William K. Black, a Missouri Egyetem közgazdasági és jogtudományi társprofesszora, a fehérgalléros bűnözés, a pénzügyi csalások és banki korrupció elleni harc egyik éllovasa. Ebben a véleményében a New York Times egyik cikkének bírálatának örve alatt elmondja véleményét az EU megszorító politikájáról és mellesleg az USA politikai elitjének és médiájának szellemi képességeiről is. Miközben itthon jóformán csak arról hallunk, hogy a megszorítások helyett nincs más, érdekes látni, hogyan vélekednek erről odaát néhányan. Nem mellesleg felhívom a figyelmet Németország (gazdaság)politikájának nem is rejtett bírálatára.
A New York Times (NYT) internetes kiadásának egyik cikke 2013. január 8-án ezzel a címmel jelent meg: Az eurozónában tovább emelkedik a munkanélküliség.
Az Eurostat jelentése szerint az eurozóna munkanélküliségi rátája 11,7%-os rekordszintet ért el, ami 18,8 millió munkanélkülit jelent (egy év alatt kétmilliós növekedés). „A fiatalok munkanélkülisége tovább nő, novemberben 5,8 millió 25 évesnél fiatalabb munkanélkülit tartottak nyilván, 420 ezerrel többet, mint egy évvel korábban.” Ahogy nő a fiatalok munkanélkülisége, úgy válik hétköznapivá a felsőfokú végzettséggel rendelkezők kivándorlása a perifériáról. A cikk szerint Berlin megszorításokhoz való ragaszkodása miatt Spanyol- és Görögországban a munkanélküliség elérte a nagy gazdasági világválság (az 1929-33-as válság – a ford. megj.) alatti szintet. Az olasz fiatalok munkanélkülisége is ezen a szinten van.
Következzenek a cikkben szereplő legjelentősebb őrültségek.
Először: „a Reuters által megkérdezett közgazdászok szerint az ECB (Európai Központi Bank – a ford. megj.) nem változtat csütörtökig a gazdaságpolitikáján, mivel a központi bank arra vár, hogy tisztább képet kapjon a gazdasági helyzet alakulásáról.” Hány millió embernek kell még elveszítenie a munkáját és hány gyereknek kell kivándorolnia, mire az ECB „tisztább képet” lát majd? Hány eurozóna tagállamot kényszerítenek gazdasági válságba? Új Marshall-tervre lesz szükség, hogy ablaktisztítót küldjünk az ECB-nek.
Másodszor, a cikk megállapítja, hogy „a munkanélküliség elleni harc lehet, hogy szükségessé teszi a megszorító intézkedések enyhítését, amelyek sok – közöttük IMF-es – közgazdász szerint lehetséges, hogy túl messzire mentek."
„Lehet”, „lehetséges”, „túl messzire”, „enyhítés” – az összes kifejezés félrevezető. A gazdasági recesszióra adható lehető legrosszabb válasz a megszorítás volt, amelyet Berlin az ECB felett gyakorolt de facto ellenőrzési jogát kihasználva, ráerőltetett az eurozónára. A megszorítás egy ciklikus gazdaságpolitika eleme, ami a recessziót vagy válságot még jobban elmélyíti azzal, hogy a már különben is gyenge keresletet még gyengébbé teszi. A gazdasági válságra válaszul bevezetett megszorító gazdaságpolitika egy olyan közgazdasági műhiba, mint a betegeken végzett érvágás. A helyes válasz, amelyet a közgazdászok elsöprő erővel támogatnak, egy anticiklikus gazdaságpolitika („automatikus stabilizátorok”), amely a recesszióra adócsökkentések és a kormányzati kiadások növelése útján, a magán- és közszféra növekvő keresletével válaszol.
Nincs „lehet” vagy „lehetséges” abban a tényben, hogy a megszorítás súlyosbította a recessziót – egy „spontán kísérletet” folytattunk és az éppen olyan eredményt hozott, amelyet a gazdaságpolitikai elméletek megjósoltak, illetve a történelem már bizonyított. Az eurozónában megszorítással próbálkoztak, az USA-ban nagyon szerény gazdaságélénkítéssel. Az eurozónát azonnal visszakényszerítették egy indokolatlan recesszióba – ami annak perifériáját válságba lökte. Az USA (az elvárt deficit mértékéhez viszonyítva szerény) gazdaságélénkítése, szerény, de tartós gazdasági javulást okozott.
Az eurozóna megszorító gazdaságpolitikájának, mint a világgazdasági recesszióra adott válasznak a helyes megítélése nem az, hogy az eurozóna a megszorítással „túl messzire” ment és szükség van annak „enyhítésére”. A megszorítás éppen az ellenkező irányba vitte a gazdaságot, mint amerre annak haladnia kellene. Egy 100 mérföldnyire északra levő városba nem úgy kell a föld felszínén eljutni, hogy elsétálunk délnek 50, majd északra 150 mérföldet. Nos, az eurozóna nem a földön sétált – egy délre vezető meredek ösvényt követett, ami egy második recesszió felé lejtett, és ami a perifériáról származó kelletlen túratársait a válság végtelen mélységébe lökte.
Harmadjára és a legfinomabb iróniával: az eurozóna megszorításpárti politikusai most abban bíznak, hogy az USA gazdaságélénkítése elegendő növekedést biztosít, amely annyira megnöveli importunkat az eurozónából, hogy gazdaságunk kirántja az eurozónát a recesszióból és a válságból. És ami még jobb: Európában attól tartanak, hogy az USA lemásolja az önpusztító megszorító gazdaságpolitikát azzal, hogy megkötik a „Nagy Alkut” (inkább „Nagy Árulást”) a költségvetési vita során. (a „Grand Bargain” Obama elnök és a republikánus többségű képviselőház végül elvetélt kísérlete volt a költségvetési egyensúly megteremtésére, amit egyesek árulásnak tartottak – a ford. megj.)
- A külső kereslet jobban kitart, mint gondoltuk - mondta Gilles Moec úr, a Deutsche Bank egyik közgazdásza. – Most nagymértékben függünk attól, hogy mi történik az Egyesült Államokban – célzott az ott folyó költségvetési vitára.
Meg kell állnunk elismerni, hogy politikai osztályunk és médiánk annyira elmebeteg, hogy hatalmas a veszélye annak, hogy az USA is bevezeti a megszorításokat és indokolatlanul kikényszerít egy második nagy világrecessziót. A politikai osztályunk és a média az imént még azt követelte, hogy kerüljük el a „pénzügyi szakadékot” (fiscal cliff: a központi költségvetési kiadások megvágása és adóemelések mintegy 600 milliárd dollár értékben – a ford. megj.), mivel annak megszorító előírásai az USA-t indokolatlan recesszióba kényszerítenék. Ugyanezen politikai osztály a média nagy részének éljenzése mellett – az önromboló pusztítás ellenére, amellyel a megszorítás bosszút áll az eurozónán – most hisztérikusan azt követeli, hogy végezzünk jelentős kiadáscsökkentést. Tegnap még a megszorítások elkerülése volt fontos. Ma már azok bevezetése fontos.
Az EU megszorító politikusai azt remélik, hogy az USA gazdasága, mint valami erős vontató, le tudja gyűrni a megszorítás eurozónára ható „pénzügyi visszatartó” erejét. Ez teljesen elmebeteg elképzelés – miért nem száll le az eurozóna a megszorítás kukásautójáról, ami visszahúzza a gazdaságát a szeméttelepre? A NYT cikke ezzel ellenkezőleg egyszerűen azt kéri a németektől, hogy lassítsák le az általuk vezetett kukásautót, ami az eurozónát visszaviszi a szeméttelepre, mert azzal megkönnyítenék az USA gazdaságának dolgát, hogy mint egy vontató, elhúzza az eurozónát az ellenkező irányba.
Az eredeti cikk megtalálható itt: http://www.huffingtonpost.com/william-k-black/europe-austerity-measures_b_2432521.html
All credit goes to William K. Black.
Utolsó kommentek