A német kancellár szabadjára engedte az autoritereket az EU-ban. Vajon az utódja más lesz?

Angela Merkel 16 évig tartó német kancellársága tanúja volt az Európai Uniót sújtó mindhárom XXI. századi válságnak: a 2008-as pénzügyi és államadósság válságnak, a 2015-ós migrációs válságnak és a jelenleg is zajló jogállamisági és demokrácia válságnak. 

És miközben csodálatosan teljesített az első során, majd sikeresen túlélte a másodikat, az utolsó lesz az, ami meghatározza az örökségét. Merkel nem egyszerűen megoldatlanul hagyja utódjára az EU jogállamisági gondjait, amelyek hosszú távon a legnagyobb átalakulással fenyegetik az európai integrációt. Hanem elsősorban az ő felügyelete mellett voltak képesek Orbán Viktor magyar miniszterelnök és a lengyel erős ember, Jarosław Kaczyński autoriter ambíciói odáig fejlődni, hogy rendszerszintű kihívást jelentenek az EU-ra nézve. 

Merkelt folyamatosan kritizálják azért, mert kesztyűs kézzel bánik Orbánnal és elsősorban a német autógyártók és gyáripar érdekeit tartja szem előtt az EU demokratikus integritása helyett. Azzal is vádolják, hogy azért nem szólalt fel az ország [Magyarország – a ford. megj.] autoriter folyamatai ellen, mert a konzervatív politikai családban akarta tartani az Európai Néppárt (EPP) fekete bárányát, Orbán pártját, a Fideszt. 

Tehetett volna mást Merkel, húzhatott volna vörös vonalat Magyarország és Lengyelország elé? Ez nem is kérdés. 

De vajon várhat-e Európa egy teljesen más, kritikus megközelítést az EU önjelölt autokratái irányába attól, aki az utódja lesz Berlinben? Nem feltétlenül. 

Merkel stratégiai választásai nem kizárólag a sajátjai voltak: azok mélyen gyökereztek a német politika és diplomácia alapvető hagyományaiban. És ezért azokat nem csak a kereszténydemokraták (CDU), hanem a német szociáldemokraták (SPD), a liberális szabad demokraták (FDP), sőt, kisebb mértékben még a Zöldek is osztották. 

Az, ami német álláspontot formálta Magyarország és Lengyelország tekintetében, messze túlmegy azon a tényen, hogy ezek az országok szerves részei a német-közép-európai gyártóbázisnak és ezért jelentős és egyre növekvő hatást gyakorolnak a német külföldi tőkebefektetések (FDI) részvényeire. 

Túlmegy azon az igazságon is, hogy a német politikát az ország történelmi felelőssége formálja a közép- és kelet-európai országokkal szemben és az is, hogy a Fidesz fontos tagja volt az EPP-nek. 

A felszín alatt két stratégiai megfontolás húzódik, amelyek formálják Berlin magatartását a szomszédos Közép-Európában zajló, egyre súlyosabb autoriter folyamatokkal kapcsolatosan. 

Először is, a német elitek az újraegyesítés óta hagyományosan képtelenek a gazdasági oldaltól elvonatkoztatva értelmezni a nemzeti érdek fogalmát. Ennek alapján a világgazdasági megfontolások minden egyebet felülírnak, amely trend jól megfigyelhető Oroszország és Kína német megítélésében is.

Másodszor, a német politikai és külpolitikai kultúra szélsőségesen konszenzusos és párbeszéd-orientált. Tárgyalni kell a közép-európai autokratákkal és nem róluk tárgyalni, egy évtizede ez a német diplomácia mantrája. 

Azonban ez a külpolitikai hagyomány gyakorlatilag hatástalan az olyan ellenfelekkel szemben, akik párbeszédet hazudnak – mint például a magyar kormány – vagy nem hajlandók egyetlen lépést sem tenni előre azon kívül, hogy egyszerűen fenntartják a kommunikációs csatornákat, mint például Lengyelország. 

Dióhéjban Berlin felfogása szerint a demokrácia és a jogállam pusztán olyan értékek, amelyeknek nincs közük az érdekeihez. Jó, hogy vannak, de a profit szempontjából nem életbevágóak. Színleg tiszteletben tartják őket, de fontosságban elmaradnak a piac és a párbeszéd fenntartása mögött. 

Az SPD, a Zöldek és az FDP talán jobban elkötelezettek ezen két érték iránt, mint konzervatív társaik, de ők sem képviselnek másik gondolati iskolát, amikor az érdekek megfogalmazásáról és a stratégiáról van szó. Ugyanazt a hagyományt és strukturális kényszert képviselik, amely Merkel alatt formálta a német politikát. 

A kancellár örökségén esett folt a német politikai osztály közös öröksége. Az SPD öröksége is, amely Merkel 16 évéből 12 évet vele együtt kormányzott és ez idő alatt a külügyeket vitte. 

A német diplomácia azzal, hogy nem áll készen vagy nem képes szankciókkal fenyegetni, az üres párbeszéd csapdájába esett. Merkel utódjának lesz esélye elhagyni az általa kikövezett utat és demonstrálni azt, hogy Németország másként is közelíthet az EU-n belüli autokratákhoz. 

Jó okunk van kételkedni abban, hogy ez megtörténik. De ha a következő kancellár nem változtat Németország megközelítésén, akkor Merkel örökségének foltja a sajátjává válik. 

https://www.politico.eu/article/angela-merkel-legacy-chancellor-stain-germany-european-union/