Tucker Carlson: A bolondok hajója

Susie-nak

Bevezetés

A mi bolondjaink hajója

Képzeljék el, hogy utasok egy hajón. Az óceán közepén járnak, hetekre a szárazföldtől. Történjék bármi, nem tudnak kiszállni. De ez nem izgatja magukat, mert profi tengerészek a főnökök. Tudják, hogy mit csinálnak. A hajó stabil és jó irányban halad. Nincs semmi gond.

Aztán egy napon észreveszik, hogy valami szörnyűség történt. Lehet, hogy zendülés tört ki az éjjel. Lehet, hogy a kapitány és az első tiszt a tengerbe esett. Bár ebben nem biztosak. Az azonban világos, hogy most a legénység a főnök és teljesen megőrültek. Fellengzősek és agresszívek, talán részegek is. Olyan fesztelenül járják be a hajón a boltokat, hogy magának nyilvánvalóan nem hagynak egy falat ennivalót sem. Ezt azonban nem mondhatja el nekik, mert ők megtiltották a fizikai valóság elismerését. Aki rá mer mutatni tetteik következményeire, azt áthúzzák a hajógerinc alatt.

A legrémisztőbb azonban az, hogy a legénység teljesen alkalmatlanná vált. Fogalmuk sincs arról, hogyan kell hajózni. Úgy pörgetik a hajókormányt, mint a rulettkereket, és úgy locsognak, mint az elmebetegek. Totálisan nincsenek tudatában a történéseknek. Miközben a hullámok átcsapnak a fedélzeten, ők csodálatos új címekkel tüntetik ki egymást és emelik saját fizetésüket. Maga rémülten, tehetetlenül és kétségbeesetten figyeli az egészet. Csapdába esett a bolondok hajóján. 

Platón írta meg ezt a jelenetet az „Állam” című művében. A hajó további sorsát azonban nem közölte velünk. Pedig jó lenne tudni. Amit egykor allegóriaként írtak meg, ma kezd hasonlítani egy valódi történethez, mivel a több nemzedéken át tartó rossz kormányzás azzal fenyeget, hogy a víz alá küldi országunkat. Azok, akik elkövették, úgy tűnik, nincsenek tisztában azzal, hogy mit tettek. Nem akarnak tudni róla és nem is akarják, hogy megmondják nekik. A tények veszélyeztetik a fantazmagóriáikat. Ezért hát továbbra is úgy tesznek, mintha a dolgok működnének, egyfolytában hibáznak és learatják ennek következményeit, amelyekkel pedig még egy olyan görög filozófus is tisztában volt, aki évezredekkel az internet előtt élt. Ők a bolondok. Mi pedig az utasaik vagyunk. 

Miért választotta meg Amerika elnöknek Donald Trumpot? Ezt a kérdést talán a vezetőink is feltehetnék. Gyakorlatilag senki sem hitte, hogy Trump elnök lehet. Trump maga sem gondolta. A verseny során kritikusai azt mondták, Trump kampánya csak egy marketingfogás. Kezdetben lehet, hogy az is volt. 

De Trump mégis győzött. Miért? Donald Trump nem az a jelölt, akire lazán leszavaznak az emberek. A szavazói komolyan gondolták. Azért támogatták Trumpot, mert férfi? A személyes tisztessége miatt? A politikai jártassága miatt? A frizurája miatt? Amerikaiak milliói látták az „Access Hollywood” felvételeit és azt gondolták: végre, egy olyan jelölt, aki értem emel szót? Valószínűleg nem. 

Donald Trump sok szempontból ellenszenves figura volt. Amit ő sosem titkolt. A választók is tudták. De arra a következtetésre jutottak, hogy az alternatíva még nála is rosszabb – és nem csak Hillary Clinton és a Demokrata Párt, hanem a Bush-család és támogatóik, az egész republikánus vezetőség, a befektetési alapok vezetői, a média-észlények, a hollywoodi ízlésdiktátorok, az agytrösztök zsenijei és a többiek, akik megteremtették azt a világot, amilyen az 2016 őszén volt: a vezetők. 

Lehet, hogy Trump közönséges és műveletlen, de nem ő volt a felelős azért a sok bajért, amelyet Amerika vezetői okoztak. Nem Trump rohanta le Irakot, nem ő szanálta a Wall Streetet. Nem ő csökkentette az alapkamatot nullára, nem ő nyitotta meg a határokat, nem ő ült csendben, miközben a gyáripar összeomlott és a középosztály kipusztult. Nem tudhatta senki, milyen lenne Trump elnökként, de a fenti dolgokat nem ő követte el. 

És arra is volt esély, hogy Trump hallgat rájuk. Időnként mintha érdekelte volna a választók akarata. A vezetőket nyilvánvalóan nem érdekelte. Gyakorlatilag egyetlen alapvetésük sem élvezte az általuk kormányzott népesség többségének támogatását. Ez a demokrácia egy fura változata volt. És végül fenntarthatatlannak bizonyult. 

Trump megválasztása nem Trumpról szólt. Valójában Amerika uralkodó osztályának arcába bemutatott lüktető középső ujj volt. A megvetés jele volt, dühkitörés, önző és oktalan vezetők évtizedek óta tartó önző és oktalan döntéseinek eredménye. Boldog országok nem választanak meg egy Donald Trumpot elnöknek. Csak a kétségbeesettek. 

Visszatekintve a tanulság nyilvánvaló: ha sokáig semmibe veszitek a választókat, kaptok egy Donald Trumpot. De azok, akiknek ezt az üzenetet címezték, mégsem értették meg. A megállás, hallgatás, gondolkodás és változtatás helyett Amerika uralkodó osztálya fedezékbe vonult. A választás éjszakájától kezdve a vereségüket nyári akciófilmekbe illő gyenge és valószínűtlen elméletekkel magyarázták: Trump azért nyert, mert kamuhírekkel átverték az egyszerű választókat. Trump azért nyert, mert orosz ügynökök „meghekkelték” a választást. Trump azért nyert, mert a vidéki suttyókat megbabonázta az arany magánrepülője és a csillogó mandzsettagombjai. Trump azért nyert, mert egy rasszista és a választók titokban úgyis végig egy ilyet akartak. 

Egyetlen fenti magyarázat sem állja ki a próbát. Ezek csak mesék, amelyek többet mondanak el a terjesztőikről, mint a 2016-os választás eredményéről. De mégis furcsán ismerősnek tűntek nekem. Bill Clinton mindkét megválasztásáról tudósítottam. Emlékszem rá, hogy magamnak is ilyen hazugságokat mondtam. 

Ha valaki 1992-ben konzervatív volt, az megőrült Bill Clintontól. Itt volt ez az ismeretlen, sima beszédű, tapasztalatlan hóhányó, aki egy nem lelkesítő, de alapvetően tisztességes hivatalban lévő elnök ellen indult, és ismeretlen okból nyert. Clinton sunyi és becstelen volt. Ez a konzervatívok számára nyilvánvaló volt. De a választók ezt valahogy nem észlelték. Nekik tetszett Clinton. 

A konzervatívok azt hitték, nyerhetnek, ha felhívják a figyelmet a valódi Bill Clintonra. Megpróbáltak mindent: Gennifer Flowers, a frontlógós levelek, Whitewater, Hillary kétes befektetései. Bill Clinton összes erkölcsi hibája felmerül a kampány során. Kiderült, hogy Clinton pont olyan szemét alak, ahogy azt a konzervatívok mondják. Nem számított. Úgyis nyert. A konzervatívok a médiát okolták. 

Huszonöt évvel később már nyilvánvaló, hogy a konzervatívok képzelődtek. A választók kezdettől fogva pontosan tudták, ki is Bill Clinton. Tudták, mert a választók mindig tudják. A politikában, akárcsak az életben, igazából semmi sincs rejtve, legfeljebb nem veszünk tudomást a dolgokról. Egy jelölt jelleme mindig látható. A választók ismerték Clinton gyengeségeit. De egyszerűen nem érdekelte őket. 

Clinton rugalmasságának titka egyszerű volt: azt a pozíciót foglalta el, amivel a választók egyetértettek, olyan kérdésekben, amelyek érdekelték őket. Amikor sok amerikai város gyakorlatilag élhetetlenné vált a bűnözés miatt, Clinton a bűnözés ellen kampányolt. Amikor a zsugorodó gyáripar miatt milliók maradtak munka nélkül, Clinton a munkahelyekkel kampányolt. 

Amikor végül megválasztották, úgy tűnt, Clinton elfelejtette, hogyan nyert. Első hat hónapjában támogatói kéréseit teljesítette, egy olyan csoportét, amely sokkal gazdagabb és elméletibb volt, mint a választói. Clinton új prioritásai a New York Times szerkesztőségi cikkeit tükrözték: a fegyverviselési jog korlátozása, globális felmelegedés, a melegek sorsa a hadseregben. A tetszési indexe bedőlt. Newt Gringrich és a republikánusok az első időközi választáson győztek a Képviselőházban. 

Clinton gyorsan megtanulta a leckét. Visszaiszkolt középre és a következő hat évben ott is maradt, a botrányon és a felelősségre vonási eljáráson át. Clinton rájött, hogy amíg kapcsolatban marad az amerikai közvélemény széles középrétegeivel, a választók el fogják neki nézni személyes fogyatékosságait. Ez a választási politika legősibb igazsága: add meg a népnek, amit akar, és akkor nyersz. A demokrácia így működik. 

De Clinton örökösei valamiért nem tanultak ebből. Leutánozták a beszédstílusát és a ravaszságát. Egyeseknek még a magánélete is hasonló. De elfelejtettek figyelni a közvéleményre bizonyos kérdésekben. 

Időközben Amerika megváltozott. Az ország átesett több jelentős, de csekély nyilvánosságot nyerő átalakuláson, amitől sokkal nehezebben kormányozhatóvá vált. Ezt a vezetőink észre sem vették. Abban a pillanatban, amikor Amerikának egy bölcs, fogékony vezetésre lett volna szüksége, az uralkodó osztály egyre ostobább és elszigeteltebb lett. 

Az első és legbehatóbb változás ezek közül a középosztály hanyatlása volt. Az eleven, önfenntartó polgárság a legtöbb sikeres nemzet gerince, egy demokráciának viszont létfontosságú része. A demokrácia csak a középosztálybeli országokban működik. Az Egyesült Államok történetében először 2015-ben szűnt meg jellemzően középosztálybeli országnak lenni. 

A születésemet követő évben, 1970-ben az amerikai felnőttek jóval több, mint 60 százaléka számított a középosztály tagjának. Abban az évben a középosztályba tartozó alkalmazottak vitték haza a bérek 62 százalékát. Amerika jövedelemeloszlása 2015-ben nagyon másképp festett, sokkal inkább Latin-amerikai jegyeket öltött. A középosztálybeli háztartásoknak a jövedelmek mindössze 43 százaléka jutott, miközben a gazdagok korábbi 29 százaléka majdnem 50 százalékra nőtt. A felnőttek kevesebb, mint fele élt középosztálybeli háztartásban. A háztartások többsége vagy alacsony, vagy magas jövedelmi kategóriába esett. Amerika a gazdagok és szegények országává vált, és a gazdagok gazdagabbak lettek, mint valaha. Akik korábban első osztályon repültek, ma magángépeken utaznak. 

Ugyanezen időszak alatt, miközben a gyáripar hanyatlott és a középosztály ezért elszegényedett, a pénzügyi piac virágzott, amely a gazdagokat tehetősebbé tette, mint valaha. Ez így ment évtizedeken át, de a 2008-as recesszió felgyorsította az egyenlőtlenség növekedését. Az ingatlanpiaci válság során az amerikai háztartások vagyonának több mint negyede elfüstölt.  Amikor elült a füst és megkezdődött a kilábalás, a legtehetősebb amerikai családok a gazdaság nagyobb részét uralták, mint a válság előtt. 

Ez a trend fokozatosan átformálta Amerikát. Ami korábban alapvetően egy egalitárius ország volt, ahol az emberek minden jövedelmi csoportban – a legmagasabb és legalacsonyabb kivételével – folyamatosan keveredtek, egyre inkább rétegezetté vált. Egy legmagasabb jövedelmi csoportba tartozó családtól 1980-ban nem lett volna rendkívüli, ha rendszeresen a McDonald’s-ban esznek, motelben szállnak meg és kocsival mennek nyaralni. 

Pár évtizeddel később ez szinte elképzelhetetlen. Nem sok sikeres vezérigazgató, vagy akárcsak egyetemi hallgató eszik Big Mac-et egy autópálya pihenőhelyen. Csak kurvák és kamionsofőrök szállnak meg motelben. Egy negyven év alatti gazdag sosem járt ilyen helyen. 

A gazdagok ma a többiektől elkülönülve léteznek. Saját sorukban állnak a repülőtéren, saját lezárt folyosójuk van a szállodákban. A sportmérkőzéseket VIP-páholyból nézik, miközben a többiek a lelátón ülnek. Más iskolákba járnak. Más ételeket esznek. Magánhegyeken síelnek, olyanokkal, akik hasonlóak hozzájuk. 

Amerikában hirtelen kialakult egy új osztályrendszer. 

Erről egyik párt sem szeret beszélni. A jövedelmi egyenlőtlenség hagyományosan a demokraták alapvető kérdése volt. De a párt, amely hosszú ideig a munkásosztály zászlóvivője volt, teljesen irányt váltott. A párt bázisává a tehetősek váltak, és a prioritásai a washingtoni, New York-i és Szilikon-völgybéli haladó diplomásokét tükrözik. 

A demokraták 40 évvel ezelőtt a középosztály hanyatlásával kampányoltak volna és győznek. A párt ma szinte kizárólag az identitáspolitikáról, abortuszról és olyan elvont környezetvédelmi aggályokról beszél, mint a klímaváltozás. 

A republikánusok ugyanakkor sosem akartak beszélni a gazdagok és szegények közötti résről. A piac pártja elutasította a jövedelemegyenlőség elvét, részben mert úgy hangzott, mint francia értelmiségiek által a kapitalizmus hiteltelenítése céljából kiötlött elmélet. Nyomás hatására a republikánusok hajlamosak voltak egy vállrándítással elintézni az egyenlőtlenség ügyét. Úgy gondolták, az amerikai gazdaság alapvetően igazságos: a gazdagok megérdemlik a gazdagságot, a szegények megérdemlik a szegénységet. Különben is, mutattak rá a konzervatívok, az amerikai szegények nemzetközi mércével mérve gazdagok. Van iPhone-juk és kábeltévéjük. Hogyan lehetnének valóban szegények? 

Ez tévedés. A prosperitás relatív mérce. Nem számít, mennyi fényes, színes műanyag szart tudok Kínából rendelni. Ha valaki még többet tud, akkor ő a gazdagabb. Én pedig hozzá képest szegény vagyok. 

Nem a szegénység okoz instabilitást. Hanem az irigység. 

Ezért hajlamosak a túlságosan egyenlőtlen társadalmak összeomlani, míg az egalitáriusok fennmaradnak. Amerika jórészt a politikai stabilitása miatt virágzott 250 évig. Az országban nem történt nagy méretű rendszerellenes szegénylázadás. Nem volt az ultragazdagoknak olyan domináns csoportja, amely képes lett volna legyőzni a többséget. Az ország alapvetően stabil volt. A stabilitás talaján a polgárok egy figyelemreméltó társadalmat építettek fel. 

Venezuelában ennek ellenkezője történt. Venezuela egykor virágzó ország volt. A középosztály régiós összevetésben óriási és jól képzett volt. Az ország rendelkezett a világ egyik legnagyobb kőolajkészletével. A főváros tiszta, modern város volt. Ma vécépapír hiány van Caracasban. Venezuelában követik el a legtöbb gyilkosságot a nyugati féltekén. Gyakorlatilag mindenki lelépett, aki csak tehette. 

Hogy történhetett ez? Egyszerűen: néhány család szerzett irányítást a venezuelai gazdaság felett. Egy ilyen egyenlőtlen elosztás sokfajta kormányzat alatt képes lenne működni. De demokráciákban nem működik. A választók mélyen nehezményezték a dolgot. Elégedetlenségük kimutatása érdekében egy demagóg populistát választottak meg, egy bizonyos Hugo Chavezt. Húsz évvel később Venezuela már nem is demokrácia. Az egész gazdasága semmivé lett. 

Amerika nem Venezuela. De ha a vagyoni különbségek tovább nőnek, miért ne lehetne az? 

Politikai vezetőink jól tennék, ha aggódnának. Ehelyett azon vannak, hogy az ország még kevésbé legyen stabil, azzal, hogy bátorítják a demográfiai változásokat. Évtizedeken keresztül a fokozódó bevándorlás volt a szabály az Egyesült Államokban, amellyel mindkét párt egyetértett. 1970-ben Amerika lakosságának kevesebb, mint 5 százaléka volt bevándorló. Ez a szám 2018-ra közel 14 százalékra emelkedett. 

Ez jó hír mindkét politikai párt vezetésének. A demokraták tudják, hogy a bevándorlók túlnyomó többsége rájuk szavaz, ezért a tömeges bevándorlás a létező leghatékonyabb választási stratégia: se meggyőzni, se kiszolgálni nem kell a választókat, elég egyszerűen exportálni őket. 

A republikánusok támogatói alacsonyabb béreket akarnak. Sokuknak vannak alkalmazottjaik. Tudják, hogy a harmadik világ bevándorlói kevesebbért is dolgoznak majd és még hálásak is lesznek. A minimálbér a legtöbb amerikai szemében alamizsna, de ha az ember most érkezett egy tegucigalpai nyomornegyedből, akkor hatalmas előrelépés ahhoz képest, amit eddig ismert. 

A két párt lelkes egyetértésével több, mint 15 millió illegális bevándorlót engedtek be az Egyesült Államokba, ahol munkát kapnak és használhatják annak az országnak a közszolgáltatásait, ahol nem is lehetnének. Ennek a politikának a kitalálói hasznot húznak belőlük. 

Ennek milyen hatása volt az országra? A tömeges bevándorlásnak köszönhetően Amerika nagyobb demográfiai változást élt át az elmúlt pár évtizedben, mint bármely más ország békeidőben. Az elitek állhatatosan ünneplik ezt a változást, de annak mértéke destabilizálja a társadalmunkat. 

Ha valaki Amerikában nőtt fel, annak hirtelen semmi sem látszik ugyanannak. A szomszédjai mások. Akárcsak a táj és a szokások és nagyon gyakran az utcán hallott nyelv is. Nem ismeri fel a saját szülővárosát. Az embereket nem erre vezetékelték be. Ilyen tempójú változást nem tudnak megemészteni. Elbizonytalanítja őket. Időnként még a legnyitottabb elméjű ember is ideges és ellenséges lesz és gyanakodni kezd a másikra. Ez a dolog erősíti a törzsi rendszert. 

Újra és újra elmondják nekünk, hogy ezek a változások teljesen jók. A változás eredendően erény, magyarázzák a vezetőink. Aki ellenzi ezt, az bigott. Ünnepelni kell azt a tényt, hogy egy 50 évvel ezelőtt túlnyomórészt európai, keresztény és angol nyelvű ország olyan hellyé vált, ahol nincs etnikai többség, óriási a vallási pluralizmus és nincs közös kultúra vagy nyelv. Ezt hívják sokszínűségnek. Ez a legnagyobb értékünk. 

A sokszínűség valójában nem érték. Csak egy semleges tény, ami eredendően se nem jó, se nem rossz. A változás esztelen ünneplése mélyén ott áll egy nyilvánvaló kérdés: miért maradna ország egy közös nyelv, etnikum, vallás, kultúra vagy történelem nélküli ország? Az országok nem maradnak egyben csak úgy. Kell hozzá valami indok. Mi a miénk? 

Nehezebb ennél fontosabb kérdést találni. Az uralkodó osztály, azok az emberek, akik felelősek ezekért a változásokért jól tennék, ha rácuppannának. Jól tennék, ha késő estig ébren maradva figyelnék, elég erős-e a ragasztó ahhoz, hogy egyben tartson 330 millió embert. 

De nem teszik. Sőt, úgy tesznek, mintha a probléma nem is létezne. A jövőre vonatkozó jóslataik magabiztosak, de hit alapon állnak: minden rendben lesz, mert eddig is így volt. Amikor a részletekkel találják szembe magukat, a megszokott frázishoz vonulnak vissza, amit zen mondókaként ismételgetnek: a sokszínűség az erősségünk. 

De tényleg a sokszínűség az erősségünk? Minél kevesebb bennünk a közös, annál erősebbek vagyunk? Ez igaz a családokra is? Igaz a szomszédokra és a vállalkozásokra? Persze, hogy nem. Akkor miért igaz Amerikára? Senki sem tudja. Még csak feltenni sem engedik ezt a kérdést. 

Helyette azt mondják az amerikaiaknak, hogy kussoljanak és legyenek hálásak. A bevándorlók elvégzik azt a munkát, amit te nem. Ebben van is némi igazság, ami a munkától és a fizetségtől függ. De mi lenne, ha ezek a munkák eltűnnének? Egy új tanulmány szerint 20 millió alacsony képzettséget igénylő amerikai állás tűnhet el a következő 25 évben az automatizálás miatt. Tegyük fel, hogy ennek a fele igaz, és az ország viszonylag rövid idő alatt elveszít 10 millió munkahelyet. 

Mi lesz azokkal, akik jelenleg ezekben az állásokban dolgoznak? 

Sok ilyen munkás friss bevándorló, de ők nem fognak hazamenni. Továbbra is itt fognak élni. Mennyien lesznek belőlük sikeresen átképzett szoftverfejlesztők? Talán páran. A többi valószínűleg dühösen és csalódottan fel fog háborodni és azt fogja kérdezni, mi történt azzal az amerikai álommal, amit az alsóneműnk mosásáért cserébe ígértek nekik. Nem kell majd sokáig győzködni őket, hogy szavazzanak egy szélsőséges populistára, akihez képest Donald Trump visszafogottnak tűnik. A dolgok ingataggá válhatnak. Annak az ára, hogy valaki más nyírja le az ember gyepét mindig magasabb, mint azt hinnénk. 

A politikacsinálók látszólag nem aggódnak emiatt, de a választók tisztán érzik a veszélyt. Az egyik legérdekesebb dolog a bevándorlási politikánkban az, hogy mennyire népszerűtlen. Csak az uralkodó osztály támogatja. A Gallup több, mint 50 éve méri, hogy az amerikaiak több, kevesebb vagy ugyanannyi bevándorlót szeretnének-e. Sosem fordult elő, hogy a többség több bevándorlót szeretett volna. Amikor az amerikaiakat megkérdezik, hogy évente mennyi bevándorlót szeretnének, a válasz szinte mindig kevesebb, mint a jelenlegi mintegy egymillió évente. 

Amerikát a saját lakosságának akarata ellenére radikálisan és véglegesen megváltoztatták azok, akik irányítják az országot. Aki ellenkezni mer velük, azonnal bigottnak kiáltják ki, mintha a képviselet iránti igény egy demokráciában erkölcstelen volna. Nem meglepő, hogy sok szavazó arra jutott, a demokráciánk nem valódi. És fontos ügyekben valóban nem az. 

A bevándorlás korántsem az egyetlen példa. Iraktól Líbiáig, Szíriától Jemenig Amerika ismételt katonai kalandokba bocsátkozott a Közel-Keleten. Egyetlen ilyen háborút sem egy valódi fenyegetés elleni megtorlás miatt vívtunk és egyetlen sem volt népszerű. A közvélemény-kutatások folyamatosan azt mutatták, hogy az amerikaiak szerint az ország túlterjeszkedik és túlságosan készségesen tesz világméretű vállalásokat. Amerikaiak ezrei haltak meg külföldön harcolva. A háborúk több, mint egy billió dollárba kerültek és tönkretették Amerika hitelességét és presztízsét a világszínpadon. Annyi pénzt költöttek a mostani háborúkra, amennyiből az összes amerikai diákhitelt le lehetne írni. A világ ennek ellenére kevésbé stabil, mint volt 15 évvel ezelőtt. 

Legalább Amerika nagyobb biztonságban van a terrorizmustól a háborúk következtében? Ez vitatható. Az egyik fő tanulság, amit az elitjeink levontak a 2001. szeptember 11-i támadásokból annyi, hogy az a legjobb harcmodor az iszlamista terror ellen, ha az iszlamista szélsőségekről közismert országokból fogadunk be óriási számban bevándorlókat. 

A legtöbb jelentős külpolitikai döntésünk az elmúlt években katasztrofális volt. De az elit nemzetépítés és értelmetlen háborúk iránti rajongása továbbra is töretlen. Vezetőink továbbra is sokkal elhivatottabbnak tűnnek egy szíriai város felszabadítása iránt, mint aziránt, hogy helyreállítsák az ohiói Akron rohadó külvárosait. Vezetőinket minden korábbinál kevésbé érdekli az az ország, amelyet irányítanak. Vegyük például az elit válaszát az ópiát-járványra. 

Az ópiát tartalmú gyógyszerek miatt bekövetkezett halálozások száma 1999 és 2016 között több, mint 400 százalékkal emelkedett. A túladagolás több amerikait öl meg évente, mint ahányan összesen elestek az egész vietnámi háború során. A leggazdagabb városokon kívül a várható élettartam az amerikai történelem során először csökken, köszönhetően a gyógyszer túladagolás és az öngyilkosságok kombinációjának. 

Aki élt az 1980-as években talán emlékszik az évtized két nagy egészségügyi válságára: az AIDS-re és a crack-járványra. Mindkettőt tényleges nemzeti vészhelyzetként kezelték. Több milliárd dollárt költöttek az AIDS kutatására. A hollywoodi sztárok vörös szalagot hordtak, jótékonysági bálokat rendeztek és számtalan közszolgálati reklámban vettek részt azért, hogy rávegyék a kölyköket a drogok elhagyására és az óvszerhasználatra. A Kongresszus finanszírozta a Nemzeti Egészségügyi Intézetet és törvényeket hozott a drogdílerek utcáról való eltávolítására. Egyes intézkedések sikeresek voltak, mások nem. De az nyilvánvaló volt, hogy Amerika vezetői a cracket és az AIDS-t tényleges nemzeti vészhelyzetnek tekintették. 

Ma az ópiátok sokkal nagyobb arányban ölik az amerikaiakat, mint az AIDS vagy a crack, de megbocsátható, ha ezt nem vesszük észre. Ez nem egy olyan válság, amely nagyon érdekelné Washingtont. Nem tesznek kísérletet a gyógyszeripari vállalatok megregulázására, amelyek ópiátokkal árasztják el a közösségeket. Úgy tűnik, senki sem foglalkozik a függők jelenlegi rehabilitációs és gyógykezelési modelljeivel, amelyek nyilvánvalóan nem működnek. A Kongresszus és a Fehér Ház talán kifogyott az ötletekből vagy abból a vágyból, hogy újakat találjanak ki. 

Egy egészséges társadalomban az elitek által évtizedeken át elkövetett nyilvánvaló hibák kikényszerítenék az elvek vagy a vezetés cseréjét. Egy sem történt meg. A törvényhozók, újságírók és üzleti guruk ugyanazon osztálya van hatalmon, függetlenül gyászos eredményeiktől. Amerikának ma nem, hogy az egyik legkevésbé lenyűgöző uralkodó osztálya van, hanem az egyik legkevésbé öntudatos is. Fogalmuk sincs arról, mennyire rosszak. 

Ennek is oka van. Az amerikai elitbe vezető út évtizedekig jól láthatóan ki volt jelölve: teljesíts jól a szabványosított teszteken, nyerj felvételt egy elit iskolába, vágj bele a pár elit foglalkozás egyikébe, telepedj meg a kevés elit irányítószám egyikén, házasodj össze az elithez tartozó társsal és szaporodj. Ha pár nemzedéken át ismételjük ezt a ciklust, akkor egy olyan, az általa uralt országtól elszigetelt elitet kapunk, amelynek a kudarcát észre sem vesszük. Az emberek kis csoportja elképzelhetetlen vagyont gyűjt össze, miközben az ország többi részéből aszalt héj marad. És mégis minden jónak tűnik. 

A meritokrácia, amint az kiderült, megteremti a saját rétegezettségét, amely kissé merevebb, mint az általa meghaladott arisztokráciáé volt. Ugyanakkor a meritokratikus rendszer képtelen kinevelni azokat a vezetői kvalitásokat, amelyeket a generációs szabály megkövetel. Egy sikeres felvételi nem tesz senkit bölccsé. A McKinsey-ből eljutni a Goldman Sachs-ba nem tanít empátiára. Ez Amerika balszerencséje, mert a bölcsesség és az empátia a hatékony vezetés előfeltétele. Törődni kell a kormányzott emberekkel. Jó szülő az, aki megveti a gyermekét? Jó tiszt az, aki nem törődik a katonái életével? 

Az új uralkodó osztályunk nem, hogy az amerikai polgárokkal nem törődik, hanem magának az országnak a jövőjével sem. Úgy tekintenek Amerikára, ahogyan egy magán részvénytársaság mér fel egy öregedő ipari konglomerátumot: egy ódivatú dolog, amiből hasznot lehet húzni. Ha nem sikerül, lelépnek. Van offshore pénzük és külföldi útlevelük. A vezetőink nem szándékoznak itt maradni a fináléra. 

Az országok túl tudnak élni háborúkat, éhínségeket és járványokat. De nem tudnak túlélni olyan vezetőket, akik megvetik a saját népüket. A vezetőink egyre inkább a közérdek ellen munkálkodnak. A középosztálybeli Amerika aggodalmai szerintük babonások és visszamaradottak. Arról fantáziálnak, hogy az itt élő amerikaiakat az ósdi megszokásaikkal és láthatólag makacs gondjaikkal együtt lecserélik a sokkal befolyásolhatóbb bevándorlók új népességére. 

Az amerikaiak egyre jobban kezdik megérteni és rossz néven venni ezt a dolgot. 

A történelem során az uralkodók a legitimációjukat egy vagy két forrásból eredeztették: istentől vagy a választóktól. Az uralkodók azért vannak hatalmon, mert vagy azt állítják, hogy valami felsőbb hatalom tette oda őket, vagy mert a nép többsége rájuk szavazott. Mindkét rendszert évszázadokon át használták. Mindkettő működőképes. Az egyetlen rendszer, amely totálisan működésképtelen és mindig az marad, az az áldemokrácia. Ha azt mondjuk az embereknek, ők a főnökök, de aztán úgy teszünk, mintha mégsem lennének azok, azzal feldühítjük őket. Ez túl tisztességtelen dolog. Meg fognak veszni. 

A demokráciaként pózoló oligarchiákat a végén mindig megdöntik. 

Ez 2016 mondanivalója. Az az érdekes, ahogyan az uralkodó osztály reagált. Donald Trump megnyerte a republikánus előválasztást, mire a republikánus vezetők azonnal szervezkedni kezdtek, hogy a konvención elvegyék tőle a jelöltséget. Trump megnyerte a választást, mire az elit arra szövetkezett, hogy az elektorok által érvénytelenítsék az eredményt. Trump hivatalba lépett, mire a washingtoni őslakos osztály azon mesterkedett, hogy elszabotálja a kormányzást. 

Mi ennek az üzenete a választók számára? Az, hogy az összes félelmük valós. Még talán azt is gyaníthattuk, hogy a demokráciánk valójában egy oligarchia. Ebben már biztosak lehetnek. Az ember úgy szavaz, ahogy akar, de a szavazás csak színjáték. A vezetőket nem érdekli az emberek véleménye. Kussolj és engedelmeskedj. 

Nem kell Trumpot támogatni ahhoz, hogy ezt veszélyes üzenetnek tartsuk. A demokratikus kormányzat egy biztonsági szelep, amely megakadályozza a társadalmi robbanást. Egy demokráciában a csalódott polgárok nem gyújtanak fel rendőrkapitányságokat vagy nem rohamozzák meg a Bastille-t, hanem szavaznak. Amikor viszont úgy látják, hogy a szavazás értelmetlen, bármi megtörténhet. A bölcs vezetők tudják ezt. Nekik van önreflexiójuk és önkritikájuk. Ha elveszítik a választást, elgondolkodnak annak okán. 

Amerika talán leghatékonyabb kormányzati szerve a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Bizottság (NKB), amely a repülőszerencsétlenségeket szokta vizsgálni. Ha egy polgári gép lezuhan, az NKB átfésüli a helyszínt és megkísérli rekonstruálni az esetet. A vizsgálói kiderítik, hogy mi romlott el, annak érdekében, hogy ilyen eset még egyszer ne történhessen meg. Az NKB annyira jól végzi a dolgát, hogy 2009 óta egyetlen belföldi utasszállító repülőgép sem volt részese halálos balesetnek. 

Ha a politikai és értelmiségi elitünk irányítaná az NKB-t, egy repülőgép-szerencsétlenség miatt Vlagyimir Putyint okolnák. Arra hivatkoznának, hogy a pilóta rasszista volt, vagy túl sok fehér férfi volt a fedélzeten. Ha valaki mechanikai hibára merne rámutatni, egyből az alkatrészgyártókkal szembeni elfogultsággal vádolnák meg és aztán ráadásul betiltanák a minőségellenőrzést is. 

Egy idő után senki sem repülne. Túl veszélyes lenne. De a vezetőink ezt nem észlelnék. Ők elégedettséget és erényességet éreznének. De biztos, ami biztos, azért magángéppel repülnének. Az ő gépeik biztonságosak. 

A 2016-os választás következménye minden gyermekével vitatkozó szülőnek ismerős lehet. Addig minden rendben van, amíg a gyerek el nem veszíti az érdeklődést a szülő gondolatai iránt. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a gyereket tényleg nem érdeklik a hülye szabályok, a szülő kiborul és ordítani kezd. Minél kevesebb a ráhatása a dolgokra, az ember annál hisztérikusabbá válik. 

A haldokló rendszerek hasonlóak. Egyre elnyomóbbakká válnak, amint gyengülnek. Ahogy hatalmuk elenyészik, az uralkodók kirohannak az egyet nem értés és az engedetlenség ellen. A megbuktatott román diktátor, Nicolae Ceauşescu még akkor is parancsokat vakkantott az őröknek, amikor azok a kivégzőosztag felé terelték. 

A vezetőink Trump megválasztását a hatalmuk elleni nyílt kihívásként élték meg. Azóta is Trump autoriter hajlamain rágódnak. Mivel híján vannak az öntudatosságnak, nem veszik észre, hogy ez egy projekció. Nem látják, hogy valójában saját magukról beszélnek. 

Tegyük fel, hogy maga egy autoriter, aki gyengíteni akarja az amerikai demokráciát. Hogyan fogna hozzá? Nyilván azzal kezdené, hogy megpróbálja szabályozni, hogy mit mondhatnak és gondolhatnak az emberek. Ha a polgárok eltérnének a kötelező előírásoktól, vagy nem engedélyezett elvekről mernének gondolkozni, bántaná őket. Megszégyenítené őket a közösségi médiában. A nyilvánosság előtt ordibálna velük. Kirúgatná őket. Tenne róla, hogy mindenki féljen egyet nem érteni magával. 

Aztán a népesség lefegyverzésén munkálkodna: elvenné az emberektől a fegyvereket. Ezzel teljesen magától függene a biztonságuk, nem is említve azt, hogy így nem tudnának ellenállni a további terveinek. Aztán azért, hogy biztosan elnyomjon minden ellenkezést, szisztematikusan célba venne minden olyan intézményt, amely korlátozhatná a hatalmát. Különösen az egyházakkal, a családdal és a független vállalkozásokkal foglalkozna. Tenne róla, hogy törvényekkel és könyörtelen propagandával aláássa és összezúzza őket. 

Ha mindezek ellenére a választási eredmény továbbra sem kedvezne magának, akkor egy nem választott testületet használna fel arra, hogy semlegesítse azt a vezetőt, akit nem maga választott ki személyesen. De egy ilyen választás azért megrázná. Megfogadná, hogy soha többé nem engedi meg még egyszer. Ennek érdekében fáradhatatlanul dolgozna azon, hogy a régi és hálátlan népességet lecserélje egy újra és sokkal engedelmesebbre. Pontosan ezt tenné. 

Ismerősnek tűnik? Minden hibája ellenére Donald Trump nem tesz ilyen dolgokat. De az uralkodó osztály igen. 

Ez részükről valószínűleg meddő gyakorlat. A status quo-nak vége van. A forradalom elkezdődött. 

Remélhetőleg ez egy alacsony hőfokú forradalom lesz, amely során mindenki tanul valamit, de senkinek sem esik baja. De így is durva lesz, mert a forradalmak mindig azok. Ez régebben egy szelíd ország volt. Már nem az és jó ideig nem is lesz az. 

Mi romlott el? 

A katasztrófa akkor kezdődött, amikor a hatalmon levők mind egy csapatba kerültek. Korábban hallhattunk vitákat republikánusok és demokraták, liberálisok és konzervatívok között olyan kérdésekről, amelyek számítottak az egész országnak. Ennek vége. A nyilvános vitáink ma nagyrészt szimbolikusok. Olyan mellékcselekmények, amelyek célja a figyelem elterelése arról a tényről, hogy azok, akik a lényeges döntéseket hozzák a gazdaságról, a kormányról és a háborúról az alapkérdésekben konszenzusra jutottak. Egyetértenek egymással. Csak azzal a népességgel nem értenek egyet, akit kormányoznak. 

A bal és a jobb ma már jelentés nélküli kategória Amerikában. A szakadék azok között húzódik, akik hasznot húznak a status quo-ból és akik nem. Ezt a közvélemény ritkán képes felismerni, ami kényelmes a hasznot húzóknak. A vezetők szabadon követhetnek olyan politikát, amely független a közjótól, de – nem véletlenül – őket gazdagabbá, hatalmasabbá és sokkal-sokkal önelégültebbé teszi. 

De lenyűgözőbbé nem. A vezetőink bolondok, akik nem tudják, hogy egy süllyedő hajó kapitányai.

Ez a könyv róluk szól.