Azt írja a...

Liz Peek - Ébredj, Amerika, a detroiti csődzűr a ti városotokban is megtörténhet!

Liz Peek a FoxNews.com és a The Fiscal Times állandó pénzügyi kolumnistája ebben a véleményében a detroiti csőddel kapcsolatosa álláspontját fejti ki, ami cseppet sem  hízelgő a korábbi detroiti városvezetésre nézve, d esetleg nálunk is felmerülhetnek hasonló bajok. Bár itthon még nem hallottam olyan nagyvárosi polgármesterről, akit huszonnégy rendbeli vesztegetés és zsarolás miatt bebörtönöztek volna...

A detroiti csőd láttán New York, Chicago, és más nagyvárosok lakói is megkérdezhetnék, hogy náluk is megtörténhet-e ugyanez? A válasz igen, és csak rajtuk múlik, hogy ne így legyen. Vajon készen állnak a feladatra?

Egy nem régen végzett közvélemény kutatás szerint a New York-iak azt szeretnék, ha az új polgármesterük empatikus lenne. Komolyan, a megkérdezettek 61%-a azt mondta, hogy olyan polgármestert akarnak, aki „megérti az emberek szükségleteit és gondjait”. Mindössze 15%-uk mondta azt, hogy olyasvalakire szavazna, aki „ért a vállalkozások odacsábításához és megtartásához”, és mindössze 11% volt azok aránya, akik olyasvalakire szavaznának, aki már irányított valamilyen nagyobb szervezetet.

Ezeknek az embereknek elment az eszük?

Nincs semmi titokzatos abban, hogy Detroit tönkrement. Nem a zsugorodó járműipar, hanem a város vezetése miatt történt mindez. Vagy, mondhatni a tévútra vezetés miatt.

Nem Detroit az egyetlen város, amelynek csökken a népessége vagy elveszít egy iparágat.

Az elmúlt évtizedben Cleveland lakosainak száma 17%-kal csökkent. 1900 óta nem volt olyan alacsony a népességszám, mint 2010-ben, amikor 397 ezer lakost számoltak össze. És ez kevesebb, mint a fele annak a 915 ezernek, amellyel Cleveland 1950-ben rendelkezett. Azonban Cleveland nem ment csődbe, sőt, kiegyensúlyozott költségvetéssel dicsekedhet.

Vagy gondoljuk New Yorkra, a világegyetem egykori ruhaipari központjára. Lehet manapság New Yorkban gombkészítőket vagy zipzárboltokat látni? Dehogy lehet, a ruhaipar évtizedekkel ezelőtt Ázsiába költözött. És mégis, New York virágzik.  

A városoknak, csakúgy, mint a vállalatoknak meg kell küzdeniük a kedvezőtlen fordulatokkal. Detroit balszerencséje, hogy korábbi polgármesterei nem vettek tudomást a figyelmeztető jelekről – a csökkenő népességről, a zsugorodó adóbázisról, a felfúvódó nyugdíj- és járadékterhekről – és nem tettek semmit ellenük. Hagyták, hogy egész körzetek süllyedjenek romlásba és a bűnözésbe, anélkül, hogy a megújulás bármilyen lehetőségét keresték volna.  

Ezzel szemben, amikor a jelenkor legsúlyosabb gazdasági válsága New York jövőjét fenyegette, Michael Bloomberg polgármester költségcsökkentésbe fogott és ezzel egy időben rámenősen igyekezett munkahelyteremtő vállalkozásokat csábítani a városba. 2007 és 2012 között New Yorkban több mint 20 ezer pénzügyi állás szűnt meg. Ezek nem közönséges állások voltak: az átlagfizetés itt évi 363 ezer dollár (kb. 85,5 millió forint) volt, ami több mint ötszöröse egy magánszektorbeli átlagfizetésének. 2007-ben New Yorkban a magánszektorban fizetett bérek negyedét az értékpapírpiaccal kapcsolatos állásokban fizették ki. Ezek elvesztése hatalmas csapás volt a város adóbázisára. Ennek ellenére a város virágzik és 2012 közepére visszanyerte az összes elvesztett álláshelyet – amivel jóval előrébb jár az egész országnál.

Miért?

Részben azért, mert a városháza erőfeszítéseket tett olyan új iparágak, mint a divat, a turizmus és – talán legfontosabbként – a műszaki tudományok megtelepedése érdekében.

A Center for an Urban Future (Városi Jövőért Központ) egyik 2012-ben készített jelentése szerint New York City az ország második számú műszaki központjává vált, holott öt évvel előtte még sehol sem jegyezték. A szerzők megjegyezték, hogy New York „lélegzetelállító növekedést” ért el a szektorban, mivel 2007-től mintegy ezer újonnan létrehozott műszaki vállalkozás indult el a városban, bár ez a szám az írók szerint valószínűleg „durva alulbecslés”. A New York-i körzet kockázati tőke ügyletekben való részesedése az előző évtizedben megkétszereződött, 5%-ról 11%-ra nőtt. A növekedés új munkahelyek tízezreit teremtette meg, miközben máshol csökken a foglalkoztatottság. De nem csak az új vállalkozásokról van szó. A Google, a Facebook és a Twitter is növelte jelenlétét a városban.

Ami nem véletlen. A város az új műszaki vállalkozásoknak üzleti inkubátorházakat, marketingsegítséget és egyéb támogatásokat ajánlott fel. A Cornell Egyetem és az izraeli Technion közös vállalkozása nyerte meg a város által szponzorált NYC Tech Campus (az alkalmazott tudományok és műszaki ismeretek új egyeteme – a ford. megj.) megépítésének jogát, aminek bejelentése során Bloomberg közölte, hogy ez az új, hatalmas épületegyüttes további 600 kapcsolódó vállalkozást és 23 milliárd dolláros gazdasági aktivitást vonz majd az elkövetkező 30 évben.  

Ahogy Detroitnak, New Yorknak is megvoltak a maga hullámhegyei és völgyei. Ahogy a járműipari központnak, New Yorknak is a katasztrofálisan rossz városvezetés okozta a hullámvölgyeket, mint például John Lindsay polgármestersége (akit leginkább „karizmája” miatt ismertek), míg a hullámhegyek az olyan vén rókákhoz köthetők, mint Ed Koch, aki első mandátumának korai szakaszában a városi közalkalmazottak béreinek elszabadulása elleni fellépése miatt közlekedési sztrájkot kapott a nyakába. Ehhez bátorság kell, de egy nagyváros polgármesterének erre van szüksége.  

New Yorkot, Detroitot vagy Chicago-t vezetni nem könnyű. A hírhedten nem empatikus Michael Bloomberg bizonyított vezetői képességekkel rendelkezett, és emellett képes volt értelmes embereket maga köré gyűjteni és megtartani. A Városházán szakbarbárok és nem pártmunkások nyüzsögnek. Ezen kívül Bloomberg tehetős, és ezért nem korrupt. Ami jól jön.

Detroit volt polgármestere, Kwame Kilkpatrick börtönben ül, mivel nemrég huszonnégy rendbeli vesztegetéssel és zsarolással vádolták meg. Huszonnégy rendbeli! Detroit polgármesterei évekig pénzügyi bűvészmutatványokat mutattak be annak érdekében, hogy jók legyenek a számok.

Kevin Orr, a város élére kinevezett csődgondnok a város állapotáról készített első jelentésében az alábbi összegzést adta:

„A kötvénykibocsátásból eredő bevételt nem számítva, a város kiadásai 2008 és 2012 között átlagosan évi 100 millió dollárral haladták meg a bevételeket. A pénzügyi hiányt hosszú futamidejű kötvények kibocsátásával… és bizonyos fizetési kötelezettségek – mint például a város kettő nyugdíjalapjához való hozzájárulás – késedelmes teljesítésével akarták kezelni.” Más szóval, a korábbi vezetőség egyszerűen kudarcot vallott a város pénzügyi gondjainak kezelése során és azt remélték, hogy senki – és különösen nem a választók – sem fogja ezt észrevenni.

A csődvédelem iránti kérelem bejelentését követő sajtótájékoztatón Orr azt mondta Detroit pénzügyi tévútra vezetéséről, hogy „igazán az rázta meg, hogy ezt a magatartást évtizedeken át eltűrték.” Hozzátette még, hogy „őszintén meg vagyok lepve… tudom, hogy sokan felháborítónak tartják a kinevezésemet…de jobb lett volna, ha az elmúlt 10-20 év során lettek volna sokkal jobban felháborodva.”

Akkoriban nem igazán volt felháborodás, bár lehet, hogy azért, mert a detroiti szavazók is az empátiát keresték.

http://www.foxnews.com/opinion/2013/07/22/wake-up-america-detroit-bankruptcy-could-happen-in-your-city-too/

Gary Paul Nabhan az Arizonai Egyetem Délnyugat Központjának kutatótudósa és az “Élelmiszertermelés egy forróbb, szárazabb földön: leckék sivatagi farmerektől az éghajlati bizonytalanságokhoz való alkalmazkodás érdekében” című könyv szerzője ebben a véleményében a mezőgazdasági termelés éghajlatváltozással összefüggő kihívásaival foglalkozik.

Idén nyáron a kaliforniai Furnace Creek városka újra az országos lapok címoldalára került. Ezelőtt 1913-ban történt meg ez a Death Valley-ben fekvő településsel, amikor itt rögzítették a világon valaha addig mért legmagasabb léghőmérsékletet, 56,7 °C-ot. A nyugati tagállamokat jelenleg is betakaró forró légtömeg, valamint azon tény miatt, hogy a higanyszál már elérte az 54,4 °C-ot, a médiát elárasztották a találgatások arról, hogy Furnace Creek megdöntheti saját korábbi rekordját.

Ezek a találgatások azonban nem foglalkoznak a New England-nál nagyobb területet betakaró hőhullámmal kapcsolatos valódi aggályokkal. Nem a kiugróan magas hőmérséklettel van gond, hanem azzal az új valósággal, amelyben az egymást követő, 38 °C-ot meghaladó csúcshőmérsékletű napok megszokottá válnak – és ez nem csak az itt élő milliók életét veszélyezteti, hanem létfontosságú az amerikai élelmiszerellátás szempontjából is.

Azok, aki nem itt élnek, ritkán vannak tudatában annak, hogy ez a térség milyen óriási mértékben járul hozzá az amerikai mezőgazdasági termeléshez: a nettó nemzeti mezőgazdasági jövedelem mintegy 40%-a származik rendszeresen a tizenhét nyugati tagállamból, aminek jelentős részét a szarvasmarha- és a birkatenyésztés, valamint a salátazöldség, szárazbab, hagyma, dinnye, komló, árpa, búza és citrusfélék termesztése adja. A jelenlegi hőhullám kétségtelenül csökkenteni fogja ezen termékek minőségét és mennyiségét is.

A legsérülékenyebbek azok a termények, amelyek a hőség érkezésekor már virágoztak, vagy érésben voltak, a sárgabaracktól és árpától a búzáig és cukkiniig. Az idahói farmerek dokumentálták, hogy burgonyaföldjeiket hogyan sújtotta a hűség, mivel a hőstressztől szenvedő növények nem képesek a szokásos számú gumót kinevelni. A termények és takarmánynövények felületi hőmérséklete szerte a térségben elérte a 40,5 °C-ot, ami legalább 12 fokkal magasabb, mint a legtöbb mérsékelt égövi növény tűréshatára.

Mi több, mikor az élelmiszer és takarmánynövények, valamint a haszonállatok kénytelenek az átlagosnál 10-20 fokkal magasabb hőmérsékletet elviselni, a szokásosnál sokkal több vízre van szükségük. A néhány éve már tartó nyugati aszály miatt a felszíni és felszín alatti vízkészletek megcsappantak, a vízszállítás energiaköltsége viszont megnőtt, mert a vizet máshonnan kell idejuttatni.

Ha ennek összes költségét áthárítják a fogyasztókra, akkor az amerikai történelem legforróbb évében, 2012-ben már megtapasztalt áremelkedésre számíthatunk – különösen a marha- és bárányhús tekintetében. A tavalyi aszály annyira kiterjedt volt, hogy több mint 1 500 megyét – az ország megyéinek mintegy felét – kellett nemzeti aszálysújtott övezetnek nyilvánítani, miközben 90%-ukat ezzel egy időben hőhullámok is sújtották.

Az eddig megtett válaszlépések kimerültek az érintett gazdálkodók részére nyújtott mezőgazdasági biztosítási kifizetésekben. Noha mindnyájan együtt érzünk az érintett gazdálkodókkal, az ilyen jellegű segítség pusztán csak egy ideiglenes válasz lehet egy hosszú távú kérdésre.

Szerencsére rendelkezésünkre áll több tucat olyan kipróbált módszer, amelyeket legjobb gazdálkodóink és állattenyésztőink már alkalmaznak. A baj annyi, hogy több élelmiszerpiaci tanácsadó szervezet mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza az ezek szövetségi szintű támogatására tett kísérleteket, például úgy, hogy kihagyják azokat a jelenlegi gazdálkodói törvényből, vagy a klímaváltozással kapcsolatos jogalkotás egészéből.  

Az egyik módszer a helyben keletkezett komposzt felhasználásának támogatása, amelynek segítségével növelni lehet a szántók, gyümölcsösök és szőlőültetvények talajának víztartó képességét. Amellett, hogy szenet juttat a talajba, a komposzt megóvja a termény gyökerét a hőségtől és kiszáradástól, miközben növeli az élelmiszer- és takarmánynövények terméshozamát. A szervesanyag-tartalom 1%-ról 5%-ra való egyszerű növelésével a gazdálkodók a gyökérzóna víztartó képességét 15 liter/köbméterről mintegy 90 liter/köbméterre tudják növelni.

Ezen kívül rendelkezünk a komposztálható hulladékok hatalmas forrásaival: városokkal. Mivel jelenleg az országban keletkező zöldhulladék zöme egyszerűen metánt bocsát ki a szemétlerakókban, a városokat kötelezni kellene a zöldhulladék különválogatására és komposztálására, amelyet aztán a közeli farmokra ki lehetne juttatni.

Másodszor, csökkentenünk kell a magáningatlanon történő, kis és közepes méretű eső- és hulladékvíz (a WC-öblítővíz kivételével a szennyvíz) gyűjtés elé emelt bürokratikus akadályokat, ahelyett, hogy minden szennyvizet gátak mögé épített, hatalmas, drága és sérülékeny tárolókba vezetnénk. Mind a vidéki, mind a városi élelmiszer előállítást nagyban segítené az esővíz és a biológiailag tisztított hulladékvíz öntözési célú felhasználásának bizonyítottan hatásos technológiája. Ugyanakkor sok tagállami és helyi törvény megtiltja az ilyen vizek felhasználását.

Fentieken túl, a mezőgazdasági törvény által pénzügyi alapokat kellene biztosítani a Mezőgazdasági Minisztérium „StrikeForce” Alapjának, amellyel elősegíthető lenne a gazdálkodók átállása az évelő növényi kultúrák – eleinte az ehető gyümölcsök és évelő fűfélék – termesztésére ahelyett, hogy az egynyári termények bioüzemanyag célú termesztését támogatnánk. Az évelő növények nem csak 7,5-9,4-szer több szenet kötnek meg a talajban, mint az egynyáriak, de termesztésük révén csökkenthető a talaj előkészítéshez minden évben szükséges fosszilis üzemanyag mennyisége is.

Meg kell említenünk a fenyegető vetőmag válságot is. A jelenlegi aszály, tűzvészek és áradások miatt az őshonos fűfélék, takarmányhüvelyesek, fa és bozótmagok tekintetében az amerikai történelem legnagyobb hiányával szembesülünk. Ennek ellenére a mostani költségcsökkentő előterjesztések a szövetségi őshonos növényfajta védelmi központok számának jelentős csökkenésével fenyegetnek, amelyek pedig a fajtamegőrzés legjobb módszereit tudják biztosítani.

Ha hegyeinket, erdeinket és farmjainkat helyre akarjuk állítani az elmúlt három év pusztító hősége, aszálya és tűzvészei után, szükség lesz azokat a megfelelő, őshonos takarmány és talajtakaró növényfajták vetőmagjaival bevetni, hogy az éghajlati katasztrófa okozta sebeket begyógyítsuk. Ennek érdekében a mezőgazdasági törvénynek közvetlenül kell több forrást biztosítania az alulfinanszírozott vetőmaggyűjtési és -elosztási programnak.

Végezetül, a Nemzeti Növényi Örökítőanyag Rendszert (National Plant Germplasm System), ami a Mezőgazdasági Minisztérium nemzeti vetőmag tartalékát kezeli, meg kellene bízni az aszály- és hőségtűrő, illetve egyéb éghajlati szélsőségeket elviselő maggyűjtemények százezreinek átvizsgálásával, és ehhez forrásokat is biztosítani kellene. A már szövetségi vagy tagállami gyűjteményekben elhelyezett több ezer őshonos zöldségféle és fűféle magját gyorsan át lehetne vizsgálni, majd a gazdálkodók részére hozzáférhetővé lehetne tenni, a töredékéért annak az összegnek, amelyet egy biotechnológiai cég ölne egy „klímabarát” termény kifejlesztésére, szabadalmaztatására és piaci bevezetésére.

A klímaváltozáshoz való alkalmazkodásba történő befektetés sokkal költséghatékonyabb, mint 11,6 milliárd dollárt szétaprózni mezőgazdasági kártérítés címén, ahogy azt a terméskiesés miatt lecsökkent bevételű vagy bevétel nélkül maradt gazdálkodók esetében a kormány tavaly tette.

Sajnálatos módom néhány „agrobizniszben” érdekelt szervezet attól tart, hogy ha beismerik, hogy a gyorsuló éghajlatváltozás már most is befolyásolja a gazdálkodókat, akkor még több szabállyal fogják őket gúzsba kötni. Azonban ezek a szervezetek aligha szolgálják gazdálkodó és állattenyésztő tagjaik érdekeit, ha további hőmérsékleti szélsőségekből és kiterjedt aszályból eredő szenvedés veszélyének teszik ki őket.

És senki sem állíthatja alapos indokkal, hogy a jelenlegi rendszer bármilyen hosszú távú védelmet nyújtana a gazdálkodóknak. Tavaly néhány gazdálkodó több jövedelemre tett szert a biztosítási kártérítésekből, mintha eladta volna a terményét, amely alapján veszélyesen közel állunk ahhoz, hogy azért támogassuk gazdálkodóinkat, hogy ne alkalmazkodjanak a változó éghajlati viszonyokhoz.

Most politikai és üzleti vezetőinken a sor, hogy kihúzzák fejüket a forró homokból és tegyenek valami kézzel foghatót egy éghajlat-változási politika és gyakorlat kialakítás érdekében, mielőtt a gazdálkodók, állattartók és fogyasztók még nagyobb nyomás alá kerülnek. Az éghajlathoz való alkalmazkodás az a játszma, amelyet minden élelmiszertermelőnek és fogyasztónak most le kell játszania. Egy későn megtett kicsiny befektetés nem fogja segíteni időbeni alkalmazkodásunkat ehhez az új valósághoz.

http://www.nytimes.com/2013/07/22/opinion/our-coming-food-crisis.html?pagewanted=2&ref=opinion

A lenti írás a következő Aspen Security Forum (Aspeni Biztonsági Fórum) egyik beharangozója. A Security Clearance az esemény médiaszponzora, amely július 17-20. között kerül megrendezésre a coloradói Aspenben. Peter Bergen a CNN nemzetbiztonsági elemzője és az „Embervadászat – bin Láden tíz éven át tartó keresése 9/11-től Abbotabadig” című könyv szerzője.

 Peter Bergen - Bengázitól Bostonig – a dzsihád helyzete

A coloradói Aspen buján zöldellő hegyei közt minden júliusban összegyűlnek az USA volt és jelenlegi nemzetbiztonsági tisztviselői és egyéb szakértők, hogy megvitassák az al-Káida és szövetségesei elleni háború helyzetét. A tavalyi aspeni konferencia előtt írtam egy cikket a CNN-nek, „Ideje győzelmet hirdetni: az al-Káidát legyőztük” provokatív címmel. Majd részt vettem a fórumon, ahol megpróbáltam ezt az álláspontot megvédeni. Nem hiszem, hogy sokakat sikerült meggyőznöm. (Ha így lett volna, aligha kellene idén újra Aspenbe utazni!)

A tavalyi aspeni konferencia óta egy, az al-Káidához nagyon szorosan köthető csoport megtámadta Líbiában az USA bengázi konzulátusát, ahol megöltek négy amerikai diplomatát és CIA-alkalmazottat. Majd áprilisban a Kaukázusból származó Carnajev-fivérek – az egyik amerikai állampolgár, a másik állandó lakos – robbantottak fel egy olyan kuktabombát Bostonban, amelyet az al-Káida jemeni szervezete által az interneten széles körben terjesztett tervek szerint készítettek el. A robbantásban, amely csikorogva fékezve állította le az életet az ország egyik legnagyobb városában, hárman meghaltak és több mint kétszázötvenen megsérültek. Nyilvánvaló, hogy a líbiai és bostoni támadások a „binladenizmus”, az al-Káida által terjesztett ideológiai mozgalom győzelmei voltak.

Alkalmasint az új-mexikói születésű pap, Anvár Avlaki – aki az al-Káida jemeni szárnyának volt a vezetője, amíg 2011-ben egy amerikai dróntámadás nem végzett vele – nem csak a néhány írását birtokló Carnajev-testvérekre volt hatással, hanem – ahogy azt a New America Foundation számba vette – további huszonkettő, Amerikában élő dzsihádista szélsőségesre is.  

Azonban a líbiai és bostoni támadások nem igazán változtatták meg azt a jóslatot, hogy az al-Káida – a szervezet, amely 2001. szeptember 11-én megtámadta az USA-t – a VHS kazetta sorsára fog jutni. Maga az al-Káida nem hajtott végre a nyugati világban sikeres támadást az ötvenkét halottat követelő 2005-ös londoni öngyilkos robbantás óta. És ez a terrorcsoport 2001. szeptember 11-e óta nem hajtott végre támadást az USA-ban. Több magas rangú al-Káida katonai vezető – különösen a szervezet alapítójának és vezetőjének, Oszáma bin Ládennak a Navy SEAL rajtaütése során 2011. májusban történt – megölése súlyos csapást mért az al-Káida legbelső vezetésére. Pár hónappal bin Láden halála után egy amerikai dróntámadás megölte Atíja Abdul Rámánt, aki az al-Káida második számú vezetője lett, miután Ajmán Al-Zavahíri átvette bin Láden vezető szerepét. Rámán az egyike volt annak a harminc pakisztáni al-Káida vezetőnek, akiket a New America Foundation számításai szerint a CIA dróntámadásai során az elmúlt öt évben megöltek.  Az al-Káida „központját”, velősen szólva, lélegeztető géppel kellett életben tartani.

Második esély az Arab Tavasszal

Ugyanakkor az arab világon 2011 elején végigsöprő, Arab Tavasznak nevezett felkelés a dzsihádista szélsőséges csoportok működésének nagyobb teret adott, és óriási mennyiségű fegyvert juttatott a térségbe. Az al-Káida szövetségesek ennek következtében meg tudták vetni a lábukat Líbiában, Szíriában, Jemenben és Maliban. Azonban ezekben az országokban a dzsihádista erőszak nagy része tisztán belső célpontokra irányult. Az olyan országokban, mint Mali és Jemen a dzsihádista harcosok túlbecsülték erejüket és a múlt évben valódi visszaesést szenvedtek el.   

Ennek következtében csak az al-Káidához köthető csoportok bengázi USA-konzulátus elleni szeptemberi, és a BP algériai gázkitermelő helye elleni év eleji támadása szemléltetheti a dzsihádista nyugatellenes mozgalmak külföldi képességeinek jelenlegi állapotát.

Az al-Káida fiókszervezetek és szövetséges csoportjaik nem jelentenek valós, világméretű veszélyt a Nyugatra:

- az Arab-félszigeti al-Káida ténylegesen fenyegeti Jement, de eltekintve az amerikai célpontokkal kapcsolatos erőteljes érdeklődésüktől, a csoport nem kísérelt meg komoly Amerika-ellenes támadást a 2010 októberében kudarcot vallott, nyomtatópatronokba rejtett bombáknak az Egyesült Államokba tartó teherszállító repülőgépekre való feljuttatására tett kísérlet óta. Mindazonáltal az AQAP (Al-Qaeda in the Arabian Peninsula – Arab-félszigeti al-Káida) ügyes vezető bombakészítője, Ibrahim al-Aszíri továbbra is szökésben van.

- Az al-Káida tagok régi menedéke, a Dzsabhát al-Nuszra (Győzelem Front) néven ismert szíriai csoport létre tudott hozni egy olyan szervezetet, amely képes megtámadni a Nyugatot. Jelenleg a csoport – amelyet széles körben a leghatékonyabb harcoló alakulatnak tartanak Szíriában – Bassár el-Aszad rendszerének megdöntésére összpontosít, amely évekig is eltarthat még. Ahogy jeleztem, ez a csoport jelentős területeket szerzett Szíriában, több ezer külföldi harcost – köztük több száz nyugatit – vonzott magához, és lehetséges, hogy végül érdeklődését nyugati célpontokra irányítja.

- Az iraki al-Káida szintén jelentős erőkkel vesz részt a szíriai polgárháborúban. Sikeresen használja ki a növekvő iraki vallási megosztottságot arra, hogy támogatást szerezzen a szunnita közösségtől és – ismét – valódi veszélyt jelenthet Irak stabilitására.

-  Az Iszlám Magrebi (Északnyugat-Afrika) al-Káidának és töredék csoportjainak csak gyenge képességeik vannak, hogy megtámadják a Nyugatot, de így is veszélyt jelentenek a működési területükön lévő nyugati érdekeltségekre. Az AQIM (Al-Qaeda in Islamic Maghreb – Iszlám Magrebi al-Káida) és töredékei továbbra is aktívak Algériában, ahol 2013 elején megtámadták a BP gázkitermelő üzemét, illetve Mali északi részén, ahol 2012-ben a szeparatista tuareg lázadókkal közösen indítottak kormányellenes támadást. Mindazonáltal az AQIM-ot és töredékeit az idei év elején a francia katonai beavatkozás sikeresen kiszorította a nagyobb mali városokból.

- Az elmúlt két évben a szomáliai al-Káida fiókszervezet, az al-Sabáb jelentős területeket és befolyást veszített Szomáliában. Miközben a nyugaton élő szomáliai diaszpóra köreiben tapasztalható befolyása miatt az al-Sabáb potenciális veszélyt jelent a nyugati célpontokra, a közelmúlt harctéri veszteségei a csoport figyelmét a belső helyzetre irányították. Az al-Sabáb sosem hajtott végre sikeres támadást a Nyugat ellen, és a 2010-ben az ugandai Kampalában történt robbantás óta nem hajtott végre Szomálián kívüli tömeges sérüléssel járó támadást sem.

- A harcos iszlamista csoportok továbbra is veszélyeztetik a Kadhafi-korszak utáni Líbia stabilitását. Az iszlamista harcosok Anszár al-Sáríja nevű laza hálózata végrehajtott néhány támadást, miközben némi elismertségre tett szert a bengázi lakosság körében. Azonban az Anszár al-Sáríja sem szervezetileg, sem működésileg nem köthető az al-Káidához, és kizárólag Líbiában működik.

- A pakisztáni Talibán, amelyet a Tehrík-i-Talibán Pakisztán (TTP) néven is ismernek, lényegében Pakisztánt, Afganisztánt, és az afgán-pakisztáni övezetben állomásozó NATO-katonákat, valamint az ottani nyugati érdekeltségeket fenyegeti. A TTP nem hajtott végre amerikai földön támadást a Fejszál Sahzád által 2010. május 1-jén a Times Square-en elkövetett sikertelen autóbombás merényletet követően.

- Az afgán Talibán folytatja a veszélyes afgán felkelés vezetését, folytatólagosan támadja az amerikai – katonai, diplomáciai és segélyszervezeti – célpontokat. Jelentős területeket tartanak továbbra is ellenőrzés alatt a vidéki Afganisztánban és fenyegetni fogják az afganisztáni stabilitást a NATO csapatok 2014 decemberi kivonása után is. Ugyanakkor semmi jelét nem adták eddig annak, hogy az USA területén akarnának támadást végrehajtani.

- A pakisztáni bázisú Laskár-e-Tajba a 2008-as mumbai halálos vérengzés óta az afgán-pakisztáni régión kívül nem hajtott végre tömeges sérüléssel járó támadást. Hasonlóképpen, az Üzbegisztáni Iszlamista Mozgalom és az Iszlám Dzsihád Egyesülés (Islamist Jihad Union - IJU) sem mutatta a nemzetközi terrorizmus iránti érdeklődés vagy képesség jelét, mióta 2007-ben egy IJU-val kapcsolatban álló terrorista sejtet Németországban felszámoltak.

- A délkelet-Ázsiában zajló folyamatos kormányzati katonai felszámoló akciók miatt az al-Káidával szövetséges Dzsemá Iszlámíja regionális terrorista csoport által okozott egykor erőteljes fenyegetés az elmúlt néhány évben jelentősen gyengült.

 A terrorista csoportokat a helyi ügyek kötik le

Tekintettel a terrorista csoportok fent leírt gyengeségeire és helyi elfoglaltságaikra, sok amerikai terrorellenes tisztviselő úgy véli, hogy meglehetősen kicsi az esélye az al-Káida, annak egyik fiókszervezete, vagy egy általuk inspirált szervezet által végrehajtott nagyarányú, katasztrofális terrortámadásnak. Ugyancsak borús a legtöbb terrorista csoport hosszú távú jövőképe is, mivel sok muzulmán civilt öltek meg, és nem kínálnak sem politikai, sem gazdasági megoldásokat az iszlám világot érintő valódi bajokra. Ugyanakkor a Közel-Keleten zajló folyamatos nyugtalanság, különösen a jelenlegi egyiptomi felfordulás, a szunniták és síiták között növekvő feszültség, a folytatódó szíriai polgárháború és az USA valamint a NATO 2014. decemberi távozása utáni Afganisztán bizonytalan jövője mind potenciális veszélyforrás, amely az al-Káida és szövetségesei részére olyan környezetet tud teremteni, amelyben lehetőségük nyílik újra életre kelniük.   

És odahaza a bostoni maratonin elkövetett robbantás emlékeztethet bennünket arra, hogy az Egyesült Államokat továbbra is fenyegetik az al-Káida ideológiája által ösztönzött és az online tartalmak által radikalizált hűtlen egyének. Habár ezen személyek felderítése bonyolult feladat, meglehetősen valószínűtlen, hogy képesek lennének a 2001. szeptember 11-i támadásokhoz kicsit is hasonló támadást végrehajtani.

http://edition.cnn.com/2013/07/16/opinion/bergen-jihad-status/index.html?hpt=hp_c1

A következő véleményt David Rothkopf a CNN.com állandó szerzője, a Foreign Policy (Külügyek) magazin kiadójának, az FP Group-nak a vezérigazgatója és főszerkesztője, a Carnegie Endowment for International Peace vendégoktatója fogalmazta meg a Snowden-botránnyal kapcsolatosan.

Az USA hírszerzésének elszabadulása

Aligha találni az USA hírszerzésének történetében olyan időszakot, amelyben keményebben vádolták volna hatáskör túllépéssel vagy céltévesztéssel küldetése – az USA kormányzatának támogatása érdekében végzett titkos információgyűjtés – teljesítése miatt. A hétvégén nyilvánosságra került információk alapján az USA rendszeresen kémkedett európai szövetségesei után is. A valószínűleg az Edward Snowden által átadott iratok alapján megjelent európai sajtóhírek szerint titkos faxüzenetek lehallgatásával, továbbá 38 nagykövetségen és irodában – Washingtonban, New York-ban csakúgy, mint egyéb európai helyszíneken – poloskák telepítésével és más eszközökkel az USA kémtevékenységet végzett az EU, Franciaország, Olaszország, Görögország és más, vele szoros baráti viszonyban álló állam ellen.

Az időzítés sem túl jó: az EU-val tervezett kereskedelmi megállapodás megkötése előtt állunk, ami az Obama-kormányzat egyik prioritása. Ezek az új jelentések felháborodást keltettek az egész kontinensen, tovább szítva a haragot, amit az a korábbi Snowden-féle információ váltott ki, miszerint az USA több millió német telefont és e-mailt is lehallgatott.

A vezető tisztviselők, mint John Kerry külügyminiszter azzal ütötték el a kérdést, hogy szerintük a szövetségesek gyakran kémkednek egymás után, míg mások, mint az NSA (National Security Agency – Nemzetbiztonsági Ügynökség) és a CIA volt vezetője, Michael Hayden tábornok, megjegyezték, hogy néhány barátunk utánunk is kémkedett. De a fontos kapcsolatok és az Obama-kormányzat azon korábbi kijelentése, hogy másképpen fog viselkedni, mint az előző USA-kormányok, csorbát szenvedtek.

A fentiek közvetlenül a hírszerző szervek hazai túlkapásairól szóló hírek után jelentek meg. NATO-szövetségeseink számára savanyú vigasz lenne az, hogy egyszerűen csak úgy kezeljük őket, mint saját polgárainkat, ugyanis a telefonhívások és e-mail forgalom adatainak óriási méretű tárolására vonatkozó program részletei okozták a Snowden-ügyben az első megrázkódtatást. De Snowden kiszivárogtatásánál még nagyobb baj az a tény, hogy egy viszonylag kezdő polgári szerződéses alkalmazott legfelsőbb szintű jogosultságokat és adathozzáférési jogokat tud szerezni. Valójában mélyen megdöbbentő, hogy több százezer polgári szerződéses alkalmazottnak vannak ilyen jogosultságai, és amint látszik, sokukat nem megfelelően világíthatták át vagy elégtelenül irányíthatták.

A hírszerzés által irányított drónprogram nagyságáról, a „halállistákról”, a vélt fenyegetésekkel szemben az igazságszolgáltatást megkerülő módon való fellépésről, az USA iráni (Stuxnet), kínai és egyéb ellenségeit célzó cyberháborús programjának kiterjedéséről érkezett korábbi hírek már felvetették a nyilvánosság szerepének kérdését. Az NBC News éppen a múlt héten adta hírül, hogy James Cartwright tábornok – aki Obama elnökhöz és nemzetbiztonsági csapatához igen közel álló katonai felsővezető – volt egy, a Stuxnethez köthető kiszivárogtatási vizsgálat célpontja.

A fentiek a titkolózás és arrogancia olyan társaságának történetei, amely egyszerűen túl messzire ment. Valószínűleg minden egyes ilyen küldetést megalapozott nemzetbiztonsági célból kezdtek végrehajtani. De mivel a tervezés és végrehajtás jelentős része zárt ajtók mögött folyt, vagy olyan körülmények között, amelyek során a „felügyelet” kifejezést nevetséges módon arra használták, hogy az intézkedéseket cinkos hunyorítással jóváhagyólag lepecsételjék, valószínűleg sokkal meglepőbb az, hogy milyen kevés ilyen botrányt láttunk, holott úgy tűnik, jóval több ilyen eset történt.

Jegyezzük meg, hogy saját adatai alapján az USA kormányzata a tavalyi évben 1789 esetben kért jóváhagyást kormányzati kémtevékenységre a FISA-bíróságtól (Foreign Intelligence Surveillance Court - Külföldi Hírszerző Bíróság), és egy kivételével minden esetben meg is kapta azt. Az Amerikai Tudósok Szövetsége (Federation of American Scientists) által a kormányzati adatok alapján készített összesítés szerint 2001 óta több mint 15 ezer ilyen kérelmet nyújtottak be, amelyekből mindössze tízet utasítottak el. Még a hidegháborús Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa sem volt ennyire hatékony gumibélyegző.

A FISA-bíróság csak az egyik erőtlen felügyeleti hatóság, amely nyilvánvalóan nem látja el a feladatát. A képviselőházi és kormányzati testületek tagjai működésbe hozták a 2011. szeptember 11-ét követő paranoiát, rákaptak a fenyegető mentalitásra, és elkezdték elfogadni, hogy akárcsak egy USA elleni támadás lehetősége is indokolhatja a nemzeti és nemzetközi jog figyelmen kívül hagyását.

Jó példa volt erre, amikor Keith Alexander, az NSA igazgatója kijelentette, hogy az ügynökség erőteljes lehallgatási tevékenységét igazolja, hogy ezzel állítólag megakadályoztak „több mint ötven” terrortámadást. Ugyanakkor alig esett szó a támadások nagyságáról, a tényleges veszélyről, arról, hogy meg lehetett-e volna azokat akadályozni ilyen mértékű lehallgatás nélkül, vagy arról, hogy a polgári szabadságjogokat jobban csorbították-e így, mint azt a terroristák tervezték.

Alkalmasint vezető tisztviselők mondták el nekem, hogy szerintük a hasonló programok elfogadásának elsődleges mozgatórugója inkább az attól való félelem, hogy az ellenszegülés végzetes politikai következményekkel járhat, semmint a támadás bekövetkezése. Szóhasználatukkal élve, a mai USA hírszerzési körökben a CYA (Cover You Ass – Védd a segged) sokkal fontosabb, mint a CIA.

Vannak tényleges veszélyek. És igen, vannak ellenünk kémkedő államok. A terroristák olyan új technológiákat alkalmaznak az amerikai érdekek és polgárok ellen, amelyeket meg kell fékezni. A cyberháború egyre nagyobb fenyegetést jelent az USA és más államok számára is. Mindezen tényeket az USA kormányzatának elemeznie kell és ellenlépéseket kell tennie. Páran úgy gondolják, hogy az USA-nak támadólag kellene fellépnie. De a kiszivárgott tények a rossz ítéletekből és túlreagálásokból álló hibák sorozatát tárták fel, és nem azt, hogy minden programunkat törölni kellene. A baj egyrészt a nagyságrenddel, másrészt a mélységesen kompromittálódott és kicsavarodott értékekkel van.

A bajt magát bonyolítja és súlyosbítja, hogy az USA lesz a világ első cyber-szuperhatalma. Ekként technológiai izmaink megfeszítésével nem csak a saját biztonságunkat növeljük, hanem egy állandósuló, alacsony szintű, láthatatlan konfliktus új fajtáját is gerjesztjük, amelynek fényében a hidegháborús kémjátszmák régimódinak látszódnak korlátozottságuk miatt, még ha tétjük sokkal nagyobb is volt. Régebben a jelenséget hűvösháborúnak (Cool War) neveztem, mivel se nem hideg, se nem forró, de ugyancsak veszélyes, és nem csak az ellenségeinkre, de barátainkra, érdekeinkre és értékeinkre is.

Edward Snowden megszegte a törvényt, és ha az USA elfogja, megérdemli, hogy eljárjanak vele szemben. De igazából azoknak kellene a figyelem középpontjában állniuk, akik kigondolták, jóváhagyták és létrehozták ezt a burjánzó, látszólag ellenőrizhetetlen globális hírszerző és cyberháborús gépezetet, amely legalább akkora veszélyt jelent egy olyan országra, amilyenben mi élni akarunk, mint egy terrorista csoportra.

http://edition.cnn.com/2013/07/01/opinion/rothkopf-surveillance-revelations/index.html?iref=allsearch

Hivatkozások az eredeti cikkben

Ezúttal – kivételesen – nem angolszász, hanem arab véleménycikk következik. Szerintem érdekes lehet, hogy hogyan látja a közel-keleti történéseket az arab gyökerekkel rendelkező, de Kanadában élő Murzata Husszein író és a Közel-Kelet politikai életével foglalkozó elemző, aki az Al-Dzsazírának dolgozik. Az eredeti cikk hemzseg a linkektől, amelyek beillesztésétől most eltekintettem. A bejegyzés így is hosszú.

Irak, Szíria és a modern Közel-Kelet halála

Az iraki és szíriai nemzet jelenleg alig több mint politikai fikció, amelyeket külföldi beavatkozás zúzott szét. 

Amint Szíria folytatja a hanyatlást a polgárháborús anarchiába, és Irakban mind jobban elharapózik a vallási harc, egyre inkább felsejlik a Közel-Kelet rémisztő jövőjének látomása. Jonathan Cook veterán brit újságíró 2008-ban megjelent, „Izrael és a civilizációk összecsapása” című könyvében idézte egy izraeli külügyminisztériumi tisztviselő, Oded Jinon 1982-ben kelt feljegyzését, amelyben látnoki módon előre jelezte azokat a hatalmas eseményeket, amelyek a régiót manapság szorongatják. 

„Libanon öt regionális kormányzatra való teljes széthullása precedens az egész arab világ számára… Irakot ugyanúgy fel lehet osztani regionális és vallási vonalak mentén, ahogy azt Szíriával tették az Oszmán-korszakban. Három állam lesz a három nagyobb város körül.” 

A Sykes-Picot egyezmény – amely az I. világháború után felszámolta az Oszmán-birodalmat és létrehozta azt a Közel-keletet, amelyet most ismerünk – a világ szeme láttára hullik erőszakos úton darabjaira. Szíria és Irak olyan korábban egyesített arab államok voltak, amelyeket oszmán uraik bukása után hoztak létre, de ma már csak nevükben léteznek. Helyükön – a vérontás csillapodásával – legvalószínűbben kicsi, etnikailag és vallásilag homogén államocskák jönnek létre, amelyek gyengék és könnyen manipulálhatók lesznek, miközben előállamaik hatalmuk csúcsán erőteljes, független hatalmak voltak. 

Az ilyen vallási vonalak mentén megosztott államok politikailag könnyen befolyásolhatók, elszigeteltek és gyengék lesznek, és emiatt teljesen képtelenek jelentős védelmet biztosítani a régiót érintő külső beavatkozásokkal szemben. Tekintettel arra, hogy a Közel-Keletről van szó, ahol a nyílt külföldi agresszió állandó jelenség volt évtizedeken át, okkal feltételezhetjük, hogy a jelenlegi helyzetet szándékosan hozták létre. 

Irak bukása 

A vezető hírek központi témáitól távol – mivel a világ belefásult az esztelen iraki szenvedés történeteibe – az idei április volt öt éven belül Irak leghalálosabb hónapja, amely során több mint hétszázan haltak meg vallási erőszak miatt. Amikor Ibrahim Ali iskolai tanár leírta a közelükben történt halálos járműrobbantás következményeit, hangot adott a sok iraki által az országuk iránt érzett rettegésnek és balsejtelmeknek. 

- Kértük a tanulókat, hogy maradjanak az osztálytermekben, mert aggódtunk a biztonságuk miatt… pánikba esetek és néhányan sírni kezdtek… A növekvő vallási feszültség miatt számítottunk a síiták elleni erőszakra. 

Az Irakban az elmúlt évtizedben folytatott vérfürdő mögött az az el nem ismert igazság húzódik meg, hogy az ország az USA 2003-as invázióját követően megszűnt létezni. Az észak-iraki Kurdisztán csak névleg nem önálló ország, és egyre gyorsabban halad a formális elismertség felé, miközben a szunniták és síiták egyre inkább külön entitásnak, semmint egységes nemzetnek tartják magukat. Az egykor a hatalmi réteget alkotó kisebbségi iraki szunniták az elmúlt hónapokban fegyvert ragadtak a Núri Al-Malíki által vezetett síita többségű kormány ellen, és olyan módon hozták tudomásra követeléseiket, amelyek az iraki állam fenntarthatóságát nyilvánvalóan kétségbe vonják. Ahogy azt egy szamarai nagygyűlésen Mohamed Taha szunnita pap mondta: 

- Al-Malíki szakadékba taszította az országot… ami részünkre kettő lehetőséget hagyott. Polgárháború, vagy saját autonóm régiónk megalakítása. 

Bizonyítható, hogy a dolgok jelen állása nem a 2003-as megszállás akaratlan következménye. Az iraki háború tervezését – mialatt a felszabadítás jelszavával igyekeztek igazolni annak jogosságát – évekkel korábban nyíltan beismerték, és előre jelezték, hogy a megszállás az önálló iraki államnak a végét jelentheti. Az 1996-ban írt „Elszakadás: a birodalom biztosításának új stratégiája” politikai dokumentum alapján készített emlékeztetőben – amelyet olyan vezető neokonzervatív értelmiségiek írtak, mint Richard Perle, Douglas Feith és David Wurmser, akik a Közel-Kelet amerikai haderővel való radikális újraformálását javasolták – a szerzők számítottak Irak megszállást követő elkerülhetetlen széthullására. 

Megjósolták, hogy miután erőszakkal eltávolítják az ország kormányzatát, „Irakot szétszakítják a politikai hadurak, tolvajok, klánok, szekták és vezető családok.” És ugyanők voltak, akik egy ilyen invázió szorgalmaztak. A megszálló hatóságok döntései – a hadsereg feloszlatása, a vallási milíciák és halálosztagok támogatása, az iraki polgári infrastruktúra elpusztítása – ennek fényében sokkal jobban megérthetők. Az országot 2003 óta foglyul ejtő káosz nem egy nem szándékos következmény, hanem inkább a háború tervezői által egy évekkel korábban előre jelzett és utána tökéletesen végrehajtott terv célja volt. Irak feldarabolását az amerikai elemzők már megtervezték, amely során felszámolnák és etnikai és vallási alapon felosztanák az országot. 

A fentiek fényében érdemes a ma vallási puskaporos hordóként jellemzett Irakot összehasonlítani az amerikai invázió korai napjaiban tapasztalt iraki hozzáállással. Egy 2004-es New York Times-cikk címe, miszerint „A szunnita-síita együttműködés javul, ami aggasztja az amerikai tisztviselőket”, jól jellemzi az amerikaiak által ostromlott szunniták részére nyújtott síita irakiak támogatásának nagyságát. Ahogy akkor egy iraki fogalmazott az ország vallási megosztottságát illetően: 

- A vallási megkülönböztetés mesterséges dolog. A fallúdzsaiak éheznek. Ők irakiak és szükségük van a segítségünkre. 

A megszállás céljainak elérése érdekében az ilyen vallási meggyőződés felett álló nemzeti egységre utaló jelenségek felszámolásának és aláásásának szükségességét az USA katonai tisztségviselői hamar felismerték. Ahogy Ricardo Sanchez altábornagy kijelentette: 

- Úgy véljük, hogy a veszély az, hogy a legalsó szinteken a síiták és szunniták valószínűleg kapcsolatban állnak egymással… Sokat kell tennünk azért, hogy ez az együttműködés taktikai szinten maradjon. 

Ezen erőfeszítések nyoma nyilvánvaló a szörnyű sírkamrát látva, amivé az ország lett. Ahol az irakiak egykor egymást egy összetartó nemzet polgárainak tartották, az elmúlt étvized esztelen történései mára mindenek feletti elsőbbséget adtak a vallási megkülönböztetésnek. Az egykori élénk és befolyásos iraki keresztény közösséget majdnem teljesen kiirtották, miközben a szunniták és síiták egy olyan, látszólag követhetetlen vallási konfliktusba keveredtek, amely úgy tűnik, széjjelszakítja az országot. Ahogy egy iraki férfi mondta, aki a felszabadítás ígérete miatt kezdetben üdvözölte az inváziót, hogy aztán rémülten nézze, ahogy az amerikai bombák és lövedékek széttépik családját: 

- Azt kívánom, hogy az amerikaiak sose jöttek volna ide. Elpusztították az országunkat. Megosztottságot teremtettek. Visszasírjuk miattuk Szaddám Husszein uralmát. 

Szíria felbomlása

Amikor az „arab tavasz” egykor csodás szellemétől hajtva a szíriaiak is felkeltek Bashár Al-Asszád korrupt és rövidlátó rendszere ellen, kevesen gondolhatták, hogy tettük a mészárlások és idegen támadások antiutópisztikus valóságát hozza el mára országuk számára. A forradalom – egy legitim, demokratikus felkelés a despotikus kormányzat ellen – a szomszédos országok részére csodás alkalmat teremtett arra, hogy saját további önző érdekeik céljából erőszakosan kihasználják a szíriai nyugtalanságot. 

Ennek a helyzetnek a tragikus végkifejlete az a kegyetlen áttételes háború, amelyet manapság Aleppó, Homsz, Dajr ez-Zaur és számtalan más város és település utcáin vívnak szerte az országban. Egy egykor büszke nemzet országa – amelyet a levantei térség kulturális és történelmi ékkövének tartottak – borzalmas csatatérré züllött, amelyen a Nyugat és Perzsa-öbölbéli szövetségesei harcolnak a szíriai kormánnyal és szövetségeseivel, Iránnal, Oroszországgal és a Hezbollah-hal. A múlt héten megtorlás nélkül maradt Damaszkusz elleni izraeli légitámadás is jól jellemzi, hogy milyen mélységekbe süllyedt Szíria. 

Miközben az elemzők nyíltan beszélnek Szíria „szomalizációjáról” és az országon belül egyre többen külföldi katonai beavatkozást sürgetnek, hogy az államot kis etnikai és vallási enklávékra – szó szerint „darabokra” – osszák fel, az egységes Szíria fennmaradásának lehetősége napról napra halványul. Szíria felbomlásának haszonélvezői ebben az esetben is – csakúgy, mint Irak esetében – azok a külső erők, amelyek hegemóniára törekszenek a térségben és soha nem rejtették véka alá azt a vágyukat, hogy az ország összeomoljon. 

Lawrence Solomon, aki az ország határainak nyugati érdekek szerint való újrarajzolását javasolta, már 2011-ben különösen nyíltan fogalmazta meg Szíria jövőjét. 

- Van jobb végkifejlet… Szíria alkotórészeire való felosztása. Az USA és a NATO-tagországok az alavitákat az ország középnyugati részére szoríthatják, ahol úgyis többségben vannak… A Nyugatnak nem érdeke a megbékélés támogatása… tekintettel a Szíria felbomlásával járó előnyökre. 

Akármilyen nevetségesnek tűnt akkor Solomon javaslata, a kegyetlen valóság az, hogy jelenleg éppen ez a helyzet – az elemzők szenvtelenül vitatják meg egy független alavita állam létrehozásának lehetőségét Latakiában, és a maradék országrészek felosztását kurdok, szunniták, síiták és több más etnikai vagy vallási csoport között, amelyek egykor a modern Szíria változatos szövedékét alkották. 

Mindezeknek a hátterében ott visszhangzik az „Elszakadás”-ban Szíriával kapcsolatosan leírt politikai elképzelés, amelynek befolyásos szerzői a szíriai érdekekkel való nyílt konfrontációt javasolták és világosan kiálltak az ország területi integritásának fenyegetése mellett.  

Oded Jinon Szíria és Irak felbomlasztására tett javaslatának megvalósulása – amely akkor arrogánsan nagyvonalúnak tűnt – manapság csaknem elkerülhetetlennek tűnik. A szíriai nép legitim demokratikus törekvéseit a külföldi érdekkörök – amelyek régen készültek a saját forradalmukra – nyíltan elrabolták, és egyre inkább késznek tűnnek annak az országnak a feldarabolására, amelyet fel akartak szabadítani. 

Az új erőegyensúly felé 

Seymour Hersh Pulitzer-díjas amerikai oknyomozó újságíró egy 2007-ben a The New Yorker-nek írt cikkében arról tudósított, amit a Fehér Ház bennfentesei az USA térségbeli politikája „átirányításának” neveztek. Befolyásának újra megerősítése érdekében Irak katasztrofális megszállását követően az USA szándékosan részese lett a közel-keleti vallási konfliktusok szításának. 

Hersh ezekkel az előrelátó szavakkal írta le az eseményeket: 

- Az USA titkos műveleteket hajtott végre Irán és szövetségese, Szíria ellen. Ezen akciók melléktermékeként megerősödtek a szunnita szélsőséges csoportok, amelyek az iszlám militáns ágához tartoznak, ellenségesek Amerikával szemben és az Al-Kaidával szimpatizálnak. 

A szélsőséges csoportok, amelyek ma Szíriában harcolnak – és amelyek közül sok nyíltan vállalja szövetségét az Al-Kaidával, és amelyek nem csak a szíriai kormányt, hanem azokat a szekuláris aktivistákat is támadja, akik a forradalom előhírnökei voltak – ennek a nyílt vallási politikának a gyümölcsei. 

Továbbá, ahogy Hersh megjegyezte, ez a politika „Szaúd-Arábiát és Izraelt új stratégiai szövetségessé tette”. Ezt a kijelentést abban az időben egyértelműen lehetetlennek tartották, de a tényt az elmúlt évek során mindkét fél egyre inkább beismerte. Sőt, ennek az új szövetségnek a hivatalos elismerése úgy tűnik, hamarosan bekövetkezik, mivel ezen a héten olyan hírek érkeztek, hogy az USA közvetítésével Izrael, Szaúd-Arábia, Jordánia és az Egyesült Arab Emírségek védelmi szerződést kötnek, amely garantálja közös regionális érdekeiket. 

A fenti változások nem kevesebbet mutatnak, mint a közel-keleti politika gyökeres megváltozását, amelyben a régi rend végvonaglása zajlik, és eközben út nyílik az új Nyugat által támogatott szövetség részére, hogy kiterjessze hegemóniáját a térségre. Ebben az új környezetben az önrendelkezés és függetlenség egykor virágzó koncepcióját megfojtja a példa nélkül álló új ellenőrzési tengely pénzügyi, politikai és katonai hatalma, amelyet Washington, Tel Aviv és Rijád hatalmi központjaiból irányítanak. 

Az iraki és szíriai nemzet jelenleg alig több mint politikai fikció, amelyeket külföldi katonai és politikai beavatkozás zúzott szét és belső, politikai indíttatású vallási gyűlölet zabált fel. Ugyanez a rettenetes erő fenyegeti egyre jobban Libanont is, miközben a volt arab államok folytatják feldarabolódásukat megszámlálhatatlan, gyenge és etnikailag homogén politikai enklávékká.  

A térségben élő emberek számára a körülöttük lévő utcákon zajló és a nagyvilág részére közvetített események nem kevesebbet jelentenek, mint a Sykes-Picot határok végét és az általuk ismert Közel-Kelet felbomlását. Ahogy a háború továbbterjed Irak és Szíria határai felől más országokra, a térség megrázkódtatásának vége – amely egyszer végre irgalmasságból eljön – az lesz, ami maga után vonja a „vérhatárok” kialakítását, ahogy azt Oded Jinon és ideológiájának támogatói régóta óhajtják. 

http://www.aljazeera.com/indepth/opinion/2013/05/2013567200437919.html

A cikk szerzője Fawaz A. George, a London School of Economics Middle East Center (Londoni Közgazdasági Iskola Közel-keleti Központ) igazgatója, a nemzetközi kapcsolatok professzora. 

A múlt heti Damaszkusz elleni két légicsapás, amelyet Szíria szerint Izrael hajtotta végre, azt mutatja, hogy Izrael részvétele a szíriai háborúban egyértelműen és veszélyes módon elmélyült. Az izraeli beavatkozás – amennyiben annak tényét megerősítik – azt is jelzi, hogy a konfliktus hogyan vált politikai felkelésből belső fegyveres összecsapássá, majd regionális háborúvá, amelyet a szíriai csatamezők kegyetlen harcai váltottak ki. (Izrael sosem cáfolja vagy ismeri el hadserege bevetésének tényét.) 

A szíriai konfliktus sokkal összetettebbé, veszélyesebbé és nehezebben megoldhatóbbá vált.  A szíriai harcok nem csak Szíria szomszédjaira – Libanonra, Irakra, Jordániára és Törökországra – terjedtek át, de olyan háborúvá váltak, amelyben Izrael és Irán egymás kihívói. Ugyanakkor nyilvánvalóvá vált a szunnita Szaúd-Arábia és a síita Irán Szírián belüli, szektarianizmusból táplálkozó heves geostratégiai rivalizálása is. 

Valós a veszélye annak, hogy az összetett szíriai konfliktus Szíria fő szövetségesei – Irán és a Hezbollah – valamint Izrael, más regionális hatalmak és a nyugati államok közötti regionális háborúvá válhat. 

Izrael állítólagos nagyobb részvétele a harcokban két módon is megváltoztatja a szíriai politikai harc dinamikáját. A fegyveres felkelőket védekezésre kényszeríti, mivel úgy tűnhet, hogy ők és Izrael közvetve egy közös ellenség – az Asszád-rezsim – ellen harcolnak. Ugyanakkor felerősíti Bashár al-Asszád elnök fő üzenetét, amely szerint a szíriai harc nem belső konfliktus, nem egy hazai koalíció harca, amellyel az autoriter rendszert demokráciává akarják átalakítani, hanem Izrael és annak regionális szövetségesei, valamint a nyugati államok által vezetett szélesebb összeesküvés. A szíriai hivatalos média máris a fegyveres ellenzék támogatására és az erőviszonyok megváltoztatására tett kísérletként állította be az izraeli bombázást. 

Habár az iráni vezetés többször kijelentette, hogy egy izraeli támadás esetén Szíria segítségére kel, valószínűtlen, hogy akár Irán, akár a Hezbollah közvetlenül megtorolja az állítólagos izraeli bombázásokat. Irán és a Hezbollah is szeretne elkerülni egy olyan regionális konfliktust, amelyben Izrael és szövetségesei lennének fölényben. Irán és a Hezbollah inkább a szíriai futóhomokba (belpolitikai mocsárba – a ford. megj.) akar mélyebben beavatkozni. A Hezbollah legfőbb vezetője, Hasszán Naszrálláh múlt heti érzelmektől fűtött beszédében kijelentette, hogy al-Asszád szövetségesei nem fogják hagyni, hogy Szíria elbukjon. Így Irán és a Hezbollah még elszántabban akadályozhatja al-Asszád hatalomból való eltávolítását célzó kísérleteket. 

Nyersen fogalmazva, az ellenségeskedések jelenlegi eszkalációja nem csak a halálos szíriai konfliktust hosszabbítja meg, de akaratlanul is – a regionális és nemzetközi biztonságra és békére jelentős hatást gyakorló – bizonytalan kimenetelű háborúvá teszi azt. 

Úgy tűnik, hogy Izrael fő célja egy vörös vonal kialakítása Szírián belül, amely mögül fejlett fegyverek nem juthatnak libanoni főellensége, a Hezbollah birtokába. Izrael elsődleges közönsége (akiknek a légicsapások „szóltak” – a ford. megj.) Irán és a Hezbollah volt. Izrael úgy hazardírozott, hogy sem Szíria, sem a Hezbollah nem fogja megkockáztatni a megtorlást. Azonban fennáll a veszélye, hogy elszámítják magukat és egy nagyobb összecsapást váltanak ki. 

Tekintettel egy regionális konfliktus kockázatára és veszélyeire, reméljük, hogy a nagyhatalmak – különösen az USA és Oroszország – felismerik történelmi felelősségüket és olyan felismerésre jutnak, amely az ENSZ becslése szerint 70 ezer halálos áldozatott követelő és humanitárius katasztrófát okozó szíriai harcok végéhez vezető folyamat kezdete lehet.  Több mint két évvel a szíriai összecsapások kezdete után sem tűnik úgy, hogy létezik katonai megoldás. Ez egy felőrlő háborúskodás (anyagháború – a ford. megj.), amelynek nem látni a végét. Úgy tűnik, hogy a belföldi erőknek sincs eszközük, amellyel döntő csapást mérhetnének az ellenségre. 

Csak politikai megoldás állíthatja meg a szíriai vérontást és akadályozhatja meg az elképzelhetetlent: egy katasztrofális következményekkel járó regionális összecsapást.

http://edition.cnn.com/2013/05/06/opinion/opinion-gerges-syria/index.html?hpt=hp_c1

Hét kérdés a bostoni merénylőkkel kapcsolatban

Még nem tudjuk, hogy a bostoni maratonon végrehajtott merénylettel gyanúsított Carnajev-testvérek hogyan vagy miért határozták el a támadást, de ha összevetjük az esetüket a nyugati világban élő más terroristák tetteivel, talán választ találhatunk a sokak által feltett kérdésekre. 

1. Hogyan lesz egy Amerikában nevelkedett emberből terrorista?

Nidal Malík Hasszán őrnagy, aki 2009-ben a Texas-i Ford Hood támaszponton 13 embert ölt meg, Virginia-ban született és nőtt fel.

Részben saját magát radikalizálta, amikor az interneten kapcsolatba lépett a jemeni Anvár Al-Aflaki imámmal, hogy tanácsot kérjen tőle, miszerint szabad-e az USA hadseregében szolgáló muszlim katonának megölni saját bajtársait a dzsihád nevében. Aflaki, a jemeni Al-Kaida egység vezetője, válaszaiban úgymond semleges volt, de nem rosszallta a tettet.

A nyomozók minden bizonnyal átfésülik a Carnajev-testvérek e-mailjeit, hogy megállapítsák, kapcsolatba léptek-e militáns iszlamista papokkal vagy töltöttek-e le előadásokat ilyen papoktól. Meg fogják vizsgálni a testvérek internet használati szokásait is, hogy kiderüljön, látogattak-e dzsihádista fórumokat vagy töltöttek-e le az Al-Kaidától vagy vele szövetséges szervezetektől propaganda anyagokat. De lehetséges, hogy a támadás végrehajtására vonatkozó döntést külső behatás nélkül hozták meg. 

2. Hogyan lehet összhangba hozni azt, hogy a testvéreket többen „jó srácok”-nak nevezték, azzal a ténnyel, hogy tömeggyilkosságot hajtottak végre? 

Érdemes felidézni, hogy Mohamed Sidique Khan, aki a 2005-ös londoni öngyilkos merénylők vezetőjeként 52 közlekedőt ölt meg, az egyik Leeds-i általános iskola megbecsült tanára volt, aki fejlődési problémákkal küzdő gyermekeket tanított és boldog házasságban élő, 30 éves apja volt egy újszülött lánygyermeknek. A munkatársai és ismerősei szerint Khan kedves, figyelmes ember volt.

Ezért hát nem meglepő, ha hasonló pozitív véleményeket hallunk a Carnajev-testvérekről is.

3. Kaptak a testvérek kiképzést? 

Eléggé valószínűtlennek tűnik, hogy az elkövetők valamilyen kiképzés és gyakorlás nélkül sikeresen fel tudnának robbantani pár másodpercnyi különbséggel kettő halálos bombát.

Természetesen vannak bombareceptek az interneten, de hatásos bombát gyártani általában olyan képesség, amelyet csak kiképzés és gyakorlás során lehet elsajátítani, és a sikeres robbantás még így sem garantált.

Fejszál Sahzad például a pakisztáni Talibántól kapott bombakészítő kiképzést, mielőtt elkészítette azt a járműbe rejtett bombát, ami robbanás helyett elfüstölt 2010. május 1-jén a Times Square-en.

Az idősebb Carnajev-testvér, Tamerlán tavaly hat hónapot töltött Oroszországban. Valószínűleg a nyomozók élénk érdeklődésének tárgya lesz, hogy pontosan mit is csinált ott. Kaphatott valamilyen bombakészítő kiképzést tapasztalt csecsen militánsoktól?

Végrehajtottak a testvérek valamilyen próbarobbantást az Egyesült Államokban?

4. Hogyan igazolható, hogy a testvéreket csecsen örökségük motiválta ebben az ügyben?

A 2001. szeptember 11-ét követő évek során fiatal szomáliai-amerikai férfiak indultak harcolni a szomáliai polgárháborúba. Csakúgy, mint a Carnajev-testvérek, ezek a szomáliai-amerikaiak is első generációs amerikaiak voltak.

Ezeknek az új amerikaiaknak szülőföldjük belpolitikája néha nagyobb jelentőségű és fontosabb, mint az ottani káoszból az Egyesült Államok biztonságába menekülő szüleiknek volt, akik azokat a konfliktusokat el akarják felejteni.

Pontosan mi késztette az FBI-t arra, hogy 2011-ben kihallgassa Tamerlán Carnajevet, miután egy meg nem nevezett államtól olyan fülest kaptak, hogy „a radikális iszlám követője” és az USA elhagyásán gondolkozik, mert egy titkos szervezethez akar csatlakozni? Ez a tipp esetleg az orosz kormánytól származott, amely a XIX. század óta folyamatosan harcban áll Csecsenfölddel? 

5. Meg akartak-e halni a támadások során vagy azok következtében? 

Sokaknak rémisztő lehet, hogy a Carnajev-testvérek öngyilkos bombamellényt viseltek, miközben tűzpárbajt vívtak csütörtök este a rendőrökkel, de valójában az USA több állampolgára és lakosa is ilyen módon végrehajtott terrortámadás során szándékozott korábban meghalni.

Hárman a fiatal szomáliai-amerikai férfiak közül, akik Minnesotából Szomáliába utaztak, hogy ott a polgárháborúban harcoljanak, a későbbiek során ilyen öngyilkos merényletet hajtottak ott végre.

Hasszán őrnagy kétségtelenül úgy hajtotta végre a fegyveres amerikai katonákkal teli támaszpont elleni támadását, hogy azt hitte, ez lesz élete utolsó cselekedete, mielőtt meghal. (Ez a várakozása nem teljesült. A támadás során megsérült, de nem halt meg.)

Az Al-Kaida által toborzott Nádzsibulla Zazi, aki 2009 nyarán a Manhattan-i metrót akarta felrobbantani, úgy tervezte, hogy meghal a támadás során, de a végrehajtás előtt letartóztatták. 

6. Valóban „magányos farkasok” voltak a testvérek? 

Tekintettel arra, hogy a két testvért mindössze a három halottat és mintegy 200 sérültet okozó két bombarobbantásért és a MIT egyik rendőrének meggyilkolásáért tartják felelősnek, volt valamilyen egyéb segítségük?

A Boston-i rendészeti szervek tisztviselői szerint ilyen segítségre semmi bizonyíték nincs, és érdemes felidézni, hogy Hasszán egy tökéletesen magányos farkas volt, akinek ennek ellenére sikerült 13 embert megölnie egy erősen őrzött amerikai katonai támaszponton. 

7. Mennyire szokatlan, hogy testvérek együtt hajtsanak végre merényletet? 

Sokkal kevésbé, mint gondolnánk. A 2001. szeptember 11-i terrortámadásban három testvérpár volt a 19 merénylő között: Halíd és Haíl Al-Seri, Hamza és Ahmed Al-Gamdí, és Navad és Szálem Al-Hamzi.

 http://edition.cnn.com/2013/04/19/opinion/bergen-questions-bombers/index.html?hpt=hp_c1

Robbantás a bostoni maratonon

A The New York Times szerkesztőségi cikke

A maratoni futás az embereket legjobban összehozó sportesemény. A futók ezreinek üdvözlésére készülő várost nem igazán érdekli, hogy ki nyer, itt nincsenek szurkolók és ellenszurkolók. Akik a partvonalon szoktak állni azért jönnek Bostonba 1897 óta, hogy ünnepeljék a világ minden tájáról érkező futókat. A résztvevők nemzetisége vagy származása sokkal kevésbé számít, mint állóképességük. 

Hétfőn, a 117. bostoni maratonon felhős és kicsit hűvös idő volt, pont, ahogy a futók szeretik. Három órával azután, hogy a győztesek átszakították a célszalagot, még sok futó volt a pályán és nézők százai a járdákon, amikor a főlelátó mögül egy robbanás rázta meg a Boylston Street-en található célvonal környékét. A robbanás ereje miatt a résztvevő nemzetek zászlóit tartó oszlopok egy pillanatra megdőltek. 

Néhány futót a robbanás ereje ledöntött a lábáról. Néhány transzban lévő futó csak akkor állt meg, amikor észrevették, hogy valami szörnyűség történt. Amikor hátrafordultak, azt mondják, hallották a sikolyokat, látták a felszálló füstoszlopot, majd észrevették a vért és az áldozatok leszakadt végtagjait. Üvegszilánkok és haldoklók hevertek mindenütt. 

Tizenöt másodperccel az első után néhány utcával odébb újabb robbanás történt. Nyilvánvaló volt, hogy nem véletlen esemény, hanem ártatlan amerikaiak megnyomorítására és megölésére irányuló újabb szervezett kísérlet történt, csak azért, mert egy sebezhető helyen gyűltek össze egy olyan napon, amikor senki sem gondol a terrorra. A rendőrség megerősítette, hogy bombák robbantak fel, és további három, fel nem robbant eszközt találtak máshol a városban. Legalább hárman meghaltak – közöttük egy 8 éves gyerek – és több tucatnyi a súlyos sérültek száma. 

Kell egy kis idő, hogy megállapítsák, melyik rossz szándékú ideológia áll a támadás mögött. Obama elnök megfogadta, hogy elfogják és az igazságszolgáltatás elé állítják az elkövetőket, miközben Bostont „kemény és gyorsan gyógyuló városnak” nevezte, amely gondját tudja viselni magának, de amelynek az ország is gondját fogja viselni.   

- Ma este az amerikaiak Bostonért imádkoznak – mondta. 

Egy 42 kilométeres futás ártatlan örömét zúzták porrá hétfőn. De a maraton jövőre visszatér, bármilyen biztonsági intézkedések is kellenek majd hozzá, és a tömeg kétszer hangosabb lesz. Nincs olyan terrorcselekmény, ami elég erős ahhoz, hogy elpusztítson egy, az amerikai történelemhez tartozó hagyományt.

http://www.nytimes.com/2013/04/16/opinion/bombs-at-the-boston-marathon.html?hp

Hallgat-e Észak-Korea fiatal vezére Kínára? 

A "Jaime's China" egy, a kínai társadalomról és politikáról szóló heti rovat. Jamie Flor Cruz 1971 óta él Kínában. A Pekingi Egyetemen kínai történelmet tanult (1977-81), és a TIME magazin pekingi tudósítója és irodavezetője volt (1982-2000). 

Amennyiben igazak az USA legújabb hírszerzési információi, akkor Észak-Korea nem egy, hanem több rakéta kísérleti fellövését tervezi, ami a kiszámíthatatlan fiatal vezető újabb provokációja lenne. 

Bár a régió már hozzászokott Phenjan viselkedéséhez, a legutóbbi nyilatkozathullám szokatlanul hosszan tartó és erőszakos, amely néhány elemző szerint a két Korea közötti – akik az 1950-53 közötti konfliktust lezáró tűzszüneti egyezmény alapján technikailag továbbra is háborúban állnak – katonai konfliktus esélyét is felveti. 

Kim Dzson Un eddig nem hallgatott a nemzetközi közösségre, ami sokak szerint azt jelenheti, hogy senki sem tud hatni a harminc év körüli vezetőre, és megoldani a válságot. Ezért minden tekintet Kínára szegeződött. 

Elemzők szerint a régiós hatalmak közül Kínának van a legnagyobb lehetősége, hogy befolyásolja hagyományos szövetségesét. A kínai csapatok az északiakkal együtt harcoltak a koreai háborúban, amely után a félsziget megosztott maradt. Az évek során Kína látta el a legtöbb üzemanyaggal, élelemmel és egyéb erőforrással Északot. Kína leállíthatná a szállításokat, de nem valószínű, hogy így tenne. 

– A kínai nethasználók azt kérdezik, hogy ha egy hétig nyomást gyakorlunk rájuk ezzel, akkor mit teszünk a második héten? Engednünk kell, mert nem hagyhatjuk őket meghalni – magyarázza Sunny Lee, egy dél-koreai író és tanár.

Lee szerint Kína 2002-ben és 2006-ban is próbált így nyomást gyakorolni Északra. – Megpróbálták, de úgy látták, hogy nem működik a dolog. 

Kínát az Észak-Koreával közös 1 400 km hosszú határon átkelő, éhező menekültek millióinak látomása kísérti. És tartanak az USA-val szoros szövetségi viszonyt ápoló Dél-Korea által egyesített Koreától is. Lee szerint Kínának hasznos a jelenlegi status quo és a phenjani kalandorpolitika.

– Amikor Észak-Korea hangoskodik, az ENSZ-ben az USA nagykövete megbeszélést kér a kínai nagykövettől, ami végül egy nyilvános G2 (utalás a G8 együttműködési fórumra, amelyben a 7 gazdaságilag legfejlettebb ország és Oroszország vesz részt - a ford. megj.) találkozó lesz – mondta. – Ez Kína nemzetközi státuszát emeli. Úgy látszódhat, hogy Kína most már egy tiszteletre méltó globális hatalom. 

De Lee szerint a helyzet hasznos az USA-nak is. – Rá tudja venni Dél-Koreát, hogy csatlakozzon a katonai védelmi rendszerhez, vagy egy regionális gazdasági szervezethez¹, és még fejlettebb fegyverzeti rendszereket tud eladni Délnek, amelyek nagyon drágák. 

Ugyanakkor az elemzők szerint egy teljes erővel végrehajtott észak-koreai támadás valószínűtlen, de tartanak attól, hogy egy tévedés helyi összecsapást válthat ki. Ez váltotta ki Peking szokatlanul erős állásfoglalását is. 

– Egyetlen ország sem engedheti meg magának, hogy önző érdekei miatt a térséget káoszba taszítsa – jelentette ki Hszi Csin-ping elnök múlt hétfőn, ami kétségtelenül egy burkolt oldalvágás volt csökönyös szövetségese felé. 

Észak-Korea legutóbbi kardcsörtetése február 12-én vette kezdetét, amikor végrehajtotta harmadik kísérleti földalatti atomrobbantását. A nemzetközi közösség felháborodással válaszolt erre, az ENSZ pedig újabb szankciókat vezetett be. A múlt héten még Fidel Castro, Kuba volt vezetője, Észak-Korea egyik szövetségese is óva intett egy esetleges konfliktustól. Úgy jellemezte a jelenlegi helyzetet, mint ami a nukleáris holocaust „legsúlyosabb kockázatát” hordozza az 1962-es kubai rakétaválság óta. 

John Kerry, az USA külügyminisztere ezen a héten Pekingbe látogat, hogy rávegye Pekinget akaratos szomszédjának befolyásolására. 

– Természetesen használni fogják a befolyásukat – mondta Jon Huntsman az USA volt kínai nagykövete. – A kérdés, hogy Észak-Korea hallgat-e majd a dorgálásra. Van befolyásuk, de Észak-Korea hazudott nekik és elárulta őket. Tudják ezt és érzik ennek fájdalmát. 

Huntsman úgy véli, a kínaiaknak kevesebb politikai hatalmuk van az észak-koreaiak felett. – Az ügyeket emberek intézik, és nekik jóval kevesebb személyes kapcsolatuk van a koreai vezetéssel, mint évekkel ezelőtt volt – mondta. 

A jelenlegi kínai vezetők közül senki sem találkozott Kim Dzsong Unnal. Kína tavaly novemberben végső kísérletként Phenjanba küldte Li Csiang-ho-t, a Kommunista Párt vezető tisztviselőjét, hogy lebeszélje Kimet a tervezett kísérleti atomrobbantásról. Li kudarcot vallott. Azóta a két korábbi szövetséges között nem volt magasabb szintű kapcsolatfelvétel. 

Valójában az utolsó ismert külföldi, aki huzamosabb időt töltött a fiatal Kimmel, az egykori kosárlabda sztár, a különc Dennis Rodman volt.

– Egy életre szóló barátra tett szert – mondta Rodman Kimnek, miután márciusban, Phenjanban egymás mellett ülve néztek végig egy kosárlabda-gálát. A koreai nézők szerint a találkozó a hatalomra jutott, de még bizonyítási kényszerben lévő fiatal férfi másik arcát mutatta meg. 

Christopher Hill az USA volt dél-koreai nagykövete szerint a kemény kijelentések záporát nem szabad figyelmen kívül hagyni, de azokat valószínűleg saját népének szánta. – Úgy vélem, hogy az észak-koreai belpolitikai életnek van egy jelentős része, ahol Kim Dzsong Un-t egyértelműen nem fogadták jól, ha érti az elgondolásomat – mondta a CNN-nek nemrég. – Azt hiszem, most egyfajta háborús vezetőként próbálják megerősíteni a helyzetét. 

Nem tudhatjuk, hogy a viszonylagosan tapasztalatlan vezető milyen messzire megy el annak érdekében, hogy hazai helyzetét megerősítse, még ha ezzel hagyományos szövetségesét túl messzire is taszítja. 

¹Dél-Koreanem nagyon akar csatlakozni a Csendes-óceáni Stratégiai Gazdasági Partnerséghez, ami tkp. egy USA által kezdeményezett szabadkereskedelmi szerződés. 

http://edition.cnn.com/2013/04/12/world/asia/china-north-korea-relations-florcruz/index.html?hpt=hp_c1

Modern kihívások, feudális válaszok Kínában

Yu Hua négy regény, hat novelláskötet és három esszégyűjtemény szerzője, akinek műveit eddig több mint húsz nyelvre fordították le. 2002-ben első kínai íróként elnyerte a James Joyce Díjat. Mint a The New York Times vendég szerzője, gyakran ír Kínáról véleménycikket a lapnak. Ebben a véleményében a kommunista politikai elit hatalomgyakorlásának – számunkra talán nem is olyan meglepő – módjáról ír. 

Miután Mao Ce-tung 1949-ben bejelentette a Kínai Népköztársaság megalakulását, a Kommunista Párt elkezdte felszámolni a megelőző „feudális” társadalom maradványait. A folyamat a Kulturális Forradalom idején (1966-1976) csúcsosodott ki a „Négy Régiség Elpusztítását” – régi gondolatok, kultúra, szokások és viselkedés – célzó kampányban. 

A kulturális emlékek és templomok feudálisak voltak, csakúgy, mint a hagyományos ünnepek, például a tavaszi Csingming (sírtisztító ünnep), a sárkányhajó ünnepek és az Őszi Ünnep (aratóünnep). 

Az olyan Pekingi éttermek neve, mint a Tung Lai Shun („Kelet Háza”) és Kvan Ju Te („Lefőbb Erény”) is feudálisnak számított, de még a Tong Ren („Egyenlő Szívéjesség”) Kórház és a Csí Jee („Segítő Harmónia”) Kórház nevét is megváltoztatták Munkás-Paraszt-Katona Kórházra, illetve Anti-revizionalizmus Kórházra. Abban a Sanghaj és Hangcsou közötti kisvárosban, ahol gyermekkoromat töltöttem a Jang-család sétányból Napos-oldal sétány lett. 

Mao 1976-ban bekövetkezett halála után, és a Teng Hsziao Ping által megkezdett piaci reformok nyomán az addig becsmérelt négy régiség hirtelen a nemzeti hagyomány ékköve lett. A Tung Lai Shun párolt báránya és a Kvan Ju Te sült kacsája ma Peking kulináris fénypontja. A nemzeti örökség helyszíneit mindenhol védelem alá helyezték és felújították (bár nem mindig korhűen), és a templomokat, kolostorokat ismét imádkozó tömegek lepték el. A hagyományos ünnepeken hivatalos munkaszüneti napot tartanak. A jósokból és jövendőmondókból – akiket eddig rejtőzködésre kényszerítettek – annyi van, mint a pelyva. Ifjúkorom Napos-oldal sétánya ismét a Jang-család sétánya nevet viseli. 

A legfeltűnőbb viszont, hogy az addig feudálisnak nevezett eljárásokat néhány agyafúrt kommunista tisztviselő hogyan változtatta kívánatos irányítási technikává. 

A korrupció, a jövedelmi egyenlőtlenség és a környezetszennyezés, amely az elmúlt 30 évben együtt járt Kína nyaktörő sebességű gazdasági fejlődésével, társadalmi nyugtalanságot gerjeszt. Kínában 2010-ben 180 ezer „tömeg incidens” – ami a tiltakozó megmozdulás hivatalos, eufemisztikus neve – történt, ami négyszeres növekedés az elmúlt évtizedhez képest. A társadalom ellenőrzésének korábban tökéletesen működő eszközei elvesztették hatásosságukat. Ezért a Központi Pártiskola és vidéki szervei, amelyek Kína vezetőit képzik, átalakították tanterveiket. Minden évben tisztviselő-tanoncokat küldenek a Harvardra, hogy megtanulják a nyugati irányítási elveket. 

De gyakran kiderül, hogy a Maónak annyira ellenszenves, régi, feudalista szokások segítenek kordában tartani a társadalmat.   

Egy dél-kínai város kerületi vezetője mesélte nekem el a következő történetet. A nagy esőzések okozta áradások több mint ezer sírhelyet mostak el, amely több mint 10 ezer lakost érintett. A kínaiak mélyben gyökeredző hite szerint őseik sírhelyének állapota befolyásolja személyes sorsukat. A városiasodás miatt ezeregynéhány sírt, amelyek addig több különböző helyen voltak, áthelyeztek és egymás mellé tettek, bár már ez az eljárás is ellentmondásos volt, mivel a hagyomány szerint a sírt nem szabad áthelyezni, nehogy a leszármazottakat valami szerencsétlenség érje. 

Ha egy áradás az eredeti helyükről mosta volna ki a sírokat, az emberek természeti csapásként élték volna meg a történteket, de mivel a sírok áthelyezése kormányzati döntés volt, a feldühödött emberek felmenőik maradványai veszélyeztetése miatt a hatóságokat hibáztatták. 

A ravasz kerületi vezető azonban a rendőrség mozgósítása helyett úgy egy tucatnyi feng shui mestert hívott a helyszínre, akik azzal nyugtatták le a tiltakozókat, hogy a sírok víz által való kimosása valójában a közelgő szerencse jele volt. Ugyanis a népi bölcsesség szerint a víz gazdagságot jelent, és a vízzel való találkozás azt jelenti, hogy gazdagok lesznek. A tüntetők nem bíztak a kormányban, de hittek a feng shui mestereknek. 

Vagy itt van egy másik történet, amit a közép-kínai Hunan tartomány egyik volt megyei tisztviselője mondott el. Egy kormányhivatal építéséhez szükséges faanyagot, betont és betonvasat halmoztak fel egy üres telken. A helyi lakosok minden este odaosontak és építőanyagot loptak maguknak, hogy azt saját céljaikra fordítsák. A kormány tulajdonának elvétele szerintük nem olyan lopás, mint ha mondjuk, a szomszédjuktól lopnának. A megyei tisztviselők biztonsági intézkedéseket akartak bevezetni, elektromos kerítéssel ellátott falat húztak volna a telek köré és állandó rendőrjárőrt vezényeltek volna oda. 

A megyei vezető azt mondta nekik, hogy erre semmi szükség. Az ő megoldása annyiból állt, hogy oszlopokat állíttatott a telek négy oldalára, amelyekre a következő feliratot írták: „Templomépítés”. Ez volt a trükk. Amikor a helyiek megtudták, hogy az építőanyagot egy buddhista templom építésére szánták, nem csak hogy abbahagyták a tolvajlást, hanem az éj leple alatt az addig elhordott anyagokat is visszavitték. A babona szerint ugyanis egy templom tulajdonának ellopása szörnyű következményekkel járhat. 

Egy kanadai újságíró egyszer megkérdezte tőlem, hogy meddig lesz még kint Mao képe a Tienanmen téren. – Ha Mao tudná, hogy Kínája így elkorcsosult, maga követelné arcképe azonnali eltávolítását – válaszoltam neki.

http://www.nytimes.com/2013/04/11/opinion/yu-in-china-feudal-answers-for-modern-problems.html

 (A kínai nevek magyar átírásához (s)nem értek, ezért minden ilyen irányú, javító jellegű megjegyzést örömmel fogadok.)