Nyugaton az árak évek óta nem látott gyorsasággal emelkednek, de a klímaváltozás, a COVID és a kulturális háborúk által megszállott politikusok és média nem igazán foglalkozik azzal, hogy milyen nehézségeket okoz a hétköznapi embereknek az infláció.

Nézzük az Egyesült Királyságot! Nagy-Britanniában a fogyasztói árindex, amely az áruk és szolgáltatások árának egy adott időszakban történt átlagos változását méri, 4,2 százalékra ugrott októberben, amely 2012 óta a legmagasabb érték. De a hivatalos adat csak félig igaz, mert egyéb alapvető áruknak az ára még jobban emelkedett. Mint a benzin esetében.

Egy liter benzin átlagára 2020. május 29-én 106,83 penny volt. Az ár 2021. november 16-ára 146,6 pennyre emelkedett, amely 37,22 százalékos növekedést jelent. Egy Ford Focus 55 literes tankját 2020. május 29-én 58,76 fontért lehetett teletölteni, 2021. november 16-án ez 80,63 fontba került.

És itt vannak a rezsidíjak is. A gázszámla októberig 28,1 százalékkal emelkedett a tavalyi évhez képest. A villamos energia 18,8 százalékkal. De beszélhetünk a használt autókról (27,4 százalékos emelkedés április óta), az almáról (24,1 százalék), margarinról (19,8 százalék), szállodai szobákról vagy a fish and chips-ről, nehéz olyan dolgot találni, ami ne lenne drágább – egyes esetekben sokkal drágább, mint 18 hónappal ezelőtt.

Az 1960-as és ’70-es években egy ilyen jelentős áremelkedés uralta volna a politikai közbeszédet. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek arra, amikor egész választási kampányokat vívtak „a megélhetési költségek” miatt. A „vásárlói kosár” volt az a dolog, ami döntött a legfontosabb „bizonytalan szavazók” között.

Ma azonban a politikai elit és a véleményformálók fennköltebb dolgokról vitáznak. Klímaváltozás. COVID. Kulturális háborúk. Identitáspolitika. Gender-névmások. Miközben a tévéstúdiókban a „kommentátorok” egymással kiabálnak a fenti kérdések miatt, amelyek a közvéleményt hidegen hagyják, több millió család felteszi azt az egyszerű kérdést a közüzemi számlákat vagy a benzin árát nézve: Hogyan fogunk kijönni a fizetésből, ha minden ennyire drága lett? Az uralkodó osztály (az áljobb és az álbal oldallal együtt) és a kormányzott tömegek közötti szakadék sosem volt ennél szélesebb.

Számos oka van annak, hogy a megélhetési költségek ennyire megemelkedtek, amelyet nem csak Nagy-Britanniában, hanem más nyugati országokban is érzékelni lehet. A „Great Reset/Net Zero” ügy – amelyet minden nagyobb párt szenvedélyesen támogat – kétség kívül az egyik fő ok. Mintha az elmúlt évtized legmagasabb üzemanyagára nem volna elég, Londonban az erénycsősz, autóellenes Sadiq Khan főpolgármester kibővítette az új Ultra-alacsony Kibocsátási Zónát, amely miatt több ezer régebbi autót üzemeltetőnek kell további 12,5 fontot fizetnie naponta a már létező napi 15 fontos dugódíj mellett. A londoni autózás napi díja 27,5 font? Hagyd a fenébe, Rodney! Nem állítja senki, hogy nem kellene foglalkozni a klímaváltozással és nagy gondossággal kielemezni annak okait, de ennek a Khan-féle sémának a bevezetése, miközben a jómódú „bennfentesek” magánrepülőkkel utaznak a glasgow-i klímakonferenciára a legotrombább példája volt az „osztályharcnak”. Lehet Davosban jóváhagyott „klímaváltozási jogalkotást” folytatni vagy lehet a megélhetési költségek csökkentését célzó politikát folytatni, de a kettő egyszerre nem megy.

A 2020-as és 2021-es hosszú lezárások is – meglehetősen előre látható módon – problémákat okoztak a világméretű ellátási láncokban, de egyes cégek, amelyek akkor veszteségeket szenvedtek, most a bevételük egy részét áremeléssel akarják kompenzálni. A helyzetet tovább rontja az újabb lezárások – és újabb korlátozások – lehetősége, amely továbbra is ott függ a vendéglátó és szabadidős piac felett. És persze a külföldre utazás nehézsége elkerülhetetlenül vezetett a hazai szállásdíjak emelkedéséhez, mivel britek millióinak nem maradt más választása, csak az, hogy itthon maradtak a nyári szabadság során.

Az Egyesült Királyság kormánya 500 millió fontot ígért a „Háztartások Támogatási Alapjának” a „legsérülékenyebb” családok részére, de ez nem elég. Először is, vissza kell vonni azt a szégyenletes döntést, amellyel felfüggesztették a „Triple Lock”-mechanizmust (kb. inflációkövető garantált nyugdíjemelés – a ford. megj.) az állami nyugdíjak emelésével kapcsolatban. Ha ez nem történik meg, akkor a brit nyugdíjasok jövőre egy szánalmas 3,1 százalékos emelést fognak kapni akkor, amikor a gázszámla kiüti a tetőt. A kormánynak ezen kívül csökkentenie kell az üzemanyagok adó terheit és az úgynevezett „zöld adót”, miközben garantálnia kell, hogy nem lesz újabb lezárás vagy drága „Plan-B” szigorítás (járványügyi szigorítások a napi munkavégzésben – a ford. megj.) az üzleti életben – amelynek költségeit a végén úgyis a fogyasztóra fogják terhelni.

Egyes körökben nagyon divatos azt kérdezni, hogy kit érdekel az infláció, de más a helyzet, ha az inflációra a megtakarításokra kivetett adóként tekintünk. A kamatszint jelenleg 0,1 százalékos, rekord alacsony szinten áll. A megtakarítással rendelkezők briteknek az elmúlt évek nagyon rosszak voltak, és még rosszabbak lesznek a mostani áremelkedés miatt. A Bank of England arra figyelmeztet, hogy a fogyasztói árindex áprilisban meg fogja haladni az 5 százalékot és az energiaárak jelentősen emelkedni fognak jövőre.

A múltkor egy tévévitában láthattuk azt, ami ellen szólunk. A műsorvezető megjegyezte, hogy a kormány befagyasztotta a költségvetésben az üzemanyagok adóját, mire az egyik szakértő dühös lett, mert a benzin ára így nem emelkedik még tovább. Miféle világban élnek ezek az emberek? Nem abban, amiben maguk és én, az biztos.

https://www.rt.com/op-ed/540703-inflation-prices-nobody-cares/