Csúcstechnológia és csúcsveszély a bíróságon
Osagie K. Obasogie, a hastingsi University of California jogi professzora, a Center for Genetics and Society (Genetika és Társadalom Központ) vezető tagja, aki a DNS-bizonyíték mindenhatóságába vetett hit csalfaságáról ír ebben a véleményében.
Amikor a rendőrség tavaly novemberben kiérkezett a milliárdos befektető, Raveesh Kumra kaliforniai San Jose mellett található kifosztott házához, azt tapasztalták, hogy Kumra szemét bekötötték, őt magát megkötözték és száját betapasztották. A rablók pénzt és ritka érméket vettek el, majd végül Kumra életét is, aki a helyszínen meghalt – a sikolyai elhallgattatása céljából a szájára tapasztott ragasztószalag miatt fulladt meg. A bűnügyi technikusok egy ismeretlen személy DNS-ét találták meg a körmein, ami feltehetően az egyik támadótól származott. A mintát átfuttatták a DNS-adatbázison, ami „találatot” mutatott – segítségével egy Lukis Anderson nevű helyi férfit azonosítottak.
Bingó. Andersont letartóztatták és emberöléssel gyanúsították meg.
Csak egyetlen apró gond volt: a 26 éves Anderson nem lehetett az egyik tettes. A kérdéses éjszakán ugyanis súlyosan ittas állapotban a Santa Clara Valley Kórházban feküdt.
Ennek ellenére több mint öt hónapot töltött a börtönben, miközben a feje felett a halálbüntetés lehetősége lebegett. Amikor a nyomozók megkapták Anderson kórházi zárójelentését, elkezdtek azon dolgozni, hogy egy ártatlan ember DNS-e miként kerülhetett egy gyilkosság áldozatának testére.
A múlt hónap végén bejelentették, hogy megvan a valószínű válasz: ugyanaz a mentős szállította Andersont a kórházba, mint akit pár órával később a gyilkosság helyszínére riasztottak. A nyomozók arra következtetnek, hogy Anderson DNS-e valamilyen véletlen folytán – valószínűleg a mentős ruházata vagy felszerelése közvetítésével – került át Kumra testére.
A minta átkerülése még mindig nyomozás tárgya. Azonban az a természetesség, amivel a nyomozók meggyanúsították Andersont a gyilkossággal, rávilágít arra a tényleges igazságtalanságra, amely akkor következhet be, ha túlságosan is megbízunk az igazságügyi DNS-technológiában.
Végül Andersonnak szerencséje volt. Alibije sziklaszilárd volt, a nyomozóknak pedig el kellett fogadniuk, hogy másfajta magyarázatot kell találniuk a gyilkosságra. Tekintettel a kizárólagosan DNS-bizonyítékon alapuló bírósági ítéletek növekvő számára, nehéz elhinni, hogy korábban nem fordult elő több ilyen tévedés.
A bűnügyi helyszín szennyeződésének egyik hírhedt példája a német rendőrség 15 éven át tartó nyomozása a sorozatgyilkos „Heilbronni fantom” után, aki a helyszínen rögzített DNS-minták alapján egy nő volt, és akit hat, Németország és Ausztria területén elkövetett gyilkossággal hoztak összefüggésbe. A rendőrség végül 2009-ben azonosította a „gyanúsítottat”: a rendőrség részére a nyomozások során használt pamutanyagot készítő gyár egyik női alkalmazottját, akinek DNS-e véletlenül szennyezte be a helyszínelések során felhasznált anyagot.
Nem csak a szennyeződés miatt vezethet a DNS-bizonyíték igazságtalansághoz. Vegyük azt a gyakori kijelentést, ami szerint igen valószínűtlen, hacsak nem lehetetlen, hogy két személy DNS-profilja véletlenszerűen megegyezzen. Arizona állam DNS-adatbázisának 2005-ös auditálása során kiderült, hogy a mintegy 65 ezer mintából 150 pár olyan szinten megegyezett egymással, amelyet általában elegendőnek tartanak a személyazonosításhoz és a gyanúsítás közléséhez. Azonban ezek a minták egyértelműen különböző emberektől származtak.
A DNS bizonyítékok bírósági esküdteknek való bemutatásával is bajok vannak. 2008-ban John Puckettet – egy, a 70-es éveiben járó, szexuális bűncselekmény miatt korábban elítélt kaliforniai férfit – meggyanúsították egy 1972-ben elkövetett emberöléssel, miután az állami adatbázis végigszántása után kiderült, hogy DNS-profilja részben megegyezik a bűnügyi helyszínen talált bizonyítékon rögzített mintával. Csakúgy, mint az Anderson-ügyben, Puckettet is elsődlegesen e bizonyíték alapján azonosították és gyanúsították meg. Miután elmondták az esküdteknek, hogy a DNS-minták véletlenszerű egyezésének esélye csak egy az egymillió-egyszázezerhez, az esküdtek bűnösnek találták Puckettet, aki jelenleg életfogytiglani börtönbüntetését tölti.
Azonban a fenti arányszám két különböző szakértői bizottság – az FBI és a Nemzeti Kutatási Tanács bizottsága – szerint is félrevezető. Az arány a teljes lakosság körében előforduló véletlenszerű egyezésnek az esélyére vonatkozik (feltéve, hogy csak a gyanúsítottat vizsgálták és nincs kapcsolatban a tényleges tettessel). Azonban az arány számításánál a teljes lakosság helyett csak a DNS-adatbázisban található minták számát vehetnénk figyelembe. A Puckett-féle ügyben felhasznált adatbázis nagyságára tekintettel (és ismételten feltéve, hogy a tényleges elkövető mintája nincs az adatbázisban) az arány így drámai módon, egy a háromhoz csökkenne. Az egyik esküdtet megkérdezték, hogy ez az arány befolyásolná-e az esküdtszék döntését.
- Természetesen megváltoztatná a dolgot – mondta az újságíróknak. – Sok mindent megváltoztatna.
A DNS-vizsgálat felbecsülhetetlen eszköz az igazságszolgáltatás kezében. De leginkább akkor hasznos, ha az egyéb bizonyítékokkal együttesen vezet el a gyanúsítotthoz, vagy ha két egyedi minta azonosságának megállapítására használják, mint például az Innocence Project [Ártatlanság Projekt – a DNS-minták alapján tévedésből elítélteket képviselő szervezet – a ford. megj.] által kezdeményezett felülvizsgálati eljárásokban.
Azonban amikor a kormány annak érdekében kezdi el a DNS-minták millióinak tárolását, hogy azok a nyomozások legfőbb alapjául szolgáló „hideg nyomot” biztosítsanak, a nyilvánosság sokkal nagyobb felügyeletére és elszámoltathatóságra van szükség. Túl sokáig hagytuk, hogy a DNS-minták csalhatatlanságának mítosza eloszlassa a kormány vádhatóságaival kapcsolatos aggályainkat, amely kétségtelenül máig is ismeretlen igazságtalanságokhoz vezetett.
Az Anderson-ügyben a nyomozók szerencsére felismerték a nyilvánvalót: gyanúsítottjuk nem lehetett egy időben két helyen. De egyetlen darabka DNS-minta miatt veszélyesen közel kerül a halálsorhoz. Az a tény, hogy egyetlen bizonyíték – amelyet a technológia ismert korlátai mellett szereztek be, kitéve az emberi tévedések veszélyének és a nyomozási visszaélés lehetőségének – tévedésből állami kivégzéshez vezethet, borzongásra kell, hogy késztessen minket. A következő Lukis Anderson akár ön is lehet. Reménykedjen, hogy alibije legalább olyan jól dokumentált lesz, mint amilyen az övé volt.
http://www.nytimes.com/2013/07/25/opinion/high-tech-high-risk-forensics.html?ref=opinion
Utolsó kommentek