Gary Paul Nabhan az Arizonai Egyetem Délnyugat Központjának kutatótudósa és az “Élelmiszertermelés egy forróbb, szárazabb földön: leckék sivatagi farmerektől az éghajlati bizonytalanságokhoz való alkalmazkodás érdekében” című könyv szerzője ebben a véleményében a mezőgazdasági termelés éghajlatváltozással összefüggő kihívásaival foglalkozik.
Idén nyáron a kaliforniai Furnace Creek városka újra az országos lapok címoldalára került. Ezelőtt 1913-ban történt meg ez a Death Valley-ben fekvő településsel, amikor itt rögzítették a világon valaha addig mért legmagasabb léghőmérsékletet, 56,7 °C-ot. A nyugati tagállamokat jelenleg is betakaró forró légtömeg, valamint azon tény miatt, hogy a higanyszál már elérte az 54,4 °C-ot, a médiát elárasztották a találgatások arról, hogy Furnace Creek megdöntheti saját korábbi rekordját.
Ezek a találgatások azonban nem foglalkoznak a New England-nál nagyobb területet betakaró hőhullámmal kapcsolatos valódi aggályokkal. Nem a kiugróan magas hőmérséklettel van gond, hanem azzal az új valósággal, amelyben az egymást követő, 38 °C-ot meghaladó csúcshőmérsékletű napok megszokottá válnak – és ez nem csak az itt élő milliók életét veszélyezteti, hanem létfontosságú az amerikai élelmiszerellátás szempontjából is.
Azok, aki nem itt élnek, ritkán vannak tudatában annak, hogy ez a térség milyen óriási mértékben járul hozzá az amerikai mezőgazdasági termeléshez: a nettó nemzeti mezőgazdasági jövedelem mintegy 40%-a származik rendszeresen a tizenhét nyugati tagállamból, aminek jelentős részét a szarvasmarha- és a birkatenyésztés, valamint a salátazöldség, szárazbab, hagyma, dinnye, komló, árpa, búza és citrusfélék termesztése adja. A jelenlegi hőhullám kétségtelenül csökkenteni fogja ezen termékek minőségét és mennyiségét is.
A legsérülékenyebbek azok a termények, amelyek a hőség érkezésekor már virágoztak, vagy érésben voltak, a sárgabaracktól és árpától a búzáig és cukkiniig. Az idahói farmerek dokumentálták, hogy burgonyaföldjeiket hogyan sújtotta a hűség, mivel a hőstressztől szenvedő növények nem képesek a szokásos számú gumót kinevelni. A termények és takarmánynövények felületi hőmérséklete szerte a térségben elérte a 40,5 °C-ot, ami legalább 12 fokkal magasabb, mint a legtöbb mérsékelt égövi növény tűréshatára.
Mi több, mikor az élelmiszer és takarmánynövények, valamint a haszonállatok kénytelenek az átlagosnál 10-20 fokkal magasabb hőmérsékletet elviselni, a szokásosnál sokkal több vízre van szükségük. A néhány éve már tartó nyugati aszály miatt a felszíni és felszín alatti vízkészletek megcsappantak, a vízszállítás energiaköltsége viszont megnőtt, mert a vizet máshonnan kell idejuttatni.
Ha ennek összes költségét áthárítják a fogyasztókra, akkor az amerikai történelem legforróbb évében, 2012-ben már megtapasztalt áremelkedésre számíthatunk – különösen a marha- és bárányhús tekintetében. A tavalyi aszály annyira kiterjedt volt, hogy több mint 1 500 megyét – az ország megyéinek mintegy felét – kellett nemzeti aszálysújtott övezetnek nyilvánítani, miközben 90%-ukat ezzel egy időben hőhullámok is sújtották.
Az eddig megtett válaszlépések kimerültek az érintett gazdálkodók részére nyújtott mezőgazdasági biztosítási kifizetésekben. Noha mindnyájan együtt érzünk az érintett gazdálkodókkal, az ilyen jellegű segítség pusztán csak egy ideiglenes válasz lehet egy hosszú távú kérdésre.
Szerencsére rendelkezésünkre áll több tucat olyan kipróbált módszer, amelyeket legjobb gazdálkodóink és állattenyésztőink már alkalmaznak. A baj annyi, hogy több élelmiszerpiaci tanácsadó szervezet mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza az ezek szövetségi szintű támogatására tett kísérleteket, például úgy, hogy kihagyják azokat a jelenlegi gazdálkodói törvényből, vagy a klímaváltozással kapcsolatos jogalkotás egészéből.
Az egyik módszer a helyben keletkezett komposzt felhasználásának támogatása, amelynek segítségével növelni lehet a szántók, gyümölcsösök és szőlőültetvények talajának víztartó képességét. Amellett, hogy szenet juttat a talajba, a komposzt megóvja a termény gyökerét a hőségtől és kiszáradástól, miközben növeli az élelmiszer- és takarmánynövények terméshozamát. A szervesanyag-tartalom 1%-ról 5%-ra való egyszerű növelésével a gazdálkodók a gyökérzóna víztartó képességét 15 liter/köbméterről mintegy 90 liter/köbméterre tudják növelni.
Ezen kívül rendelkezünk a komposztálható hulladékok hatalmas forrásaival: városokkal. Mivel jelenleg az országban keletkező zöldhulladék zöme egyszerűen metánt bocsát ki a szemétlerakókban, a városokat kötelezni kellene a zöldhulladék különválogatására és komposztálására, amelyet aztán a közeli farmokra ki lehetne juttatni.
Másodszor, csökkentenünk kell a magáningatlanon történő, kis és közepes méretű eső- és hulladékvíz (a WC-öblítővíz kivételével a szennyvíz) gyűjtés elé emelt bürokratikus akadályokat, ahelyett, hogy minden szennyvizet gátak mögé épített, hatalmas, drága és sérülékeny tárolókba vezetnénk. Mind a vidéki, mind a városi élelmiszer előállítást nagyban segítené az esővíz és a biológiailag tisztított hulladékvíz öntözési célú felhasználásának bizonyítottan hatásos technológiája. Ugyanakkor sok tagállami és helyi törvény megtiltja az ilyen vizek felhasználását.
Fentieken túl, a mezőgazdasági törvény által pénzügyi alapokat kellene biztosítani a Mezőgazdasági Minisztérium „StrikeForce” Alapjának, amellyel elősegíthető lenne a gazdálkodók átállása az évelő növényi kultúrák – eleinte az ehető gyümölcsök és évelő fűfélék – termesztésére ahelyett, hogy az egynyári termények bioüzemanyag célú termesztését támogatnánk. Az évelő növények nem csak 7,5-9,4-szer több szenet kötnek meg a talajban, mint az egynyáriak, de termesztésük révén csökkenthető a talaj előkészítéshez minden évben szükséges fosszilis üzemanyag mennyisége is.
Meg kell említenünk a fenyegető vetőmag válságot is. A jelenlegi aszály, tűzvészek és áradások miatt az őshonos fűfélék, takarmányhüvelyesek, fa és bozótmagok tekintetében az amerikai történelem legnagyobb hiányával szembesülünk. Ennek ellenére a mostani költségcsökkentő előterjesztések a szövetségi őshonos növényfajta védelmi központok számának jelentős csökkenésével fenyegetnek, amelyek pedig a fajtamegőrzés legjobb módszereit tudják biztosítani.
Ha hegyeinket, erdeinket és farmjainkat helyre akarjuk állítani az elmúlt három év pusztító hősége, aszálya és tűzvészei után, szükség lesz azokat a megfelelő, őshonos takarmány és talajtakaró növényfajták vetőmagjaival bevetni, hogy az éghajlati katasztrófa okozta sebeket begyógyítsuk. Ennek érdekében a mezőgazdasági törvénynek közvetlenül kell több forrást biztosítania az alulfinanszírozott vetőmaggyűjtési és -elosztási programnak.
Végezetül, a Nemzeti Növényi Örökítőanyag Rendszert (National Plant Germplasm System), ami a Mezőgazdasági Minisztérium nemzeti vetőmag tartalékát kezeli, meg kellene bízni az aszály- és hőségtűrő, illetve egyéb éghajlati szélsőségeket elviselő maggyűjtemények százezreinek átvizsgálásával, és ehhez forrásokat is biztosítani kellene. A már szövetségi vagy tagállami gyűjteményekben elhelyezett több ezer őshonos zöldségféle és fűféle magját gyorsan át lehetne vizsgálni, majd a gazdálkodók részére hozzáférhetővé lehetne tenni, a töredékéért annak az összegnek, amelyet egy biotechnológiai cég ölne egy „klímabarát” termény kifejlesztésére, szabadalmaztatására és piaci bevezetésére.
A klímaváltozáshoz való alkalmazkodásba történő befektetés sokkal költséghatékonyabb, mint 11,6 milliárd dollárt szétaprózni mezőgazdasági kártérítés címén, ahogy azt a terméskiesés miatt lecsökkent bevételű vagy bevétel nélkül maradt gazdálkodók esetében a kormány tavaly tette.
Sajnálatos módom néhány „agrobizniszben” érdekelt szervezet attól tart, hogy ha beismerik, hogy a gyorsuló éghajlatváltozás már most is befolyásolja a gazdálkodókat, akkor még több szabállyal fogják őket gúzsba kötni. Azonban ezek a szervezetek aligha szolgálják gazdálkodó és állattenyésztő tagjaik érdekeit, ha további hőmérsékleti szélsőségekből és kiterjedt aszályból eredő szenvedés veszélyének teszik ki őket.
És senki sem állíthatja alapos indokkal, hogy a jelenlegi rendszer bármilyen hosszú távú védelmet nyújtana a gazdálkodóknak. Tavaly néhány gazdálkodó több jövedelemre tett szert a biztosítási kártérítésekből, mintha eladta volna a terményét, amely alapján veszélyesen közel állunk ahhoz, hogy azért támogassuk gazdálkodóinkat, hogy ne alkalmazkodjanak a változó éghajlati viszonyokhoz.
Most politikai és üzleti vezetőinken a sor, hogy kihúzzák fejüket a forró homokból és tegyenek valami kézzel foghatót egy éghajlat-változási politika és gyakorlat kialakítás érdekében, mielőtt a gazdálkodók, állattartók és fogyasztók még nagyobb nyomás alá kerülnek. Az éghajlathoz való alkalmazkodás az a játszma, amelyet minden élelmiszertermelőnek és fogyasztónak most le kell játszania. Egy későn megtett kicsiny befektetés nem fogja segíteni időbeni alkalmazkodásunkat ehhez az új valósághoz.
http://www.nytimes.com/2013/07/22/opinion/our-coming-food-crisis.html?pagewanted=2&ref=opinion
Utolsó kommentek