképp viszonyulnak a nők jogaihoz és egy szekuláris kormány kívánatosságához. 

Ugyanezen értelmiségi alapvetések okozzák azt, hogy a liberálisok és a nyugatiak az embereket racionális egyéneknek tartják, akiket leginkább a saját személyes érdekeik vezetnek. De amint azt a modern pszichiáterek és antik filozófusok is igazolják, az emberek a versengés és együttműködés bonyolult keverékei. Tagságunk egy magasabb identitásban – család, lakóhely, törzs, nemzet, hit és nemzetiség – jobban számít, mint azt a liberálisok elismerik. 

És Afganisztánban, akárcsak Irakban, a Nyugat teljesen figyelmen kívül hagyta a törzsi és nemzetiségi identitásokat. Nemzeti és idegen kormányzati struktúrát próbált építeni. Zavartan nézte, ahogy a gazdasági és szociális programok kudarcot vallanak a lakosság körében, amely – legalábbis az ország sok részében – jobban vonzódott a tálibokhoz és jobban tisztelte az ő kormányzati hatékonyságukat, mint a Hamid Karzai és Ashraf Ghani által vezetett korrupt kormányokét. 

Egy másik nyugati és liberális feltételezés, amely elbukott Afganisztánban, az az elkerülhetetlen, megállíthatatlan haladásba vetett naiv hit. Nem csak a Fukuyama által vett értelemben, hanem abban is, hogy a pluralizmus és a racionalitás mindig társadalmi fejlődéshez vezet. Az a baj ezzel a gondolkozással, hogy a haladást óhatatlanul a szemlélő nézőpontjából látja. És azokat, akik vitatják a haladást, vagy más jövőben reménykednek, hamar maradinak vagy hazugnak tekintik. 

A szövetségesek 2001-es afganisztáni inváziójának célja az al-Káida elpusztítása és a tálibok elmozdítása volt, de a küldetés hamarosan a liberális demokrácia és a nyugati társadalmi normák rákényszerítésévé vált olyan emberekre, akik – még a tálibokat gyűlölők közül is – vonakodtak elfogadni a saját hagyományaiktól ennyire eltérő értékeket. A haladás elkerülhetetlenségének demonstrálása helyett Afganisztán csak arra volt jó, hogy emlékeztessen minket a civilizáció és a béke törékenységére. 

Ez elvezet bennünket az utolsó hibás nyugati feltételezéshez: a „liberális, jogi alapokon álló nemzetközi rend” mítoszához. A multilateralizmus és a nemzetközi intézmények valós és értékes dolgok, de illúzió azt gondolni, hogy a „jogon alapuló rend” tisztességes vagy demokratikus. Ez nem több, mint az amerikai és a nyugati érdekek mentén működő világrend, amelyet az USA gazdasági és katonai ereje tart fent. Sok politikus elkezdett hinni a saját mítoszukban, azzal áltatva magukat, hogy a csúcstalálkozók és szerződések önmagukban képesek működni tankok, hadseregek és hadihajók nélkül. Azonban az amerikai unilateralizmus – úgy befejezve az afganisztáni háborút, ahogyan elkezdte az irakit – megmutatta, hogy a jogon alapuló rend mindig is mítosz volt. 

Nyugatiként jogunk van hinni, hogy saját életmódunk és az alapelvek, amelyekkel megszervezzük társadalmainkat kívánatosabbak és jobbak is, mint a világon látható alternatívák. De miközben otthon sokkal eltökéltebben kell kiállni életmódunk mellett, sokkal realistábban kell látnunk azt, hogyan működik a világ máshol. Nem éltük meg a történelem végét, de ha tanulunk a tapasztalatokból, lehet, hogy tanúi voltunk a nyugati önteltség végének. 

https://www.telegraph.co.uk/news/2021/08/29/afghanistan-proves-hubristic-west-getting-world-wrong/