Azt írja a...

Emlékszünk még a tavaly év végi „fiscal cliff”-hisztire? Már nem nagyon, ugye? Pedig a veszély nem múlt el, sőt, most pénteken az USA-ban automatikusan életbe lép egy csomó megszorító és költségcsökkentő törvény, mivel azóta sem sikerült politikai alkut kötni és költségvetést alkotni. Senki sincs tisztában vele, mi is történik majd az USA szövetségi és kormányzati kiadásainak megnyirbálása után. 

David Gergen a CNN vezető politikai elemzője, négy elnök tanácsadója is volt. A Harvard Law School-on végzett, jelenleg a közszolgálat professzora és a Harvard Egyetem Kennedy Kormányzástudományi Iskola Közszolgálati Vezetőképző Központ igazgatója. Lenti véleménye meglehetősen lesújtó kritikája Obama elnök eddigi kormányzásának és a republikánus többségű Kongresszus kompromisszumképtelenségének. 

Az amerikaiak torkig vannak a költségvetési szappanoperával 

Heti utazásaim során – Bostonba, Chicago-ba és New York-ba – barátok és ismerősök is ugyanazt mondták: nem érdekli már őket az elvonások körül Washingtonban zajló zűrzavar. Személy szerint torkig vannak azok bohóckodásával, akiknek ők adtak hihetetlen hatalmat. 

A múltban egy elnök általában meg tudott felelni a vezetővel szemben támasztott elvárásoknak, amikor a Kongresszus csökönyösen ellenzett kemény intézkedéseket, mint amilyen az eljövendő kötelező kiadáscsökkentés, amit most elvonásnak neveznek. 

Ilyen volt Lyndon Johnson, aki rávett vezető republikánusokat arra, hogy támogassák 1964-ben és 1965-ben polgári jogi törvénytervezeteit. És ilyen volt Bill Clinton, aki együttműködött egy republikánus többségű képviselőházzal, amelyet Newt Gingrich vezetett. Az emberek elfelejtették már, hogy milyen ellenséges volt az a republikánus képviselőház Clintonnal szemben – a fenébe is, felelősségre vonási eljárást kezdtek vele szemben – de ő ennek ellenére képes volt velük elfogadtatni négy jól kiegyensúlyozott költségvetést és a jóléti kiadások reformját. 

Máskor pedig a Kongresszus mutatott komoly vezetői erényeket, ha egy elnök utat tévesztett. Ilyen volt, amikor a Kongresszus lerövidítette a tengerentúli hadműveleteket két, egymást követő elnök után, akik bevezettek minket a vietnámi mocsárba. És ilyen volt, amit két olyan vezető képviselő, mint Sam Erwin és Howard Baker[1] tett, amikor Richard Nixon belebukott a Watergate-botrányba. 

Azonban ma abban a ritka pillanatban vagyunk, amikor a Kongresszus és az elnök is elhárítja magától a felelősséget. Nehéz olyan időszakot találnunk, amikor ilyen vezetőink lettek volna. A Kongresszus egyik alapfeladata a költségvetés elfogadása: ezt négy egymást követő év óta nem sikerül megtenni. A republikánusok, különösen a Kongresszusban, folyamatosan visszautasítják, hogy félúton találkozzanak a Fehér Ház igényeivel. Ugyanakkor az elnök, aki korábban a megoldás ígérete volt, mára a probléma részévé vált. Újraválasztása óta még jobban úgy tűnik, hogy Barack Obama inkább kampányolna a kormányzás helyett. 

Egy friss Washington Post/Pew közvélemény kutatás kimutatta, hogy a nyilvánosság mennyire elfordult a kérdéstől. Négyből mindössze egy amerikai követi az elvonással kapcsolatos híreket. És ahogy Chris Cizzilla és Aaron Blake írta a Tuesday’s Post-ban, „nem elég, hogy a legtöbben csak nagyon kis figyelmet szentelnek az elvonásoknak, de nekik is csak halvány elképzeléseik vannak azok hatásairól. Kevesebb, mint ötből egy, avagy 18%-uk mondta a Post-Pew felmérés során, hogy nagyon jól tudják, mi történik, ha az elvonások hatályba lépnek.” 

Cizzilla és Blake szerint sokkal többen figyeltek a „fiscal cliff”-re, mivel az adóemelést hozott volna. Ez elég világos, de a beszélgetéseim során az embereknek leginkább a szappanoperából volt elegük. 

Mit tegyünk? 

Olaszországban a választók annyira megundorodtak saját politikusaiktól, hogy ezen a hétvégén egy politikai bohóc által vezetett új politikai mozgalom kapta a legtöbb szavazatot. Talán ideje lenne Jon Stewart és Steven Colbert jelölésének? 

Lehet, de jelenleg az elnöknek és a Kongresszusnak egyetlen komoly és sürgős felelőssége van: miután létrehozták ezt a zűrzavart, együtt kell – hangsúlyozottan kell – működniük, hogy az általuk beígért fennakadásokat és nehézségeket minimalizálják. Őrültség, hogy a szövetségi kiadások mindössze 2,5%-os, és a szövetségi ügynökségek költségvetésének 5%-os megvágása – a kormányzat szerint – tönkre fogja tenni a repülőforgalmat, nyomasztó lassulást fog okozni a húsvizsgálatok során, vagy egy anyahajót kikötői veszteglésre ítél – és folytathatnánk még a litániát. 

Bárkinek, aki a múltban valaha részese volt számos rövid kormányzati leállásnak, a fentiek olyan gyanúsan hangzanak, mint a „Washington-emlékmű szindróma”: a költségcsökkentéssel érintett szövetségi alkalmazottak a leginkább szem előtt lévő szolgáltatások leállásával riogatnak, ami ellenkezést vált ki és ezért a költségcsökkentést visszavonják. 

A kormányzati szóvivők azt mondják, hogy a kezüket köti az elvonásokról szóló törvény, ami egyenlő, mindenre kiterjedő költségcsökkentést ír elő. Mindenki tisztában van azzal, hogy ez csak egy ostoba törvénykezési kérdés.  Szerencsére néhány szenátor mindkét oldalról – mint a republikánus Jim Inhofe Oklahomából és a demokrata Barbara Mikuski Maryland-ből – olyan törvényjavaslaton dolgozik, ami a kormányzatnak a költségcsökkentések esetére nagyobb mozgásteret adna, amivel a fennakadásokat a lehető legkisebbre lehetne korlátozni. 

Mindeddig a Fehér Ház és Harry Reid, a Kongresszusi többség vezetője nemet mondanak erre. A Fehér Ház olyan kijelentést tett, hogy a hatások tompítása az embereket túl öntelté tenné a kiadáscsökkentés valódi hatásait illetően. Valójában azt próbálják elérni, hogy a republikánusok olyan rossz színben tűnjenek fel, hogy kénytelenek legyenek végül beadni a derekukat. Ez rettentő módja a kormányzásnak: a Washington-i politikusoknak nem lenne szabad a polgárokat sakkfigurává változtatni azért, hogy elérjék céljaikat. 

Ugyanakkor olyan republikánusok, mint John McCain azt állítják, hogy a törvény ilyen jellegű módosítása túl sok hatalomhoz juttatná az elnököt. A túlhatalommal kapcsolatos aggodalom jogos, de lehetne találni olyan megoldást, amely alapján a Fehér Ház és a Kongresszus megosztaná a hatalmat és bármilyen egyéb megállapodást szigorú időhatárhoz kötne. 

Sajnálatos módon már túl vagyunk azon a ponton, amikor egy új költségvetési megállapodást lehetne kötni, mielőtt a költségcsökkentő intézkedések pénteken hatályba lépnek. Talán, ha a bölcsesség ismét felüti a fejét, ez a zűrzavar annyira szörnyű lesz, hogy az elnöknek és a Kongresszusnak újra tárgyalóasztalhoz kell ülniük és előállni egy hosszú távú megoldással. De jelenleg Obama és a Kongresszus feladata a vezetés – ez azt jelenti, hogy olyan törvényt kell alkotniuk, ami minimalizálja a zavarokat és fájdalmat. 

És ha már bohóc politikusokról beszélünk: kiderült, hogy Al Franken-ből[2] átkozott jó szenátor lett.