Azt írja a...

Életemben nem láttam még ilyen nyugtalanító stratégiai helyzetet – ideje figyelmünket egy lehetséges összecsapásra fordítani 

Miközben a brit politikai osztály figyelmét egy Downing Street-i buli (a járványügyi korlátozások ellenére a miniszterelnöki hivatalban társas összejövetelt tartottak, ami a közvéleményt felháborította – a ford. megj.) vonja el, a világ az 1962-es kubai rakétaválság óta nem látott veszélyességű stratégiai ponthoz érkezett. 

A Nyugat három különböző, de ismeretlen mértékben összehangolt konfliktus veszélyével szembesül: Oroszország csapásmérő erőket sorakoztat fel az ukrán határon, Kína „jelmezes főpróbát” tart egy Tajvan elleni támadásra és Irán nukleáris kalandorpolitikát folytat. 

Mindegyik ország bátorítja a másik kettőt arra, hogy kihasználják helyzeti előnyüket és együttesen alapjaiban rázkódtathatják meg a világrendet. 

A távoli múltba kell visszatekinteni, ha egy hasonló pillanatot keresünk, amikor a nyugati demokráciák ennyire ki lettek volna téve a szerencse gyors forgandóságának. Napjaink történései a Chamberlain-Daladier-féle 1938-as müncheni kapituláció és a miatta bekövetkező – az Anschlusstól a Hitler-Sztálin paktumig tartó – gyors crescendo közötti rövid közjátékra emlékeztetnek. 

A legkevésbé felkapott, de talán a legidőszerűbb az iráni keményvonalas iszlamista, Ebra Raisi nukleáris fenyegetése. Az amerikai és izraeli tisztviselők szerint a rezsim legfeljebb kettő vagy három hétre van attól, hogy atomfegyvert legyenek képesek összeszerelni, amelynek pillanatában a közel-keleti erőegyensúly azonnal megváltozik. 

– Irán 60 százalékos urándúsítása a szakadék szélére lökte azt (az erőegyensúlyt – a ford. megj.). Ilyen magas szinten még sosem voltak és a rezsim innen könnyedén eljuthat a fegyvertisztaságot jelentő 90 százalékig – mondta Helima Croft az RBC Capital Markets energetikai szakértője, a CIA korábbi olajipari elemzője. 

Izrael lehet, hogy nem várja meg, amíg kiderül, valóban atombombát akarnak gyártani – miközben az USA figyelmét más köti le – vagy az egész csak tárgyalási taktika. David Barnea, a Moszad vezetője vasárnap Washingtonba repült kiszimatolni, hogy milyen fogadtatása lenne egy megelőző csapásnak. 

Izrael szeretné, ha az USA csatlakozna a maga 2,5 tonnás „bunkerromboló” bombáival Irán földalatti létesítményeinek elpusztításához. De nem fog habozni akkor sem, ha önállóan kell cselekednie, mivel októberben 1,5 milliárd dollárt különítettek el a hadászati felkészülésre. 

Eközben Oroszország és Kína emeli a tétet az egymással párhuzamos birodalmi visszafoglalási törekvéseiket illetően. Carl Bildt, az ENSZ korábbi balkáni különmegbízottja arra figyelmeztet, hogy a két ország „egyidőben, többé vagy kevésbé összehangolt módon” indíthat támadásokat, még akkor is, ha formálisan nem katonai szövetségesek. Ez a rémálom forgatókönyv. 

Joe Biden elnök azt remélte, hogy meg tudja osztani ezt a revansista szövetséget, ha Vlagyimir Putyinnal barátságosan viselkedik, és megpróbálja elcsábítani Kína mellől egyfajta fordított Kissinger-politikával, jelen esetben azzal, hogy tálcán kínálja fel neki Ukrajnát. 

München árnya még súlyosabbnak tűnt akkor, amikor júliusban Biden Ukrajna keserű sorsát egy Angela Merkellel tartott kétoldalú megbeszélésen eldöntötte. Biden feloldotta a Gazprom Északi Áramlat-2 gázvezetékére kimondott kongresszusi szankciókat és ezzel megfosztotta Ukrajnát önvédelmi képességeitől. 

A német-amerikai megegyezés garantálta, hogy Oroszországnak nem engedik meg fegyverként használni az energetikai ügyeket. Azonban Putyin pontosan ezt teszi. És nincsenek következmények. 

A Kreml zsebre vágta Biden engedélyét és azóta tovább fokozta a nyomást, szinte annektálta Fehéroroszországot, páncélos egységeket, tüzérséget és annyi felszerelést irányított az ukrán határhoz – lőtávolságra Kijevtől –, ami alkalmas egy 175 ezer fős megszálló hadsereg ellátására. A támadás egyelőre látens fenyegetés. Amint megfagy a talaj, valódi fenyegetés lesz belőle. 

Biden figyelmeztette Putyint a keddi videokonferencia során, hogy az USA gazdasági megszorításokkal és a NATO felvonulásával fog visszavágni, ha megpróbálná felfalni Ukrajnát – amely Putyin nyilatkozata szerint csak egy mesterséges kreálmány a szovjet térképeken. 

Nehezen érthető, hogy ezek a fenyegetések miért tántorítanák el. Az a „nukleáris opció”, miszerint eltávolítanák Oroszországot a nemzetközi fizetések SWIFT-rendszeréből, fokozatosan veszít az elrettentő erejéből. A Kreml már megtette az ezt kikerülő lépéseket. 

A Carnegie Moscow Center szerint Oroszország bevezette a SWIFT belföldi változatát, az úgynevezett SPFS-t. Az ország valószínűleg képes lenne közvetlenül Kínával pénzügyi tranzakciókat lefolytatni a Cross-Border Interbank Payment System (Határon átnyúló Bankközi Fizetési Rendszer) segítségével. Bevezették továbbá az úgynevezett Nemzeti Fizetési Kártya Rendszert (MIR), arra az esetre, ha a Visa és a Mastercard elérhetetlenné válna. E kettő rendszert össze lehet kötni a kínai UnionPay-jel és a japán JCB-vel. 

A SWIFT elvesztése nagy csapás lenne Oroszország számára, de fájdalmas lenne az európai országok számára is, és egyben tarthatatlan is, Európa gázfüggőségének fényében. 

– A SWIFT lekapcsolása abszolút fantazmagória. A németek majd bőröndben hozzák a pénzt Oroszországba, hogy kifizessék a gázt? – kérdezte Vlagyimir Dzsabarov, az Orosz Szövetségi Tanács tagja. 

Ami a NATO megerősítését illeti, honnan fognak jönni az erők? Németországnak 30 éve 2000 Leopárd harckocsija volt, ma kevesebb, mint 200 van. 

Putyinnak talán soha nem lesz többé ekkora esélye újra létrehoznia Nagy-Oroszországot. Az összes csillag állása neki kedvez. Európa lefegyverezte önmagát. A zöld energiára váltás még nem történt meg akkora arányban, hogy függetlenné válhatna Oroszországtól. 

Az EU a saját területén történő gáztárolásra is magával a Gazprommal szerződött le, amely kiagyalta, hogy mire hivatkozással nem tölti fel a tárolókat. Európa most úgy megy neki a télnek, hogy a tárolók Ausztriában 43, Hollandiában 51 és Németországban 62 százalékon állnak. 

A gáz tőzsdei ára januári szállításra egy év alatt az ötszörösére, 103 euró/MWh-ra nőtt. Ha az ár 200 euró fölé megy, az áramkimaradások szinte garantáltak, amint a komoly fagyok megérkeznek. Az EU ki van szolgáltatva Putyinnak. 

Azt nem tudjuk, hogy Oroszország és Kína milyen mértékben hangolja össze akcióit. Lloyd Austin, amerikai védelmi miniszter a hétvégén azt mondta, hogy Kína legutóbbi berepülései a tajvani légtérbe egy sziget elleni támadás „főpróbájának” tűntek. 

A tavalyi hadgyakorlatokon kiderült, hogy az USA hadereje híján van a régióban a frontvonali csapásmérési képességnek, amellyel visszavethetne egy támadást. Tajvan csak abban reménykedhetne, hogy az aszimmetrikus védelem ún. „tarajossül-taktikájával” zavarja a támadókat, amivel időt ad az USA-nak a mozgósításra. 

Hszi Csin-Pingnek kevésbé sietős, mint Putyinnak. Az a régi feltételezés, miszerint az idő Kínának dolgozik Tajvan esetében, azonban már nem teljesen igaz. Amerika „Pacific pivot”-ja (kb. Csendes-óceáni tengely – a ford. megj.) kezd valódi értelmet nyerni és a négyes szövetség Japán, India és Ausztrália részvételével napról napra erősödik. Hszi talán arra a következtetésre jut, hogy egy párhuzamos konfliktus Ukrajnában, egy gyenge Fehér Ház és egy gyáva Európa soha vissza nem térő alkalmat kínál. 

Olyan alkalmat, amely emlékeztet a német hadvezetést 1914-ben megkísértő alkalomra, idézte fel Fritz Fischer történész. A tábornokok egyszer csak rájöttek arra, hogy Szarajevó olyan egyedülálló stratégiai körülményt teremtett, amelynél jobb sosem lesz. Ezért lecsaptak. 

Semmi sincs eleve elrendelve. Oroszország, Kína és Irán jobban tenné, ha harc nélkül irattárba helyezné a céljait. Hszi Csin-Ping számára végzetes lenne, ha a partraszállási hadművelet – amely mindig kockázatos vállalkozás – rosszul sülne el. 

Puytin valószínűleg megelégedne Ukrajna „finnlandizálásával” és az Északi Áramlat-2 irányításával, ha mindkettőt megkapná. Egy jól felfegyverzett Ukrajna, amerikai Javelin tankelhárító rakétákkal nem lenne könnyű préda, még akkor sem, ha az elsöprő orosz légifölény a végén biztosítaná a győzelmet. 

Azonban az én életemben még sosem volt ennél nyugtalanítóbb a stratégiai helyzet. Persze, a Downing Street-i buli csúnya dolog volt, de most talán foglalkozhatnánk a háborúval is. 

https://www.telegraph.co.uk/business/2021/12/09/wests-nightmare-war-three-fronts/

Az Olaf Scholz kancellár által vezetett új kormánynak tervei vannak – amiket máris próbára tesznek.

A London-München Lufthansa-járat stewardesse egy nagyon kicsi, sárga csomagolású csokit adott nekem – a szokásos ellátmányt. Amikor látta, hogy egy hosszú, német nyelvű dokumentumon próbálom átrágni magamat, adott még egyet, mondván, hogy „Sie sind so fleissig”. (Maga nagyon keményen dolgozik.) Elmondtam neki, hogy ez az új kormányukat alkotó három párt által megkötött, 177 oldalas koalíciós megállapodás. Izgatottan egy egész maréknyi minicsokit nyomott a kezembe, amit még egy maréknyi követett. Többségüket felajánlottam a szomszéd ülésen utazónak, aki egy kisgyerekkel volt, de párat a zsebembe csúsztattam. Pár nappal később átadtam belőlük egyet a szociáldemokrata, zöld és szabaddemokrata „jelzőlámpa”-kormány egyik fő miniszterének, amely hivatalosan szerdán vette át a kormányzást Berlinben. Aki a megfelelő ünnepélyes higgadtsággal fogadta azt el.

Vannak olyan csokik, amelyek megérdemeltek. A három párt közötti tárgyalások nehézségei ellenére a koalíciós megállapodás meglepően koherens, tartalmas és ambiciózus. Egyes részeit még jól is írták, amely a nyugatnémet „Ostpolitik” nagy kancellárjának, Willy Brandtnak lelkesítő retorikáját idézi. Ahogy az egy olyan demokráciához illik, amelyet jobban tisztelnek, mint magát az USÁ-t, a folyamatosság és a változás mixtúrája. Azonban az Olaf Scholz kancellár által vezetett kormány már első napjától kezdve hatalmas kihívásokkal néz szembe. Amint az a német történelem során gyakori volt, sok kihívás keletről érkezik. Ezek Németország új Keleti Kérdései.

Az egyik a saját határain belül található, az egykori Kelet-Németországban. A szeptemberi választásokon Szászország és Türingia szavazóinak durván a negyede voksolt a szélsőjobboldali, idegengyűlölő Alternatíva Németországért (AfD) pártra. Ezen a héten Szászországban tartottak egy flashmob-jellegű demonstrációt a kötelező oltás ellen, amelyet a jelentések szerint a szélsőjobb aktivistái szerveztek. Ennek a két keletnémet tartománynak a néplélektana jobban hasonlít a több posztkommunista közép-európai országéhoz, mint például Lengyelországhoz és Magyarországhoz, mint mondjuk Hamburghoz vagy Stuttgarthoz. Scholz „tisztelet”-politikája a mellőzöttséget vagy tiszteletlenséget érzőkkel szemben itt külön jelentőséget nyer.

Németország második, új keleti kérdése a lengyel és magyar demokrácia, illetve jogállam eróziója. A német gazdasági jelenlét mindkét országban óriási. Angela Merkel kancellársága alatt Berlin volt a fő felelős a populista vezetőkkel szembeni túl puha EU irányvonalért. Vajon az új kormány döntő szószólója lesz egy összeurópai cselekvésnek, amelynek célja a demokrácia helyreállítása Magyarországon és a jogállam helyreállítása Lengyelországban?

A harmadik és negyedik kérdés egymásba fonódik. Ezek az EU és Oroszország közötti országokat – Ukrajnát és Fehéroroszországot – és magát Oroszországot érintik. Az Oroszországgal és a többi közép- és kelet-európai országgal fenntartott kapcsolatok egyensúlya a német keleti politika egyik legrégebbi talánya. Az elmúlt 300 évben minden létező variációt láthattunk, még a legszélsőségesebbeket is: Lengyelország brutális és teljes megosztását a hitleri Németország és Sztálin Szovjetuniója között. Az ősi szellemeket könnyű életre kelteni a kelet-európai fejekben. Sokan tartják az Északi Áramlat-2 gázvezetéket – amely Oroszországot közvetlenül köti össze Németországgal – egy újabb példának arra, ahogy Németország szokta fontossági sorrendbe állítani a kapcsolatait Moszkvával a közöttük elterülő országok érdekeit mellőzve.

Ebből a szempontból a koalíciós megállapodás figyelemre méltó. Közvetlenül az USA és az Egyesült Királyság után helyezi az ukrán és a fehérorosz kapcsolatokat, Oroszország elé. Támogatja a fehérorosz ellenzék új választásokat követelő fellépését és kinyilvánítja, hogy „a Lukasenkát támogató orosz intervenció elfogadhatatlan”. Elkötelezetten támogatja Ukrajna „teljes területi épségének és szuverenitásának” helyreállítását és felszólal a további destabilizációs kísérletekkel szemben.

Még mielőtt a tinta megszáradt volna, azonnal próbára tették ezeket a szép szavakat. Vlagyimir Putyin hatalmas katonai erőt vonultat fel Ukrajna keleti határa mentén, miközben azt követeli, hogy a „vörös vonalat” - miszerint Ukrajna nem lehet NATO-tag és nem is kaphat katonai segítséget a NATO-tól – tartsák tiszteletben. Az amerikai hírszerzés szerint ez egy komoly megszálló haderőnek tűnik. A Valdai Discussion Group (moszkvai székhelyű orosz think-tank – a ford. megj.) évente Putyin jelenlétével megrendezendő találkozója októberben azt az üzenetet küldte, hogy az orosz fenyegetés valós. A német hírszerzés azonban úgy véli, az egész csak kardcsörtetés.

Így vagy úgy, hiteles elrettentésre van szükség. Joe Biden amerikai elnök gazdasági kérdésekre koncentrál, ezért Németország a szólista az európai és a nyugati zenekarban. Vajon Scholz kancellár készen áll nyíltan – legalább négyszemközt – közölni az orosz vezetővel, hogy abban az esetben, ha Oroszország újra megtámadja Ukrajnát, akkor az Északi Áramlat-2 gázvezeték lesz a világ legnagyobb vízalatti fehér elefántja? Ezzel feldühítené Scholz korábbi pártelnökét, Gerhard Schrödert, aki – meglehetősen gyalázatos módon – az Északi Áramlat-2 elnöke, de hatásosan jelezné az új kormány demokratikus, európai és nyugati elkötelezettségét.

Az orosz-ukrán kérdés a legsürgetőbb, de hosszú távon Németország ötödik kérdése a legjelentősebb: Kína. Nevezhetjük akár távol-keleti kérdésnek is. A Kínával kapcsolatos szóhasználat is meglehetősen meglepő a koalíciós szerződésben. Az EU hármas jelszavát – partnerség, verseny és a (társadalmi – a ford. megj.) rendszerek rivalizálása – idézi, és megemlíti a hszincsiangi emberi jogi jogsértéseket, a hongkongi „egy ország, két rendszer” elpusztítását, és a transzatlanti Kína-politika összehangolásának szükségességét. Ragaszkodik ahhoz, hogy a Tajvani-szorosban fennálló status quót csak békésen és tárgyalások útján lehet megváltoztatni.

Jelenleg Kína importtilalmat tart fent Litvániával szemben, ezzel büntetve a kis balti EU-tagállamot azért, mert engedélyezte az országban tajvani képviseleti iroda nyitását. Kína arra akar kényszeríteni multinacionális cégeket, hogy hagyják el litván beszállítóikat. Az EU egyetlen kereskedelmi tömb, amelynek egyhangúan kellene megszólalnia. Az Európai Bizottság erős intézkedéseket javasol pontosan az ilyen megfélemlítések ellen. Vajon Németország készen áll támogatni egy erőteljes EU-válaszlépést Peking azon kísérletére, amellyel meg akarja osztani Európát, vagy túlságosan is tart attól, hogy kárt szenvednek gazdasági kapcsolatai Kínával?

A keleti kérdések megválaszolása során az új német kormány két nagy akadállyal néz szembe: a német üzleti élettel, amely leginkább továbbra is csak pénzt akar keresni ezeken a piacokon, különösen Kínában, és a német közvéleménnyel, amely leginkább egyszerűen nem ébredt még rá arra, hogy milyen veszélyessé vált a világ, különösen keleten. De legalább a felső szinteken rendelkeznek intellektuális megértéssel és kifejezett politikai céllal. Ha Németország új vezetőinek sikerül megtalálniuk a helyes egyensúlyt minden esetben, akkor nem csak egyetlen Lufthansa-csokit, hanem egy nagy doboznyi legjobb belga csokoládét érdemelnek.

https://www.theguardian.com/commentisfree/2021/dec/10/hungary-china-germany-east-chancellor-olaf-scholz

Nyugaton az árak évek óta nem látott gyorsasággal emelkednek, de a klímaváltozás, a COVID és a kulturális háborúk által megszállott politikusok és média nem igazán foglalkozik azzal, hogy milyen nehézségeket okoz a hétköznapi embereknek az infláció.

Nézzük az Egyesült Királyságot! Nagy-Britanniában a fogyasztói árindex, amely az áruk és szolgáltatások árának egy adott időszakban történt átlagos változását méri, 4,2 százalékra ugrott októberben, amely 2012 óta a legmagasabb érték. De a hivatalos adat csak félig igaz, mert egyéb alapvető áruknak az ára még jobban emelkedett. Mint a benzin esetében.

Egy liter benzin átlagára 2020. május 29-én 106,83 penny volt. Az ár 2021. november 16-ára 146,6 pennyre emelkedett, amely 37,22 százalékos növekedést jelent. Egy Ford Focus 55 literes tankját 2020. május 29-én 58,76 fontért lehetett teletölteni, 2021. november 16-án ez 80,63 fontba került.

És itt vannak a rezsidíjak is. A gázszámla októberig 28,1 százalékkal emelkedett a tavalyi évhez képest. A villamos energia 18,8 százalékkal. De beszélhetünk a használt autókról (27,4 százalékos emelkedés április óta), az almáról (24,1 százalék), margarinról (19,8 százalék), szállodai szobákról vagy a fish and chips-ről, nehéz olyan dolgot találni, ami ne lenne drágább – egyes esetekben sokkal drágább, mint 18 hónappal ezelőtt.

Az 1960-as és ’70-es években egy ilyen jelentős áremelkedés uralta volna a politikai közbeszédet. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek arra, amikor egész választási kampányokat vívtak „a megélhetési költségek” miatt. A „vásárlói kosár” volt az a dolog, ami döntött a legfontosabb „bizonytalan szavazók” között.

Ma azonban a politikai elit és a véleményformálók fennköltebb dolgokról vitáznak. Klímaváltozás. COVID. Kulturális háborúk. Identitáspolitika. Gender-névmások. Miközben a tévéstúdiókban a „kommentátorok” egymással kiabálnak a fenti kérdések miatt, amelyek a közvéleményt hidegen hagyják, több millió család felteszi azt az egyszerű kérdést a közüzemi számlákat vagy a benzin árát nézve: Hogyan fogunk kijönni a fizetésből, ha minden ennyire drága lett? Az uralkodó osztály (az áljobb és az álbal oldallal együtt) és a kormányzott tömegek közötti szakadék sosem volt ennél szélesebb.

Számos oka van annak, hogy a megélhetési költségek ennyire megemelkedtek, amelyet nem csak Nagy-Britanniában, hanem más nyugati országokban is érzékelni lehet. A „Great Reset/Net Zero” ügy – amelyet minden nagyobb párt szenvedélyesen támogat – kétség kívül az egyik fő ok. Mintha az elmúlt évtized legmagasabb üzemanyagára nem volna elég, Londonban az erénycsősz, autóellenes Sadiq Khan főpolgármester kibővítette az új Ultra-alacsony Kibocsátási Zónát, amely miatt több ezer régebbi autót üzemeltetőnek kell további 12,5 fontot fizetnie naponta a már létező napi 15 fontos dugódíj mellett. A londoni autózás napi díja 27,5 font? Hagyd a fenébe, Rodney! Nem állítja senki, hogy nem kellene foglalkozni a klímaváltozással és nagy gondossággal kielemezni annak okait, de ennek a Khan-féle sémának a bevezetése, miközben a jómódú „bennfentesek” magánrepülőkkel utaznak a glasgow-i klímakonferenciára a legotrombább példája volt az „osztályharcnak”. Lehet Davosban jóváhagyott „klímaváltozási jogalkotást” folytatni vagy lehet a megélhetési költségek csökkentését célzó politikát folytatni, de a kettő egyszerre nem megy.

A 2020-as és 2021-es hosszú lezárások is – meglehetősen előre látható módon – problémákat okoztak a világméretű ellátási láncokban, de egyes cégek, amelyek akkor veszteségeket szenvedtek, most a bevételük egy részét áremeléssel akarják kompenzálni. A helyzetet tovább rontja az újabb lezárások – és újabb korlátozások – lehetősége, amely továbbra is ott függ a vendéglátó és szabadidős piac felett. És persze a külföldre utazás nehézsége elkerülhetetlenül vezetett a hazai szállásdíjak emelkedéséhez, mivel britek millióinak nem maradt más választása, csak az, hogy itthon maradtak a nyári szabadság során.

Az Egyesült Királyság kormánya 500 millió fontot ígért a „Háztartások Támogatási Alapjának” a „legsérülékenyebb” családok részére, de ez nem elég. Először is, vissza kell vonni azt a szégyenletes döntést, amellyel felfüggesztették a „Triple Lock”-mechanizmust (kb. inflációkövető garantált nyugdíjemelés – a ford. megj.) az állami nyugdíjak emelésével kapcsolatban. Ha ez nem történik meg, akkor a brit nyugdíjasok jövőre egy szánalmas 3,1 százalékos emelést fognak kapni akkor, amikor a gázszámla kiüti a tetőt. A kormánynak ezen kívül csökkentenie kell az üzemanyagok adó terheit és az úgynevezett „zöld adót”, miközben garantálnia kell, hogy nem lesz újabb lezárás vagy drága „Plan-B” szigorítás (járványügyi szigorítások a napi munkavégzésben – a ford. megj.) az üzleti életben – amelynek költségeit a végén úgyis a fogyasztóra fogják terhelni.

Egyes körökben nagyon divatos azt kérdezni, hogy kit érdekel az infláció, de más a helyzet, ha az inflációra a megtakarításokra kivetett adóként tekintünk. A kamatszint jelenleg 0,1 százalékos, rekord alacsony szinten áll. A megtakarítással rendelkezők briteknek az elmúlt évek nagyon rosszak voltak, és még rosszabbak lesznek a mostani áremelkedés miatt. A Bank of England arra figyelmeztet, hogy a fogyasztói árindex áprilisban meg fogja haladni az 5 százalékot és az energiaárak jelentősen emelkedni fognak jövőre.

A múltkor egy tévévitában láthattuk azt, ami ellen szólunk. A műsorvezető megjegyezte, hogy a kormány befagyasztotta a költségvetésben az üzemanyagok adóját, mire az egyik szakértő dühös lett, mert a benzin ára így nem emelkedik még tovább. Miféle világban élnek ezek az emberek? Nem abban, amiben maguk és én, az biztos.

https://www.rt.com/op-ed/540703-inflation-prices-nobody-cares/

Válságot okozni szörnyű dolog.

A texasi Del Rióban látott hihetetlen jelenetek, amelyek során egy 15 ezer főt számláló menekülttábor alakult ki a múlt héten az Egyesült Államok területén, a Biden-kormányzat felelőtlen határvédelmi politikájának egyenes következménye. 

A kormány és támogatói a téves információk terjedését okolják azért, hogy haiti migránsok tömegével érkeznek Del Rióba, de valójában a helyes információk terjedtek: az, hogy valószínűleg bejuthatnak az USÁ-ba és sokuknak engedélyezni fogják az ott-tartózkodást is. 

Pontosan ez történik, a kormányzat minden félrevezetési kísérlete ellenére. 

A hét elején a belbiztonsági miniszter, Alejandro Mayorkas – akinek a feladatai között van az is, hogy átlátszóan hazug módon beszéljen a határbiztonságról – elutazott Del Rióba azért, hogy elmondhassa, a határ le van zárva. 

Nem számít, hogy a migránsok ezrével keltek át háborítatlanul a Rio Grandén, hogy eljussanak Del Rióba, hogy néhányuk oda-vissza ingázik az USA és Mexikó között ellátmányért, és hogy amikor amerikai földre lépnek, összeszámlálják őket, majd a híd alatt várakoznak, hogy formálisan őrizetbe vegyék őket. 

Mayorkas azt mondta, a migránsokat deportálják, de ez csak részben volt igaz. Egyeseket valóban visszaküldtek Haitibe, leginkább egyedülálló felnőtteket. Ugyanakkor egy amerikai tisztviselő szerint „nagyon-nagyon nagy arányban” engedik be őket az országba. Ezek a migránsok kapnak egy úgynevezett felszólítást, hogy jelenjenek majd meg a bíróság előtt, vagy egy még erőtlenebb figyelmeztetést, hogy jelentkezzenek be a bevándorlási hivatalnál. 

A Haitibe induló repülőjáratok miatt sok migráns inkább visszament Mexikóba, ahol a mexikói hatóságok – amelyek éppen másfele néztek, amikor a migránsok az USA felé tartottak – végre elkezdték Mexikó délebbi részei felé szállítani őket. 

Amikor a tábor a Del Rió-i híd alatt feloszlik, a kormány győzelmet fog hirdetni. De addigra migránsok hatalmas tömege jut be az Egyesült Államokba és a válság folytatódni fog. 

Idén mintegy 60 ezer migránst engedtek be az Egyesült Államokba felszólítás vagy figyelmeztetés mellett és további százezrek jutottak be az országba mindenféle hivatalos eljárás nélkül. 

A Trump-kormány hivatali idejének végére kiépített határrendészeti rendszer azon a felismerésen alapult, hogy a déli határon szinte az összes menedékkérelem hamis és azok benyújtóit nem szabad beengedni az Egyesült Államokba, még akkor sem, ha a kérelmüket elutasítanák, mert soha többé nem lehetne kitoloncolni őket. 

Ezért indultak olyan programok és vezettek be olyan hatósági intézkedéseket, amelyekkel arra akarták rávenni a migránsokat, hogy menedékkérelmüket máshol adják be vagy maradjanak Mexikóban, amíg a kérelmüket az USÁ-ban elbírálják.

Biden az egész rendszert indoklás nélkül felszámolta és olyan migránsokat engedett be, akiknek nem volt alapos okuk menedéket kérni. A haiti migránsok az idevágó példa. Nyilván elkeseredett emberek, akik együttérzést érdemelnek. Mégis sokan közülük évek óta Brazíliában vagy Chilében éltek, mielőtt több országon átutazva ideértek volna. Még ha a hazájukban üldöztetéstől is tartanak, számtalan lehetőségük lett volna menedéket kérni azokban az országokban, ahol eddig éltek vagy átutaztak. 

Ez a tünete a kormányzat reflexes rendvédelem-ellenességének, amely során Kamala Harris és Jen Psaki csatlakozott ahhoz a félrevezető médiakampányhoz, amelyben két lovas határrendészt azzal a hamis váddal illettek, hogy haiti migránsokat ostoroztak. A határrendészek nem ostoroztak senkit: gyeplőjük van, nem ostoruk és nem ütötték a migránsokat, akiknek átkelését meg akartak akadályozni a Rio Grandén. 

Bizarr, hogy két olyan szövetségi határrendészből gyártottak főgonoszt, akik illegális bevándorlókat akartak megállítani a Rio Grandénál. 

A híd alatti tábor zsugorodásával egy időben a munkások elkezdték szétszerelni és elszállítani a sátrakat. De a még nagyobb határmenti zűrzavar továbbra is megmarad. 

https://www.nationalreview.com/2021/09/bidens-failure-at-del-rio/

A német kancellár szabadjára engedte az autoritereket az EU-ban. Vajon az utódja más lesz?

Angela Merkel 16 évig tartó német kancellársága tanúja volt az Európai Uniót sújtó mindhárom XXI. századi válságnak: a 2008-as pénzügyi és államadósság válságnak, a 2015-ós migrációs válságnak és a jelenleg is zajló jogállamisági és demokrácia válságnak. 

És miközben csodálatosan teljesített az első során, majd sikeresen túlélte a másodikat, az utolsó lesz az, ami meghatározza az örökségét. Merkel nem egyszerűen megoldatlanul hagyja utódjára az EU jogállamisági gondjait, amelyek hosszú távon a legnagyobb átalakulással fenyegetik az európai integrációt. Hanem elsősorban az ő felügyelete mellett voltak képesek Orbán Viktor magyar miniszterelnök és a lengyel erős ember, Jarosław Kaczyński autoriter ambíciói odáig fejlődni, hogy rendszerszintű kihívást jelentenek az EU-ra nézve. 

Merkelt folyamatosan kritizálják azért, mert kesztyűs kézzel bánik Orbánnal és elsősorban a német autógyártók és gyáripar érdekeit tartja szem előtt az EU demokratikus integritása helyett. Azzal is vádolják, hogy azért nem szólalt fel az ország [Magyarország – a ford. megj.] autoriter folyamatai ellen, mert a konzervatív politikai családban akarta tartani az Európai Néppárt (EPP) fekete bárányát, Orbán pártját, a Fideszt. 

Tehetett volna mást Merkel, húzhatott volna vörös vonalat Magyarország és Lengyelország elé? Ez nem is kérdés. 

De vajon várhat-e Európa egy teljesen más, kritikus megközelítést az EU önjelölt autokratái irányába attól, aki az utódja lesz Berlinben? Nem feltétlenül. 

Merkel stratégiai választásai nem kizárólag a sajátjai voltak: azok mélyen gyökereztek a német politika és diplomácia alapvető hagyományaiban. És ezért azokat nem csak a kereszténydemokraták (CDU), hanem a német szociáldemokraták (SPD), a liberális szabad demokraták (FDP), sőt, kisebb mértékben még a Zöldek is osztották. 

Az, ami német álláspontot formálta Magyarország és Lengyelország tekintetében, messze túlmegy azon a tényen, hogy ezek az országok szerves részei a német-közép-európai gyártóbázisnak és ezért jelentős és egyre növekvő hatást gyakorolnak a német külföldi tőkebefektetések (FDI) részvényeire. 

Túlmegy azon az igazságon is, hogy a német politikát az ország történelmi felelőssége formálja a közép- és kelet-európai országokkal szemben és az is, hogy a Fidesz fontos tagja volt az EPP-nek. 

A felszín alatt két stratégiai megfontolás húzódik, amelyek formálják Berlin magatartását a szomszédos Közép-Európában zajló, egyre súlyosabb autoriter folyamatokkal kapcsolatosan. 

Először is, a német elitek az újraegyesítés óta hagyományosan képtelenek a gazdasági oldaltól elvonatkoztatva értelmezni a nemzeti érdek fogalmát. Ennek alapján a világgazdasági megfontolások minden egyebet felülírnak, amely trend jól megfigyelhető Oroszország és Kína német megítélésében is.

Másodszor, a német politikai és külpolitikai kultúra szélsőségesen konszenzusos és párbeszéd-orientált. Tárgyalni kell a közép-európai autokratákkal és nem róluk tárgyalni, egy évtizede ez a német diplomácia mantrája. 

Azonban ez a külpolitikai hagyomány gyakorlatilag hatástalan az olyan ellenfelekkel szemben, akik párbeszédet hazudnak – mint például a magyar kormány – vagy nem hajlandók egyetlen lépést sem tenni előre azon kívül, hogy egyszerűen fenntartják a kommunikációs csatornákat, mint például Lengyelország. 

Dióhéjban Berlin felfogása szerint a demokrácia és a jogállam pusztán olyan értékek, amelyeknek nincs közük az érdekeihez. Jó, hogy vannak, de a profit szempontjából nem életbevágóak. Színleg tiszteletben tartják őket, de fontosságban elmaradnak a piac és a párbeszéd fenntartása mögött. 

Az SPD, a Zöldek és az FDP talán jobban elkötelezettek ezen két érték iránt, mint konzervatív társaik, de ők sem képviselnek másik gondolati iskolát, amikor az érdekek megfogalmazásáról és a stratégiáról van szó. Ugyanazt a hagyományt és strukturális kényszert képviselik, amely Merkel alatt formálta a német politikát. 

A kancellár örökségén esett folt a német politikai osztály közös öröksége. Az SPD öröksége is, amely Merkel 16 évéből 12 évet vele együtt kormányzott és ez idő alatt a külügyeket vitte. 

A német diplomácia azzal, hogy nem áll készen vagy nem képes szankciókkal fenyegetni, az üres párbeszéd csapdájába esett. Merkel utódjának lesz esélye elhagyni az általa kikövezett utat és demonstrálni azt, hogy Németország másként is közelíthet az EU-n belüli autokratákhoz. 

Jó okunk van kételkedni abban, hogy ez megtörténik. De ha a következő kancellár nem változtat Németország megközelítésén, akkor Merkel örökségének foltja a sajátjává válik. 

https://www.politico.eu/article/angela-merkel-legacy-chancellor-stain-germany-european-union/

A brit kormány bejelentette, hogy az Egyesült Királyságban újra engedélyezik a vállalkozásoknak, hogy árucikkeiket a hagyományos, brit mértékegységek – mint például a font és uncia – szerint árusítsák, a metrikus rendszer helyett.

Ez az intézkedés győzelem minden szabadságszerető ember számára, és a hagyományos mértékegységek helyreállítását az utcákon kellene ünnepelni. 

A méterrendszer a francia forradalom szülöttje, amit az Ancién Régime ellen találtak ki. Egészen 1875-ig nem lett belőle nemzetközi rendszer, amikor is diplomaták ültek össze Párizsban (ami történelmileg meglehetősen jó indikátora annak, hogy valami rossz döntés fog születni) és aláírták a méteregyezményt. Az egyezmény nyomán megalakult a Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Hivatal, egy francia nevű kormányközi szervezet, hogy felügyelje az új, világméretű mérési rendszert. 

Pontosan így történt, hogy néhány párizsi tollvonással eltöröltek több évszázadnyi történelmet. A francia forradalomnak lehet, hogy vége, de a forradalmárok eszméi tovább élnek. A francia forradalom olyan időszak volt, amely során az emberek Edmund Burke szavai szerint „többet romboltak le fél óra alatt, mint amit a megfontoltság, a mérlegelés és az előrelátás évszázadok alatt felépített”. A méterrendszer kötelező – fentről lefelé irányuló – bevezetése pontosan ezt tette a hagyományos mértékegységek eltörlésével. 

A „hagyományos mértékegységek” alatt nem csak az Egyesült Államok hagyományos mértékegységeit értem, hanem minden olyan mértékegységet, amelyet a hagyományok hoztak létre.  Ha a hagyományos mértékegységek eredetéről olvasunk, azt találjuk, hogy azok közül sok bizonyos foglalkozásokon – például sörfőzés, földművelés és földmérés – alapul. Olyan emberek találták fel őket, akiknek munkájuk során méréseket kellett végezniük. Olyan mértékegységeket hoztak létre, amelyek hasznosak voltak a számukra és rávettek másokat is azok használatára, hogy ezzel könnyítsék a kereskedést. A hagyományos mértékegységeket végül egy felmenő eljárásban szabványosították. Amelyek őseink bölcsességét és évszázadokon át felhalmozott tapasztalatai tükrözik. 

A méter az a távolság, amit a fény vákuumban megtesz a másodperc 1/299 792 458-ad része alatt. A métert eredetileg a Föld egyenlítője hosszának apró törtrészeként definiálták. Meghatározása mára annyira messzire került a hétköznapi emberektől, hogy akár földönkívüliek is feltalálhatták volna. 

Amint azt Burke mondta, „csak csekély képesség kell ahhoz, hogy rámutassunk a régi intézmények hibáira és fogyatékosságaira”. Valóban csekély képesség kell ahhoz, hogy azt mondjuk, „a tízes számrendszer egyszerűbb lenne”. Ne is foglalkozzunk azzal, hogy az időt nem tízes számrendszerben mérjük és mégis remekül működik. Nem mintha nem próbáltunk ki volna más rendszert, sőt: a franciák próbálkoztak egy darabig a tíz napos „héttel” és a tíz órás nappal, de ez nem volt tartós. 

Vagy gondoljunk csak arra, hogy a számítógépek vagy az okostelefonok, amelyeken ezt a cikket olvassák, az információt bitekben mérik, amely a lyukkártyák és vákuumcsövek napjainak kettes számrendszeren alapuló hagyományos mértékegysége. És egy byte-ban nyolc bit van, jaj, ne! (A hagyományos mértékegységeknek még az elnevezésében is megtalálható a humánum: egy byte [magyarul kb. harapás – a ford. megj.] fele a nibble, azaz „falat”.)

A számítógépek processzorainak erősödésével a mérési rendszer is együtt fejlődött. A régi Nintendónak egy nyolcbites processzora volt, ma 64 bit a megszokott. Ma a programozók a hexadecimális rendszert használják úgy, hogy 64 bitet mindössze 16 számmal és betűvel jelölnek. A hagyományos rendszerek sosem statikusak. Folyamatosan alkalmazkodnak a változó szükségletekhez és közben nincs szükségük semmiféle kormányközi bizottság jóváhagyására. 

Az alkalmazkodás másik oldala is valós: amikor egy hagyományos mértékegység többé már nem hasznos, természetes módon szűnik meg a használata anélkül, hogy ezt bárki indítványozná vagy szavaznának róla. A Biblia sokszor használja a „sing” mértékegységet, egy olyan ősi hosszmértéket, amelyet a könyök és a középső ujj hegye közötti távolság határozott meg. Mi inkább a lábat és a yardot használjuk ilyen mértékű távolságok mérésére. 

A hüvelyknek több olyan felosztása is van, amelyeket már nem használunk. Egy hüvelyk három árpaszem, illetve négy mákszem egy árpaszem. Egy agrárvilágban ezek a mértékegységek hasznosak voltak. Ma már nem azok, ezért nem használjuk őket (legalábbis direkt módon, ugyanis az árpaszem ma is a cipőméret alapja). A hüvelyk egyes osztásai azonban ma is használatosak: egy hüvelyk 72 pont, és ezt a pontot minden alkalommal használják, ha a betűméretet állítják a Microsoft Word szövegszerkesztőben. 

De mi van a nemzetközi ügyekkel? A méterrendszer erre remek. A nemzetközi kereskedelemben hasznos. A tudományban is a méterrendszert kell használni, mert így az egész világon könnyen felfogható a lényeg. 

Azonban a legtöbb ember nem tudós. Ha az ember a konyhában olvas egy receptet, amely két csésze lisztet ír, a legkevésbé sem számít, hogy valaki Németországban nem tudja, ez pontosan mennyi lisztet is jelent. 

Sőt, az a valaki Németországban a recept láttán azt sem tudná, mi az a „liszt”. A liszt németül mehl, ami még csak nem is hasonlít. A nyelv segítségével könnyen megérthetjük, mennyi gazdagság és mélység van a változatosságban, illetve érték és csodálatosság a hagyományban. Egy világ, amely egy nyelvet beszél, nem lenne jobb világ. Egy világnyelv szükségképpen híján lenne a kulturális jelentőségnek, mivel nincs egyetlen világméretű kultúra. Az eszperantó egy kísérlet volt a világnyelvre, de sosem vált népszerűvé. A puszta tény, hogy az eszperantót a latin ábécével írták, kizárta a kínaiakat, a japánokat, a koreaiakat, az irániakat stb. 

A méterrendszer a mérésügy eszperantója, annyi kivétellel, hogy sokakat elbódít a tudományos vonzereje. A méterrendszer egy olyan utópián alapul, miszerint ami öreg, az rossz, és az emberiségnek hatalmában áll létrehozni egy jobb világot azzal, ha szakít a szokásokkal és hagyományokkal, miközben ráerőltet az emberekre egy kitalált, racionális rendszert, akár tetszik nekik, akár nem. 

A hagyományos mértékrendszer újra engedélyezésével a britek csapást mérnek egy érzéketlen és destruktív világnézetre. Nem is tudok jobb módot találni ennek megünneplésére egy hideg italnál – egy tizenkét unciás dobozból. 

https://www.nationalreview.com/corner/britain-delivers-a-welcome-blow-to-the-metric-system/?utm_source=recirc-desktop&utm_medium=homepage&utm_campaign=right-rail&utm_content=corner&utm_term=first

Ha a közvéleménykutatási adatok még két hétig kitartanak, akkor a legnagyobb erő a német parlamentben és a következő kormány fő oszlopa egy corbynista párt lesz. 

Nem sok minden képes megváltoztatni Európa állandó rendszerének jellegét. A neoliberális-korporalista struktúrát lényegében az európai szerződések és a megváltoztathatatlan közösségi elv tartja egyben. De ezúttal bekövetkezhet egy olyan ritka megrázkódtatás, amely komolyan felforgatja az ismert rendet. 

Olaf Scholz kétségtelenül biztonságos választás. Ha Németország rendíthetetlen gazdasági minisztere lenne a vezetője a szociáldemokrata többségű parlamentnek, ő lehetne Merkel centrista örököse, a folyamatosság jelöltje mindenben, a pártja nevének kivételével. 

De az az ember, aki valószínűleg a következő kancellár lesz, kifejezetten elutasította a Szociáldemokrata Párt (SPD) vezetését 2019-ben, amikor a 400 ezres párttagság hirtelen balra dőlt, újra felfedezve proletár lelkületét, a blairista burzsoák két évtizedes „kiárusítása” után. 

Kevin Kühnert ultraradikális ifjúsági vezető és „Juso” brigádja két gyanús alakot koronázott meg a corbynista baloldal társvezetőjének. A kongresszus befogadott egy ellenkultúrális platformot, amely elutasítja a Schröder-korszak szabadpiaci Hartz IV-es reformjait [széles körű segélyezési rendszer - a ford. megj.] és hátat fordít a háború utáni Németország politikai alaptéziseinek. 

– Mi voltunk az a párt, amely bevezette a Hartz IV-et, most mi vagyunk az a párt, amely kihajítja a Hartz IV-et – mondja Saskia Esken társelnök. Ez a kijelentés elnyerte a kongresszus szavazatainak 80 százalékát. Ugyanezen pártnak kell majd jóváhagynia egy jövőbeni koalíciós alkut. 

Nem is olyan régen Kühner a BMW és a német ipar nagy részének államosítását szorgalmazta, úgy vélve, hogy a kapitalizmus szabályozhatatlan. 

– Ez hatalmas gond lesz Scholz számára – mondta David Marsh, az Official Monetary and Financial Institutions Forum (Hivatalos Pénzügyi és Kincstári Intézmények Fóruma – OMFIF) vezetője, Németország-szakértő. – Helmut Schmidtnek hasonló gondja volt az SPD baloldalával az 1980-as évek elején, de ez legalább négyszer súlyosabb gond. A párt baloldalának eltévelyedése immár rettenetessé vált. 

Az SPD kívánságlistája a következő: vagyonadó, amelyet megvalósíthatatlansága miatt az 1990-es években egyszer már elvetettek, magasabb osztalék és tőkejövedelem adó, ténylegesen magas szén-dioxid adó, 45 milliárd eurós infrastrukturális kiadás évente, a nagyszabású szociális lakásprogram állami újraindítása, a befektetési célú lakásvásárlók megsarcolása, a nagyvárosi lakbérek befagyasztása, a minimálbér 30 százalékos emelése, 36 hónapos munkanélküli segély és így tovább. 

– Ez a legrosszabb rémálmom. Ez lehet a legerősebb balos fordulat Németországban 1949 óta – mondta Thorsten Polleit professzor, a City korábbi bankárja, aki jelenleg egyetemi oktató Bayreuthban. 

– Az SPD-ben egy nagyon szélsőséges piacellenes, kapitalistaellenes hangulat van és ennek a választásnak messze ható gazdasági és politikai következményei lehetnek – mondta. 

Angela Merkel kereszténydemokratái mindent egy lapra feltéve próbálják megelőzni a választási kudarcot, amikor arra figyelmeztetnek, hogy aki Scholzra szavaz, az egy vörös-vörös-zöld koalícióra szavaz, amelynek tagjai a Die Linke végsőkig kitartó exkommunistái, akik veszélyes vonzódást mutatnak a keletnémet modellhez. Azonban ez a támadási irány sem igazán érinti a lényeget. 

Polleit professzor szerint az idevágó párhuzam nem Honecker boldogtalan Kelet-Németországa. 

– A veszély sokkal inkább a hasonlóság az 1930-as évek kormányzati rendszeréhez. A tulajdont magánkézben hagyják, de még több szabály, rendelet, adó és állami támogatás jön, amelyeket a termelés befolyásolására és az árak szabályozására használnak – mondta. 

– Scholz nem az SPD valódi céljait képviseli. Amiatt aggódok, hogy sok német még mindig nem érti, ez a politikai irányvonal mivel jár. Még távolabb fogunk kerülni a szabadpiaci rendszer maradványaitól – mondta. 

Ha Scholz győz szeptember 26-án, abban reménykedhet, hogy vadabb társait egy „jelzőlámpa”-koalícióval zabolázhatja meg, a zöldek és a piacpárti, alacsony adókat támogató szabad demokraták pénzügyminiszteri részvételével, abban bízva, hogy a koalíciós kényszer kioltja a szélsőséges vágyakat. 

De ez a választási matematikán múlik. Az sem világos még, hogy a szociáldemokrata bázis elfogadna-e egy ilyen szokásos megoldást, miközben a Die Linke közelebb áll a gazdasági elveikhez. 

A zöldeknek is megvan a saját ideológiai törésvonaluk. A párt jelöltje, Annalena Baerbock és a Realo [a párt reálpolitikai frakciója – a ford. megj.] vezetése békét kötött az iparral – legalábbis az újabbal, ha már a régivel nem – és elfogadta, hogy a szabályozott piac az egyetlen járható út a széndioxid-mentes gazdaság felé vezető úton. 

A keményvonalas Fundis [a párt fundamentalista frakciója – a ford. megj.] továbbra is be akar tiltani mindent, annál is inkább, mivel a klímakutatók előre hozták a rettegett elszabaduló felmelegedés időpontját. A gazdasági növekedést továbbra is vandalizmusnak tartják. Továbbra is elvből akarnak véget vetni a jóléti életmódnak. 

A vállalkozásellenesség a politikai génjeikben van.  Ez az a megrögzött frakció, amely a párt bázisát uralja és ők azok, akik a párt tervezett kiáltványa szerint a magas jövedelmeket szuperadókkal – a Tobin-adóval – sújtanák és egy rakás jogszabállyal béklyóznák. 

A zöld Fundisban és az SPD Spartakistákban sok a közös vonás. A Die Linke-vel kötött koalícióban felerősíthetnék egymás radikalizmusát, amely magával ránthatná a kelletlen Scholzot és Baerbockot is. 

Bizonyos értelemben a Zöldek és az SPD az üdvös friss levegő a – mind Németországban, mind az EU mechanizmusai miatt szélesebb körben is alkalmazott – fiskális szigor hosszú évei után, amely rosszul időzített politikai hibaként a recesszióból válságot kreált és elvett Európától egy évtizedet. 

A Merkel-korszak nagy részében Németországban a nettó közkiadások negatívok voltak, ami a fő oka annak, hogy az ország lemaradt a szélessávú internet és a digitális technológia terén – a COVID miatt kiderült, hogy a háziorvosok továbbra is a faxokban bíznak. 

Németország eurozónán belüli felülteljesítésének nagy szerepe van a Hartz IV által okozott bértorlódást követő belső leértékelődésben, amely krónikus strukturális kereskedelmi többlethez vezetett a déli tagállamok kárára, és amely az egész eurozónát egy zsugorodási spirálba rántotta. Merkel kancellár Németországa globális tekintetben átlagos termelékenységi növekedést mutatott. 

A gond az, hogy Németország az alkotmányos adósságfék miatt nem indíthat el infrastrukturális felzárkóztatást a kötvénypiacok erősen negatív kamatai mellett sem. A Bundestagban és a Bundesratban is kétharmados többség kell az alkotmánymódosításhoz, ezért a megszorítások hívei fenntarthatják a vétójukat. 

Bár valamennyi mozgástér van még a költségvetésen kívüli eszközökkel, a Zöld-SPD költekezési expanzió fiskálisan semleges lesz és adóemelésen fog alapulni, amelyek hatalmas mértékűek lesznek: a Zöldek 500 milliárd eurós további közkiadást akarnak 10 éven át. A magasabb adók még tovább fogják szűkíteni a gazdaság már így is túlterhelt verőereit. 

Nem igazán bízhatunk abban sem, hogy a pénzt olyan egyedi befektetésekre költik, amelyek szorzója több, mint egy, azaz növekedést ösztönöznek. A corbynisták és a Fundis valószínűleg csak az állandó szociális transzferek folyamatos növekedésével törődnek majd.

A kereszténydemokraták csak magukat okolhatják azért, hogy eldobtak maguktól egy szinte behozhatatlan előnyt, amikor háttéralkuk után a párttagság tiltakozása és a közvélemény egyértelmű preferenciái ellenére Armin Laschetet tették meg jelöltnek. Más lett volna a dolog a harcias bajor Marcus Söderrel, de ő túl nagy veszélyt jelentett a régi gárdára. 

De még így sincs vége Laschetnek.

– Az emberek egyre idegesebbek, ahogy közeledik a választás és lehet, hogy az SPD lecsúszik az első helyről – mondta Moritz Kraemer, a Standard & Poor korábbi hitelminősítő igazgatója, aki jelenleg a frankfurti Goethe Egyetemen professzora. 

– Még most is azt gondolom, nagyon valószínűtlen, hogy koalícióra lépnének a Die Linke-vel. Ennek fő akadálya a külpolitika: a Die Linke ki akar lépni a NATO-ból és smúzolni akarnak Putyinnal, ez pedig a többiek számára tabu – mondta. 

Lehet arra hivatkozni, hogy Németország alkotmányos fékjei és ellensúlyai majd visszafogják a túlságosan forradalmi lelkesedést. 

– Szerintem nem egyértelmű, hogy egy Scholz-kaolíció csak negatív lehet. Nyilvánvalóan sokkal mérsékeltebb lenne, mint egy Corbyn-kormány az Egyesült Királyságban – mondta Kraemer. 

A piacok jelenleg egy többé-kevésbé jó kimenetre fogadnak, történjék bármi. De egy európai politikai földrengés ebben a hónapban már nem csak egy távoli piaci kockázat.

https://www.telegraph.co.uk/business/2021/09/14/germanys-leftward-lurch-stunning-economic-upset/

Ausztrália COVID-ra adott válasza figyelmeztető jel arra, milyen könnyen enyészhetnek el az alapvető szabadságjogok még egy szilárd demokráciában is. 

Jeremy Bentham, egy XVIII. századi angol filozófus állt elő a panoptikum ötletével, amely egy olyan börtön, ahol az összes elítéltet egyetlen őr képes szemmel tartani. 

De azt még – az örökös megfigyelésről szőtt kreatív elképzelései ellenére – maga Bentham sem tudta volna elképzelni, hogy milyen lesz napjaink ausztrál társadalma. 

Ausztrália, amely eddig a szabad világ megbecsült tagja volt, mára a közegészségügy nevében gyakorolt bürokratikus elnyomás bizarr és zavaros poklává vált. 

Az ausztrál COVID-karantén-mánia annyira lehengerlő, hogy attól még Anthony Fauci [Joe Biden amerikai elnök egészségügyi főtanácsadója, aki a szigorú korlátozások híve – a ford. megj.] is elsápadna. 

A világjárvány kezdetén Ausztrália úgy döntött, a COVID-ot karanténnal és utazási korlátozásokkal győzi le, amellyel – tekintettel arra, hogy az ország gyakorlatilag egy sziget – jelentős sikereket ért el. A G20-as országok közül itt haladta meg legkésőbb a halálos esetek száma az ezret. 

De ezzel egy olyan irreális elvárást alapoztak meg, miszerint Ausztráliának „COVID-mentesnek” kell lennie az egész járvány ideje alatt, amelynek érdekében célzott szigorításokat és megfigyelést („áramkör megszakítókat”) alkalmaztak. 

A járvány elhúzódásával a fenti módszer teljesen tarthatatlanná vált és erőszakot tett egy angol nyelvű nagy nemzet szabadságán és józan ítélőképességén. 

A karanténok mély sebet ejtettek egy fejlett nyugati demokrácia törvényein és szokásain, a tagállami parlamentek felfüggesztésétől egészen a COVID-szabályok elleni tüntetések katonai erővel történő megakadályozásáig. 

A delta-variáns terjedése során az ausztrálok több mint felét karanténba helyezték, gyakran egészen elenyésző esetszámú fertőzések miatt. 

Az ausztrál hatóságok nem szórakoznak. Az állami vezetőknek óriási hatalmuk van, és azt használják is. A victoriai Melbourne-ben kijárási tilalom van érvényben és az emberek még az otthonaikat sem hagyhatják el. A szabályszegést komoly bírsággal sújtják. 

A karantén szellemiségét tökéletesen bemutatta pár hónappal ezelőtt az új-dél-walesi tisztifőorvos, aki arra figyelmeztetett, hogy „miközben az ember természete alapján szeret beszélgetni és barátkozni másokkal, napjainkban ezt sajnos nem tehetjük meg.” 

Hát, igen, a fecsegés veszélyezteti a közegészségügyet. 

Az ausztrál sajtó is a közegészségügyi bürokrácia kinyújtott karjává vált, amikor olyan mesterkélt és hisztérikus riportokat közölt a karanténszabályok megsértőiről, amelyek egy jövőben játszódó disztópiában is megállták volna a helyüket. 

Dél-Ausztráliában egy mobilapplikációt fejlesztettek ki a házi karatén betartatása érdekében. A hírekben megmagyarázták, hogy „az alkalmazás véletlenszerűen fel fogja szólítani a felhasználókat, hogy 15 percen belül igazolják tartózkodási helyüket.” Ha nem teszik, az egészségügyi hatóság értesíti a rendőrséget és járőrt küldenek a lehetséges jogsértés kivizsgálására. 

A korlátlan utazás egy szabad társadalom védjegye, de az ausztrálok szinte el se hagyhatják az országot. A szövetségi államok közötti utazást is korlátozzák, amely miatt a tagállamokból egy önkényes tákolmány jött létre, miközben a máshol előforduló COVID-esetektől próbálják elszigetelni magukat. 

Több tízezer ausztrál rekedt a határokon kívül, akik nem térhetnek haza a hazatérők havi létszámának korlátozása miatt.

Az összes gazdasági és társadalmi korlátozás sem volt képes megállítani a delta-variánst, amely legyűrte a kormányzatot. 

– Így nem lehet élni ebben az országban – ismerte el végül a minap Scott Morrison ausztrál miniszterelnök a nyilvánvalót. 

Ausztrália kezdetben elügyetlenkedte az oltási programot, pedig eleve erre kellett volna összpontosítani. De most az ország abban reménykedik, hogy a lakosság 80 százalékának beoltása után kijutnak végre a saját maguknak összetákolt karantén-ketrecből.

A COVID súlyos betegség, és egyetlen ország sem tett mindent helyesen. Ausztrália bizonyította, hogy meggondolatlanság és tévedés egy fejlett liberális társadalmat megfosztani az alapértékeitől abban a reményben, hogy azzal legyőzhető a vírust. 

Ausztráliában nem lesz diktatúra, de ez az időszak a nemzet életében figyelmeztető jel arra, milyen könnyen enyészhetnek el az alapvető szabadságjogok még egy szilárd demokráciában is. 

https://www.nationalreview.com/2021/09/when-a-western-society-goes-insane/#slide-1

A NATO egységének kérdésessé válásával egyidőben az ellenséges rezsimek buzgón keresik a Nyugat gyenge pontjait 

Elnöksége kezdetén Donald Trump ledobta „minden bombák anyját” Afganisztánra, amely – mint később kiderült – nem a tálibokkal szembeni keményebb fellépés, hanem a velük való megegyezés előjátéka volt. Külpolitikája mindig téves és impulzív volt, amelynek azért voltak érdemei: Amerika ellenségei sosem tudták, miként fog reagálni. Joe Biden sokkal kiszámíthatóbb. Odahaza akar újjáépíteni, külföldön kevesebb bonyodalmat szeretne. Külpolitikája két szóval összegezhető: kevesebb Amerika. 

A kabuli repülőtéren történt szörnyűségek élő példáját adják annak, hogyan is néz ki ez a „kevesebb Amerika” – és ez még csak a kezdet. Pár napja találkoztak a G7-ek – nem azért, hogy megállapodjanak valamilyen akciótervben, hanem, hogy könyörögjenek Bidennek, tartsa még pár nappal tovább nyitva a repülőteret. Amerika nélkül a többi G7-es országnak nincs szava. Ugyanez igaz a NATO-ra is. Biden azt mondja, Kínára akar figyelni, amely felvet egy nyilvánvaló kérdést: mely szövetségesei nem fontosak már? Melyik fog legközelebb elbukni? 

Miközben Nyugaton döbbenten és hitetlenkedve vitatkoznak, Moszkvában és Pekingben a megbeszélések sokkal vidámabbak és kedélyesebbek. Az orosz diplomaták úgy üdvözölték a tálibokat, mint akik „normális fickók”, akikkel „sokkal könnyebb egyezségre jutni, mint a kabuli bábkormánnyal”. Kína ennél nagyobb dologra készül: Amerika világméretű befolyásának folyamatos leépülésére és az ezzel megnyíló lehetőségekre. 

Ennek feltűnő példája a Global Times újság, amelynek hangvétele nem sokban tér el a Kínai Kommunista Párt hivatalos irányvonalától. Az „afgán-effektus” hatására Amerika hajdani szövetségesei eltávolodnak, még Szingapúr sem követi már – ahogy írja az újság – Washingtont és semleges az olyan sarkalatos kérdésekben is, mint például Tajvan ügye. AZ USA Kína ellen már csak az „olyan aprócska országokat, mint például Litvánia” tudja maga mellé állítani, amely nemrég fogadott tajvani nagykövetet – kiváltva ezzel Peking haragját. 

„Kína és Oroszország egyesítheti különböző erőit, hogy a litván és a tajvani ügy miatt megszégyenítsék az USA-t, amellyel újabb, általános érvényű „afgán-effektust” okozhatnak más formában.” – írták. „Washington karja túl messzire ér. Ezért Kínának és Oroszországnak rövidebbre kell vágnia azokon a területeken, ahol Washington kimutatja önhittségét és dicsekszik képességeivel.” Más szavakkal: ha Bident már nem érdekli szövetségesei védelme, mely ország bukhat még? 

Kína és Oroszország korábban nem igazán működött együtt, de most egyfajta kezdődő szövetségesi viszony jelei látszanak közöttük. Mindketten nyitnak a tálibok felé és már most nagy befolyásuk van Kabulban. Mindkettőjüket sújtják az amerikai és az európai szankciók, amelyeket együtt próbálnak kijátszani. Az idén tartott egyik kínai-orosz külügyminiszteri találkozón olyan egyezményt kötöttek, amely alapján „támogatják egymás erőfeszítéseit a függetlenségi, biztonsági és fejlődési érdekeik védelmében”, és amely Afganisztánban már működött is. 

Arról is tárgyaltak, hogy kiépítik a Nyugat által vezetett nemzetközi rend alternatíváját, amely (ahogy állítják) „nem képviseli a nemzetközi közösség akaratát”. Szorgosan alkalmazzák a vakcina-diplomáciát, annak érdekében, hogy kiépítsék saját baráti körüket: azon szegényebb országokból, amelyektől Európa és Amerika megtagadta az oltóanyagokat. 

A márciusi csúcs után pár nappal mindketten ellenségeik ellen vonultak. Oroszország csapatokat vont össze közel az ukrán határhoz, Kína pedig rekordmennyiségű repülőgépet küldött a tajvani légtérbe. A következő hónap során orosz és belorusz közös hadgyakorlatot tartanak Ukrajna körül. 

Nem kell hozzá stratégiai zseninek – vagy összeesküvés-elmélet hívőnek – lenni, hogy lássuk, mi fog valószínűleg történni. Ha egy világhatalom visszavonul, az ellenségei próbára teszik és megnézik, mi történik. 

Amikor Amerika az 1930-as években az elszigetelődést választotta, Mussolini próbára tette, hogy mit tesz az újonnan alakult Népszövetség, ha megszállja Etiópiát. A válasz: semmit. Ezzel azt üzenték a világnak, hogy az állítólagos szövetségnek nincs hatalma. Az 1970-es évek különböző válságai – az olajválság, az iráni túszdráma, a brit majdnem-államcsőd – miatt nem volt világos Argentína számára, hogy a Falkland-szigeteket meg fogják védeni [a britek – a ford. megj.]. 

A NATO integritása is kérdésessé vált. Afganisztán eredetileg NATO-küldetésként indult, de végül Washingtonra maradt, állítólagos szövetségesei bevonása nélkül. Könnyű észrevenni, hogy Biden milyen ritkán említi meg a NATO-t, tekintettel arra, hogy az USA több mint kétszer annyit költ a hadseregére, mint a többi 29 tagállam együttesen. Ahogyan arra Trump szeretett rámutatni, a NATO már nem is védelmi szövetség, hanem sokkal inkább egy jó kifogás az európaiaknak arra, hogy spóroljanak a védelmi kiadásokon, miközben Amerika atom védőernyője alá bújnak. 

Tehát, ha Biden Kínára összpontosít, akkor mennyire fogja érdekelni Grúzia? Vagy a Baltikum? Litvánia egy nyilvánvaló célpont. Egy fiatal demokrácia, amely ma is a szovjetek ellenében definiálja magát, és amely nem hunyászkodott meg Moszkva vagy Peking előtt, ma hirtelen mindkettő fenyegetésével szembesül. A menekültek az új fegyver: Belorusszia csak idén már 4000 irakit és szíriait irányított Litvánia felé. A most útnak induló 2,5 millió afgánnal nem lesz nehéz kiváltani egy újabb európai migránsválságot. 

Ukrajna is lehet a következő. Az Északi Áramlat-2 gázvezetéken keresztül – amelyet Németország a washingtoni tiltakozások ellenére építtetett ki – Oroszország hamarosan még több gázt tud majd közvetlenül Európába szállítani, megkerülve ezzel Ukrajnát. Ez Putyin számára szabad kezet ad a donbasszi konfliktus fokozására. Ha így tesz, vajon mekkora ellenállásra számíthat az elcsigázott Biden részéről? És Amerika nélkül Európa mennyire lesz harcra kész? 

Szergej Lavrov, Putyin külügyminisztere azt mondta, hogy szeretne létrehozni egy „ténylegesen multipoláris és demokratikus világot”. Legutóbbi kínai útja során azt mondta, ezt a vágyát „a nyugati országok és különösen az Egyesült Államok akadályozza”. 

Az amerikai befolyás ilyen gyors és nyilvánvaló hanyatlása miatt ez a két új szövetséges tökéletes esélyt kapott erre. 

https://www.telegraph.co.uk/politics/2021/08/26/new-moscow-beijing-axis-already-exploiting-bidens-exhaustion/

A liberálisok, akik azt hiszik, bárhova exportálhatják értékeiket, csak veszélyesebbé teszik a világot 

Az afganisztáni vereség sok klisét és felszínes következtetést váltott ki. A kommentátorok bölcs bólintással a „birodalmak temetőjét” emlegették. Minden ellenkező bizonyíték dacára, a politikusok szerint „együtt kell működni a mérsékelt tálibokkal”. 

Divatos lett annak a gondolatnak a kigúnyolása is, miszerint „a történelem véget ért”, ahogyan azt Francis Fukuyama mondta a berlini fal leomlása után. Ez az elv azon a hegeli gondolaton alapul, hogy a történelem az értelem fejlődése, hogy a liberális demokrácia és a piaci kapitalizmus győzött és egyetlen alternatív eszmerendszer sem lehet a kihívója. 

Nem kellett volna hozzá az afganisztáni megszégyenülés, hogy észre vegyük, a történelem nagyon is velünk van. A liberális demokráciák otthon a szétágazó munkaerőpiacokkal – a stagnáló bérekkel és a mély egyenlőtlenséggel – küzdenek. Küzdenek az öregedő társadalom, a demográfiai változások, a radikális individualizmus, a woke-ideológiák és a politikai széttagoltság okozta társadalmi repedésekkel is. 

A nemzetközi tér bővelkedik a kihívókban. Putyin Oroszországa megöli a politikai ellenfeleket, megtámadja a szomszéd országokat és diktatúrát tart fent Beloruszban. Hszi Kínája a piaci kapitalizmus egyik mutáns formáját honosította meg, miközben elutasítja a liberális demokráciát, elnyomja az ujgurokat, tönkreteszi Hongkongot és fenyeget más országokat. Az iszlám világban autokraták kapaszkodnak erőszakkal a hatalomba, iszlamisták akarnak megdönteni szekuláris kormányokat és kalifisták álmodnak a saría alapján kormányzott iszlám államról. 

Amint azt a Nyugat relatív hanyatlása mutatja, a történelem nem lineáris, nem tükrözi az értelem haladását, egy bizonyos kormányzati forma tartós diadala nem szükségszerű és igazán még csak nem is lehetséges. Az emberiség haladást érhet el a tudományos felfedezések és a tudás terén, de ez a haladás nem feltétlenül vezet bölcsességhez, a tudás alkalmazásához, sem az új és változó veszélyekre és kihívásokra adott válaszokhoz. Túlkapásokat és visszaeséseket tapasztalunk, önteltséget és vereséget, hibákat és erős államok végleges bukását más államok által. 

Azonban Afganisztán – akárcsak a többi felderengő gazdasági, kereskedelmi és geopolitikai realitás – arra kellene késztessen minket, hogy megkérdőjelezzük a többi nyugati és liberális felvetést is. 

Az első és legnyilvánvalóbb a liberális egyetemesség. A legkorábbi liberális gondolkodók filozófiájukat úgy alakították ki, hogy elképzeltek egy természeti állapotot, egyfajta nulladik évet, ahol nincs se kormány, se biztonság és az élet csupa veszély és erőszak. Úgy képzelték, hogy az emberek azért, hogy megmeneküljenek ebből a brutális világból, társadalmi szerződést kötnek, amely bizonyos jogokat – például az élethez és a tulajdonhoz fűződő jogot – garantál, de egyébként szabadon élhetnek. 

Ezzel az elmélettel az a gond, hogy természeti állapot sosem létezett. Jogainkat és kötelezettségeinket a múltból örököltük, amelyeket a család, a kultúra és az intézmények komplex hálózata ruház ránk, melyet az idő múlása és a származási helyünk formált.

De a liberalizmus túlságosan gyakran vak ezekre a sajátosságokra. Azt feltételezi, hogy egyformák vagyunk, egyforma vágyakkal és szükségletekkel, bárhonnan is származzunk. Azonban ezek a feltételezett vágyak és szükségletek óhatatlanul a nyugati és – bárhogyan is szeretnék ezt a sokkal modernebb liberálisok tagadni – keresztény felvetéseken alapulnak. Csak gondoljunk arra, hogyan beszélünk az iszlámról és az iszlám országokról, amelyek – például – teljesen másképp viszonyulnak a nők jogaihoz és egy szekuláris kormány kívánatosságához. 

Ugyanezen értelmiségi alapvetések okozzák azt, hogy a liberálisok és a nyugatiak az embereket racionális egyéneknek tartják, akiket leginkább a saját személyes érdekeik vezetnek. De amint azt a modern pszichiáterek és antik filozófusok is igazolják, az emberek a versengés és együttműködés bonyolult keverékei. Tagságunk egy magasabb identitásban – család, lakóhely, törzs, nemzet, hit és nemzetiség – jobban számít, mint azt a liberálisok elismerik. 

És Afganisztánban, akárcsak Irakban, a Nyugat teljesen figyelmen kívül hagyta a törzsi és nemzetiségi identitásokat. Nemzeti és idegen kormányzati struktúrát próbált építeni. Zavartan nézte, ahogy a gazdasági és szociális programok kudarcot vallanak a lakosság körében, amely – legalábbis az ország sok részében – jobban vonzódott a tálibokhoz és jobban tisztelte az ő kormányzati hatékonyságukat, mint a Hamid Karzai és Ashraf Ghani által vezetett korrupt kormányokét. 

Egy másik nyugati és liberális feltételezés, amely elbukott Afganisztánban, az az elkerülhetetlen, megállíthatatlan haladásba vetett naiv hit. Nem csak a Fukuyama által vett értelemben, hanem abban is, hogy a pluralizmus és a racionalitás mindig társadalmi fejlődéshez vezet. Az a baj ezzel a gondolkozással, hogy a haladást óhatatlanul a szemlélő nézőpontjából látja. És azokat, akik vitatják a haladást, vagy más jövőben reménykednek, hamar maradinak vagy hazugnak tekintik. 

A szövetségesek 2001-es afganisztáni inváziójának célja az al-Káida elpusztítása és a tálibok elmozdítása volt, de a küldetés hamarosan a liberális demokrácia és a nyugati társadalmi normák rákényszerítésévé vált olyan emberekre, akik – még a tálibokat gyűlölők közül is – vonakodtak elfogadni a saját hagyományaiktól ennyire eltérő értékeket. A haladás elkerülhetetlenségének demonstrálása helyett Afganisztán csak arra volt jó, hogy emlékeztessen minket a civilizáció és a béke törékenységére. 

Ez elvezet bennünket az utolsó hibás nyugati feltételezéshez: a „liberális, jogi alapokon álló nemzetközi rend” mítoszához. A multilateralizmus és a nemzetközi intézmények valós és értékes dolgok, de illúzió azt gondolni, hogy a „jogon alapuló rend” tisztességes vagy demokratikus. Ez nem több, mint az amerikai és a nyugati érdekek mentén működő világrend, amelyet az USA gazdasági és katonai ereje tart fent. Sok politikus elkezdett hinni a saját mítoszukban, azzal áltatva magukat, hogy a csúcstalálkozók és szerződések önmagukban képesek működni tankok, hadseregek és hadihajók nélkül. Azonban az amerikai unilateralizmus – úgy befejezve az afganisztáni háborút, ahogyan elkezdte az irakit – megmutatta, hogy a jogon alapuló rend mindig is mítosz volt. 

Nyugatiként jogunk van hinni, hogy saját életmódunk és az alapelvek, amelyekkel megszervezzük társadalmainkat kívánatosabbak és jobbak is, mint a világon látható alternatívák. De miközben otthon sokkal eltökéltebben kell kiállni életmódunk mellett, sokkal realistábban kell látnunk azt, hogyan működik a világ máshol. Nem éltük meg a történelem végét, de ha tanulunk a tapasztalatokból, lehet, hogy tanúi voltunk a nyugati önteltség végének. 

https://www.telegraph.co.uk/news/2021/08/29/afghanistan-proves-hubristic-west-getting-world-wrong/