Timothy Stanley az Oxford University történésze, aki rendszeresen blogol a The Daily Telegraph-on. Richard Nixon születésének 100. évfordulója jó alkalom arra, hogy kicsit többet tudjunk meg arról az emberről, akinek eddig egyetlenként le kellett mondania az USA elnöki hivataláról. Nem mellesleg, talán segít annak megértésében, hogy mi odaát a republikánus és demokrata, mi a liberális és mi a konzervatív. Nem az, mint amit itthon gondolunk, az biztos.
Szerdán volt Richard Nixon születésének 100. évfordulója, aki ellentmondásos alak marad és nem csak a politikai baloldal számára. Tavaly részt vettem a Conservative Political Action Conference (CPAC, konzervatív aktivisták és választott képviselők éves találkozója – a ford. megj.) Washington-i rendezvényén és elsétáltam egy régi politikai kitűzőket árusító asztal előtt. Képtelen voltam ellenállni és vettem egyet, amin Tricky Dick („Trükkös Dick”, Nixon politikai gúnyneve – a ford. megj.) legjobb krokodilmosolyát mutatja a klasszikus szlogennel: „Nixon’s the One!” 
Ki is tűztem az esti összejövetelen és meglepődtem az eredményen. Egyetlen fiatal konzervatív aktivista sem mondott egy jó szót sem Nixonról és sokan meglehetősen ellenségesnek mutatkoztak. Számukra ő a „csak névleg republikánus” személy archetípusa – egy konzervatív ruhába bújtatott liberális. Miközben valószínűleg a legtöbb amerikai csak a Watergate-ügy vagy Vietnám miatt emlékszik rá – és sok liberális még mindig háborúpárti, megosztó antikommunistaként szidja –, konzervatív szempontból politikája kiábrándítóan visszafogott volt.
Megtestesítője volt egy régebbi, sokkal centristább republikánusnak, amilyen fajtát manapság nem igen lehet látni. Mostanság úgy érezni, hogy a Republikánus Párt folyamatos utóvédharcokat folytat – a pénzügyi válsággal, a fegyverekkel és Obama kinevezettjeivel kapcsolatosan. Ami minden bizonnyal a politikai realitás egyik visszatükröződése – elvesztették az elnökválasztást és csak a Képviselőházban vannak többségben. De a közös téma, ami ezekben a harcokban állandóan felbukkan, a „rugalmatlanság”. Úgy tűnik, vonakodnak engedni Obama elnök választás utáni hatalmának, vagy a közhangulatnak. Az elvhűség természetesen csodálatra méltó tulajdonság. De nem teszi magától értetődővé a 2016-os elnökválasztási győzelmet.
Talán vehetnék leckét a körülményekhez való alkalmazkodás hasznosságáról Richard Nixon életéből.
Nixon belpolitikája meghajolt a korszak liberális konszenzusa előtt. Támogatta a Jogegyenlőségi Kiegészítést (Equal Rights Amendment, ERA, az USA Alkotmányának tervezett kiegészítése, amit végül több tagállam ellenállása miatt soha nem ratifikáltak – a ford. megj.), megalapította a Környezetvédelmi Ügynökséget (Environmental Protection Agency, EPA) és támogatója volt a szegénység elleni küzdelem jegyében a minimálbér bevezetésének. Ő szervezet meg az első szövetségi esélyegyenlőségi akcióprogramot, a Philadelphia Tervet, amely a kormányzattal szerződő kivitelezőket Philadelphiában kötelezte a kisebbségi (afroamerikai – a ford. megj.) építőmunkások alkalmazására.
Ahogy az gyakran Nixon nyilvános szerepléseinek szánalmasságával is történt, ez is ellenfelei rászedésének magánérdekét szolgálta. A környezetvédelem ügyét a liberálisok elől akarta elvenni, az akcióprogrammal pedig megosztotta ellenfeleit. A Philadelphia Tervet sok demokrata is ellenezte, ráadásul nem csak déli republikánusok, hanem munkavezetők is, akik úgy gondolták, hogy a terv kihívást jelent az előmeneteli programokra. A program egymás ellen fordította a szakszervezeteket és az emberi jogi mozgalmakat, mialatt az elnök elnyerte a progresszivitás gyenge látszatát.
Még külpolitikája is a héja és a galamb keveréke volt. Nixon azt mondta, „méltó békét” akar Vietnámban, ami a konfliktus befejezésének olyan módját jelentette, amely nem ássa alá az USA katonai vagy politikai hitelességét. Ezt fordították ki perverz módon úgy, hogy a háború befejezésének az a módja, ha kiterjesztik azt – Kambodzsa társadalmi anarchiába bombázása elkerülhetetlenül vezetett a Vörös Khmer népirtásához.
De Nixont részben békéltető hírneve miatt választották 1972-ben újra, amivel a demokraták nem versenyezhettek. Kínai látogatása volt a kezdete annak a lassú folyamatnak, amely a Tiltott Királyságot beintegrálta a világba és nyomást gyakorolt a szovjetekre, hogy folytassák az enyhülés politikáját. A kormányzat 1973-ban (elkésett) fegyverszállítással segítette Izraelt, hogy ellenálljon az arab inváziónak. Amikor a háború véget ért, Nixont úgy emlegették, mint aki megmentette a világot a szuperhatalmak Közel-keleti összecsapásától és még Egyiptomban is ünneplő tömeg fogadta. Ugyanakkor ebben az időben az otthoni megítélését annyira megrongálta a Watergate-botrány, hogy a világ problémamegoldójának szerepköréből semmit sem tudott profitálni. Nixonnak saját maga volt a legrosszabb ellensége.
Ravaszkodó ellenfeleivel ellentétben, Nixon nem szenvedett hiányt személyes elkötelezettségekben. Konzervatívabb intézkedéseit újraválasztása utánra tartogatta. Amennyiben a Watergate-botrány nem csökkentette volna le már 1973 elejére politikai tőkéjét, lett volna esély rá, hogy Nixon továbbvigye az „Új Föderalizmus” (New Federalism, a szövetségi államok önállóságának növelését célzó politikai program – a ford. megj.) programját és visszavonja első elnöki időszakának liberális intézkedéseit. Az „Új Föderalizmus” hasonlít a későbbi reaganizmusra: adócsökkentés, a szövetségi államok nagyobb önállósága, jóléti reformok.
Nixon akkoriban az ideálok és előítéletek keveréke volt, de mindezt áthatotta a lehetőségek és hatalma korlátainak tiszteletben tartása. Eltekintve a Watergate-botránytól, ez az, ami miatt annyira népszerűtlen a jelenlegi konzervatív mozgalomban. Bár igaz, hogy a Republikánus Párt továbbra is mérsékelt elnökjelölteket állít (George H. W. Bush-tól Mitt Romney-ig), de az elmúlt évtizedekben nyugtalan bázisuk elvárta tőlük, hogy azok átmenjenek az ideológiai tisztaság vizsgáján, amely azonban folyamatosan jobbra tolta a jelöltek álláspontját.
Nixon mindent megtett, hogy udvaroljon a konzervatívoknak, de ösztöneire hallgatva mindig a retorikai középhez horgonyozta le magát. Elnöki ambícióját, ami egy tartós „Új többség” kiépítése volt, a balos radikalizmus és a szélsőjobb rasszizmusa közötti vékony vonalon egyensúlyozva próbálta megvalósítani. Stratégiája nem pusztán a déli rasszisták üldözésében merült ki, ahogy azt sok liberális kritikusa állítja. Ha így lett volna, nem győzött volna 1972-ben Massachusetts kivételével az összes államban. Az igazság az, hogy Nixon nagyon népszerű volt sok átlagos amerikai körében. 1968-ban a feketék szavazatainak 36%-át nyerte el, ami sokkal jobb teljesítmény, mint Mitt Romney vacak 6%-a.
Manapság nehéz úgy beszélni Nixonról, mint a jelenlegi republikánusok példaképéről, mivel politikai megbecsültségét rendkívül elhomályosították. De igenis érdekes alternatív választási stratégiát kínál a mostani jobboldal által követett helyett, és ami testet öltött a legendásan következetes Ronald Reagan-ben (a Gipper sokkal mérsékeltebb volt, mint ahogy hívei elismerik). (A „Gipper” Reagan beceneve volt, amit egy filmszerepe után kapott – a ford. megj.) És ami alapján megállapíthatjuk, hogy Nixon pragmatizmusa milyen jól működött, azok a választási győzelmei.
Eltekintve 1960-as és 1962-es emlékezetes vereségeitől (1960-ban az elnökválasztáson maradt alul J. F. Kennedy-vel szemben, 1962-ben a kaliforniai kormányzóválasztást bukta el. Az utolsó sajtótájékoztatón mondta el híres, visszavonulására utaló mondatát: „Nem lesz többé Nixon, akibe mindig bele lehet rúgni.” – a ford. megj.), képviselőként, szenátorként, alelnökként és elnökként is választást nyert. Figyelemmel erre a tényre, minden Fehér Házba igyekvő mérsékelt republikánus szemének könnybe kellene lábadnia Nixon nevének hallatán.
Az eredeti cikk hivatkozásokkal együtt megtalálható itt: http://edition.cnn.com/2013/01/09/opinion/stanley-nixon-at-100/index.html
All credit goes to Timothy Stanley.
Utolsó kommentek