Azt írja a...

Ezúttal – kivételesen – nem angolszász, hanem arab véleménycikk következik. Szerintem érdekes lehet, hogy hogyan látja a közel-keleti történéseket az arab gyökerekkel rendelkező, de Kanadában élő Murzata Husszein író és a Közel-Kelet politikai életével foglalkozó elemző, aki az Al-Dzsazírának dolgozik. Az eredeti cikk hemzseg a linkektől, amelyek beillesztésétől most eltekintettem. A bejegyzés így is hosszú.

Irak, Szíria és a modern Közel-Kelet halála

Az iraki és szíriai nemzet jelenleg alig több mint politikai fikció, amelyeket külföldi beavatkozás zúzott szét. 

Amint Szíria folytatja a hanyatlást a polgárháborús anarchiába, és Irakban mind jobban elharapózik a vallási harc, egyre inkább felsejlik a Közel-Kelet rémisztő jövőjének látomása. Jonathan Cook veterán brit újságíró 2008-ban megjelent, „Izrael és a civilizációk összecsapása” című könyvében idézte egy izraeli külügyminisztériumi tisztviselő, Oded Jinon 1982-ben kelt feljegyzését, amelyben látnoki módon előre jelezte azokat a hatalmas eseményeket, amelyek a régiót manapság szorongatják. 

„Libanon öt regionális kormányzatra való teljes széthullása precedens az egész arab világ számára… Irakot ugyanúgy fel lehet osztani regionális és vallási vonalak mentén, ahogy azt Szíriával tették az Oszmán-korszakban. Három állam lesz a három nagyobb város körül.” 

A Sykes-Picot egyezmény – amely az I. világháború után felszámolta az Oszmán-birodalmat és létrehozta azt a Közel-keletet, amelyet most ismerünk – a világ szeme láttára hullik erőszakos úton darabjaira. Szíria és Irak olyan korábban egyesített arab államok voltak, amelyeket oszmán uraik bukása után hoztak létre, de ma már csak nevükben léteznek. Helyükön – a vérontás csillapodásával – legvalószínűbben kicsi, etnikailag és vallásilag homogén államocskák jönnek létre, amelyek gyengék és könnyen manipulálhatók lesznek, miközben előállamaik hatalmuk csúcsán erőteljes, független hatalmak voltak. 

Az ilyen vallási vonalak mentén megosztott államok politikailag könnyen befolyásolhatók, elszigeteltek és gyengék lesznek, és emiatt teljesen képtelenek jelentős védelmet biztosítani a régiót érintő külső beavatkozásokkal szemben. Tekintettel arra, hogy a Közel-Keletről van szó, ahol a nyílt külföldi agresszió állandó jelenség volt évtizedeken át, okkal feltételezhetjük, hogy a jelenlegi helyzetet szándékosan hozták létre. 

Irak bukása 

A vezető hírek központi témáitól távol – mivel a világ belefásult az esztelen iraki szenvedés történeteibe – az idei április volt öt éven belül Irak leghalálosabb hónapja, amely során több mint hétszázan haltak meg vallási erőszak miatt. Amikor Ibrahim Ali iskolai tanár leírta a közelükben történt halálos járműrobbantás következményeit, hangot adott a sok iraki által az országuk iránt érzett rettegésnek és balsejtelmeknek. 

- Kértük a tanulókat, hogy maradjanak az osztálytermekben, mert aggódtunk a biztonságuk miatt… pánikba esetek és néhányan sírni kezdtek… A növekvő vallási feszültség miatt számítottunk a síiták elleni erőszakra. 

Az Irakban az elmúlt évtizedben folytatott vérfürdő mögött az az el nem ismert igazság húzódik meg, hogy az ország az USA 2003-as invázióját követően megszűnt létezni. Az észak-iraki Kurdisztán csak névleg nem önálló ország, és egyre gyorsabban halad a formális elismertség felé, miközben a szunniták és síiták egyre inkább külön entitásnak, semmint egységes nemzetnek tartják magukat. Az egykor a hatalmi réteget alkotó kisebbségi iraki szunniták az elmúlt hónapokban fegyvert ragadtak a Núri Al-Malíki által vezetett síita többségű kormány ellen, és olyan módon hozták tudomásra követeléseiket, amelyek az iraki állam fenntarthatóságát nyilvánvalóan kétségbe vonják. Ahogy azt egy szamarai nagygyűlésen Mohamed Taha szunnita pap mondta: 

- Al-Malíki szakadékba taszította az országot… ami részünkre kettő lehetőséget hagyott. Polgárháború, vagy saját autonóm régiónk megalakítása. 

Bizonyítható, hogy a dolgok jelen állása nem a 2003-as megszállás akaratlan következménye. Az iraki háború tervezését – mialatt a felszabadítás jelszavával igyekeztek igazolni annak jogosságát – évekkel korábban nyíltan beismerték, és előre jelezték, hogy a megszállás az önálló iraki államnak a végét jelentheti. Az 1996-ban írt „Elszakadás: a birodalom biztosításának új stratégiája” politikai dokumentum alapján készített emlékeztetőben – amelyet olyan vezető neokonzervatív értelmiségiek írtak, mint Richard Perle, Douglas Feith és David Wurmser, akik a Közel-Kelet amerikai haderővel való radikális újraformálását javasolták – a szerzők számítottak Irak megszállást követő elkerülhetetlen széthullására. 

Megjósolták, hogy miután erőszakkal eltávolítják az ország kormányzatát, „Irakot szétszakítják a politikai hadurak, tolvajok, klánok, szekták és vezető családok.” És ugyanők voltak, akik egy ilyen invázió szorgalmaztak. A megszálló hatóságok döntései – a hadsereg feloszlatása, a vallási milíciák és halálosztagok támogatása, az iraki polgári infrastruktúra elpusztítása – ennek fényében sokkal jobban megérthetők. Az országot 2003 óta foglyul ejtő káosz nem egy nem szándékos következmény, hanem inkább a háború tervezői által egy évekkel korábban előre jelzett és utána tökéletesen végrehajtott terv célja volt. Irak feldarabolását az amerikai elemzők már megtervezték, amely során felszámolnák és etnikai és vallási alapon felosztanák az országot. 

A fentiek fényében érdemes a ma vallási puskaporos hordóként jellemzett Irakot összehasonlítani az amerikai invázió korai napjaiban tapasztalt iraki hozzáállással. Egy 2004-es New York Times-cikk címe, miszerint „A szunnita-síita együttműködés javul, ami aggasztja az amerikai tisztviselőket”, jól jellemzi az amerikaiak által ostromlott szunniták részére nyújtott síita irakiak támogatásának nagyságát. Ahogy akkor egy iraki fogalmazott az ország vallási megosztottságát illetően: 

- A vallási megkülönböztetés mesterséges dolog. A fallúdzsaiak éheznek. Ők irakiak és szükségük van a segítségünkre. 

A megszállás céljainak elérése érdekében az ilyen vallási meggyőződés felett álló nemzeti egységre utaló jelenségek felszámolásának és aláásásának szükségességét az USA katonai tisztségviselői hamar felismerték. Ahogy Ricardo Sanchez altábornagy kijelentette: 

- Úgy véljük, hogy a veszély az, hogy a legalsó szinteken a síiták és szunniták valószínűleg kapcsolatban állnak egymással… Sokat kell tennünk azért, hogy ez az együttműködés taktikai szinten maradjon. 

Ezen erőfeszítések nyoma nyilvánvaló a szörnyű sírkamrát látva, amivé az ország lett. Ahol az irakiak egykor egymást egy összetartó nemzet polgárainak tartották, az elmúlt étvized esztelen történései mára mindenek feletti elsőbbséget adtak a vallási megkülönböztetésnek. Az egykori élénk és befolyásos iraki keresztény közösséget majdnem teljesen kiirtották, miközben a szunniták és síiták egy olyan, látszólag követhetetlen vallási konfliktusba keveredtek, amely úgy tűnik, széjjelszakítja az országot. Ahogy egy iraki férfi mondta, aki a felszabadítás ígérete miatt kezdetben üdvözölte az inváziót, hogy aztán rémülten nézze, ahogy az amerikai bombák és lövedékek széttépik családját: 

- Azt kívánom, hogy az amerikaiak sose jöttek volna ide. Elpusztították az országunkat. Megosztottságot teremtettek. Visszasírjuk miattuk Szaddám Husszein uralmát. 

Szíria felbomlása

Amikor az „arab tavasz” egykor csodás szellemétől hajtva a szíriaiak is felkeltek Bashár Al-Asszád korrupt és rövidlátó rendszere ellen, kevesen gondolhatták, hogy tettük a mészárlások és idegen támadások antiutópisztikus valóságát hozza el mára országuk számára. A forradalom – egy legitim, demokratikus felkelés a despotikus kormányzat ellen – a szomszédos országok részére csodás alkalmat teremtett arra, hogy saját további önző érdekeik céljából erőszakosan kihasználják a szíriai nyugtalanságot. 

Ennek a helyzetnek a tragikus végkifejlete az a kegyetlen áttételes háború, amelyet manapság Aleppó, Homsz, Dajr ez-Zaur és számtalan más város és település utcáin vívnak szerte az országban. Egy egykor büszke nemzet országa – amelyet a levantei térség kulturális és történelmi ékkövének tartottak – borzalmas csatatérré züllött, amelyen a Nyugat és Perzsa-öbölbéli szövetségesei harcolnak a szíriai kormánnyal és szövetségeseivel, Iránnal, Oroszországgal és a Hezbollah-hal. A múlt héten megtorlás nélkül maradt Damaszkusz elleni izraeli légitámadás is jól jellemzi, hogy milyen mélységekbe süllyedt Szíria. 

Miközben az elemzők nyíltan beszélnek Szíria „szomalizációjáról” és az országon belül egyre többen külföldi katonai beavatkozást sürgetnek, hogy az államot kis etnikai és vallási enklávékra – szó szerint „darabokra” – osszák fel, az egységes Szíria fennmaradásának lehetősége napról napra halványul. Szíria felbomlásának haszonélvezői ebben az esetben is – csakúgy, mint Irak esetében – azok a külső erők, amelyek hegemóniára törekszenek a térségben és soha nem rejtették véka alá azt a vágyukat, hogy az ország összeomoljon. 

Lawrence Solomon, aki az ország határainak nyugati érdekek szerint való újrarajzolását javasolta, már 2011-ben különösen nyíltan fogalmazta meg Szíria jövőjét. 

- Van jobb végkifejlet… Szíria alkotórészeire való felosztása. Az USA és a NATO-tagországok az alavitákat az ország középnyugati részére szoríthatják, ahol úgyis többségben vannak… A Nyugatnak nem érdeke a megbékélés támogatása… tekintettel a Szíria felbomlásával járó előnyökre. 

Akármilyen nevetségesnek tűnt akkor Solomon javaslata, a kegyetlen valóság az, hogy jelenleg éppen ez a helyzet – az elemzők szenvtelenül vitatják meg egy független alavita állam létrehozásának lehetőségét Latakiában, és a maradék országrészek felosztását kurdok, szunniták, síiták és több más etnikai vagy vallási csoport között, amelyek egykor a modern Szíria változatos szövedékét alkották. 

Mindezeknek a hátterében ott visszhangzik az „Elszakadás”-ban Szíriával kapcsolatosan leírt politikai elképzelés, amelynek befolyásos szerzői a szíriai érdekekkel való nyílt konfrontációt javasolták és világosan kiálltak az ország területi integritásának fenyegetése mellett.  

Oded Jinon Szíria és Irak felbomlasztására tett javaslatának megvalósulása – amely akkor arrogánsan nagyvonalúnak tűnt – manapság csaknem elkerülhetetlennek tűnik. A szíriai nép legitim demokratikus törekvéseit a külföldi érdekkörök – amelyek régen készültek a saját forradalmukra – nyíltan elrabolták, és egyre inkább késznek tűnnek annak az országnak a feldarabolására, amelyet fel akartak szabadítani. 

Az új erőegyensúly felé 

Seymour Hersh Pulitzer-díjas amerikai oknyomozó újságíró egy 2007-ben a The New Yorker-nek írt cikkében arról tudósított, amit a Fehér Ház bennfentesei az USA térségbeli politikája „átirányításának” neveztek. Befolyásának újra megerősítése érdekében Irak katasztrofális megszállását követően az USA szándékosan részese lett a közel-keleti vallási konfliktusok szításának. 

Hersh ezekkel az előrelátó szavakkal írta le az eseményeket: 

- Az USA titkos műveleteket hajtott végre Irán és szövetségese, Szíria ellen. Ezen akciók melléktermékeként megerősödtek a szunnita szélsőséges csoportok, amelyek az iszlám militáns ágához tartoznak, ellenségesek Amerikával szemben és az Al-Kaidával szimpatizálnak. 

A szélsőséges csoportok, amelyek ma Szíriában harcolnak – és amelyek közül sok nyíltan vállalja szövetségét az Al-Kaidával, és amelyek nem csak a szíriai kormányt, hanem azokat a szekuláris aktivistákat is támadja, akik a forradalom előhírnökei voltak – ennek a nyílt vallási politikának a gyümölcsei. 

Továbbá, ahogy Hersh megjegyezte, ez a politika „Szaúd-Arábiát és Izraelt új stratégiai szövetségessé tette”. Ezt a kijelentést abban az időben egyértelműen lehetetlennek tartották, de a tényt az elmúlt évek során mindkét fél egyre inkább beismerte. Sőt, ennek az új szövetségnek a hivatalos elismerése úgy tűnik, hamarosan bekövetkezik, mivel ezen a héten olyan hírek érkeztek, hogy az USA közvetítésével Izrael, Szaúd-Arábia, Jordánia és az Egyesült Arab Emírségek védelmi szerződést kötnek, amely garantálja közös regionális érdekeiket. 

A fenti változások nem kevesebbet mutatnak, mint a közel-keleti politika gyökeres megváltozását, amelyben a régi rend végvonaglása zajlik, és eközben út nyílik az új Nyugat által támogatott szövetség részére, hogy kiterjessze hegemóniáját a térségre. Ebben az új környezetben az önrendelkezés és függetlenség egykor virágzó koncepcióját megfojtja a példa nélkül álló új ellenőrzési tengely pénzügyi, politikai és katonai hatalma, amelyet Washington, Tel Aviv és Rijád hatalmi központjaiból irányítanak. 

Az iraki és szíriai nemzet jelenleg alig több mint politikai fikció, amelyeket külföldi katonai és politikai beavatkozás zúzott szét és belső, politikai indíttatású vallási gyűlölet zabált fel. Ugyanez a rettenetes erő fenyegeti egyre jobban Libanont is, miközben a volt arab államok folytatják feldarabolódásukat megszámlálhatatlan, gyenge és etnikailag homogén politikai enklávékká.  

A térségben élő emberek számára a körülöttük lévő utcákon zajló és a nagyvilág részére közvetített események nem kevesebbet jelentenek, mint a Sykes-Picot határok végét és az általuk ismert Közel-Kelet felbomlását. Ahogy a háború továbbterjed Irak és Szíria határai felől más országokra, a térség megrázkódtatásának vége – amely egyszer végre irgalmasságból eljön – az lesz, ami maga után vonja a „vérhatárok” kialakítását, ahogy azt Oded Jinon és ideológiájának támogatói régóta óhajtják. 

http://www.aljazeera.com/indepth/opinion/2013/05/2013567200437919.html