Azt írja a...

Thatcher megosztott szigete

A. C. Grayling filozófus, a New College of the Humanities (Humántárgyak Új Főiskolája) oktatója, aki eddig több mint harminc, filozófiai és hasonló tárgyú könyvet írt, valamint rendszeres publicistája volt több évig a Guardian és a Times hírlapoknak. Lenti véleménye Margaret Thatcher halála alkalmával jelent meg és nem igazán tekinthető hommage-nak, sokkal inkább a néhai miniszterelnök asszony máig élő politikája és politikai öröksége kritikájának. 

Nehéz Margaret Thatcher-nél megosztóbb alakot találni a brit politikai életben – legalábbis az általa leginkább kedvelt elődje, a XIX. század elején élt Lord Liverpool miniszterelnök idejét követően. 

Liverpool hivatali idejének (1812-1827) csúcspontja a Napóleon felett aratott Waterloo-i győzelem volt, mélypontja pedig a „Peterloo”-nak gúnyolt esemény, amely során 1819-ben a Manchester-i Szent Péter-mezőn brit katonák szablyával és puskával kergették szét a jobb bérekért és munkakörülményekért, valamint választójogért tüntető munkásokat. 

Thatcher 11 éves miniszterelnöksége nagyban hasonlít Liverpool-éhoz, mind hosszában, mind a szervezett munkásokkal kapcsolatos hozzáállásában. 

Csodálói dicsőítik, mert megtörte az egykor erős brit szakszervezeteket és liberalizálta a londoni City pénzügyi szolgáltató tevékenységét, amivel – ahogy ők mondják – megállította az ország gazdasági hanyatlását. Bíráló kárhoztatják, mert a nehézségekkel küzdő iparágak segélyezésének elmulasztásával elpusztította az ország termelőbázisát és a Bányászok Országos Szakszervezetének (National Union of Miners, NUM) kiherélésével gyakorlatilag felszámolta a bányászati szektort. Miniszterelnöksége a munkások és a rendőrség véres összecsapásai, a magas munkanélküliség és az azt követően hirtelen kialakuló halott ipari zónák miatt marad emlékezetes. 

Amennyiben Argentína 1982-ben nem foglalja el a Falkland-szigeteket, lehet, hogy meg sem nyeri az 1983-as választásokat. A nemzeti büszkeség növelte támogatottságát, és az ellenzéki Munkáspárt összeomlása majdnem egy további évtizedig fenntartotta pártja népszerűségét. 

Thatcher bukását az ún. „Poll Tax” (am. fejadó – a ford. megj.), egy igen népszerűtlen, minden felnőttre kivetett átalányadó, hivatalos nevén a Közösségi Díj (Community Charge) okozta. A törvényt 1988-ban fogadták el, ami miatt sok városban – így Londonban 1990. március 31-én – még a törvény hatályba lépése előtt zavargás tört ki. Ez az adó nagyban hozzájárult a miniszterelnöki pozícióról való lemondásához. 

Thatcher egy megváltozott és megosztott Nagy-Britanniát hagyott maga után. Lebontotta a helyi önkormányzati struktúrát, Londont egységes irányítás nélkül hagyta, ami miatt a város hanyatlásával és a munkanélküliség hatásaival szemben nem tudtak hatásosan fellépni. 

Az emberek általa elvárt életmódjával kapcsolatos hozzáállását akár Samuel Smiles¹ („Self-Help” – „Segíts magadon”) vagy Gordon Gekko² (“greed... is good” – “a mohóság… jó dolog”) hozzáállásával is jellemezhetnénk.  Annak ellenére, hogy nőként lett pártvezető, majd miniszterelnök, amivel kiverte a biztosítékot, keveset tett a nők helyzetének javítása érdekében és nyilvánosan nem támogatta a feminista mozgalmat sem. Barátságtalan volt a homoszexuálisokkal, a Konzervatív Párt 1987-es kongresszusán elmondott beszédében kijelentette, hogy senkinek sincs „joga” arra, hogy meleg legyen. 

Amikor 1997-ben a Tony Blair által újraformált „új” Munkáspárt megverte a Tory-kat, Thatcher a Konzervatívok számára már nagyon kényelmetlen teherré vált. Az általa kialakított politikai vonalvezetés egy nemzedéknyi időre gyakorlatilag megbénította a pártot. A Tory-k ma – egy több mint egy évtizedes Munkáspárti kormányzás után – újra kormányon vannak, de csak koalícióban egy kisebb párttal, a Szabad Demokratákkal (Liberal Democrats). 

Nem valószínű, hogy a Konzervatívok hatalmon maradnak a következő választás után, amelyet 2015-ban vagy még korábban tartanak meg, mivel a Thatcher által örökül hagyott pártbeli belső megosztottság még mindig létezik, különösen, ha a további európai centralizációról vagy integrációról van szó – amellyel kapcsolatos politikáját Thatcher a híres „Nem, nem, nem” mondattal fejtette ki. 

A parlamentben az euroszkeptikusok sakkban tartják a pártvezetést, akik egy olyan ígéretet csikartak ki a miniszterelnöktől, hogy népszavazást tartanak Nagy-Britannia EU-tagsági viszonyának további fenntartásáról, annak ellenére, hogy az Unió elhagyásának pusztító gazdasági következményei lennének. 

Thatcher örökségének furcsasága, hogy nyomában – bár fejszével hasított bele Nagy-Britannia szívébe – a gazdagok és a szegények közötti szélesedő szakadék miatt a társadalom és nem a politikai élet maradt mélyen megosztott. 

Ezzel ellentétesen, a politikai élet majdnem ideológiamentessé vált, mintha kifulladt volna a Thatcher-korszak alatt. Minden vezető brit politikai párt a politikai közép felé igyekszik, különbség közöttük vezetési stílusban és nem alapvető kérdésekben van. 

A brit politika ideológiamentessé válása sem jó, sem rossz. Ez elkerülhetetlen volt, mivel Nagy-Britannia Európa nagyobb politikai entitásának részévé vált – amely entitást Thatcher oly vehemensen utált – és ez korlátozza, hogy egy nemzeti politikai párt ideológiailag meddig mehet el. 

A lágyszívű liberalizmus iránti megvetésével, a szakszervezetekkel szembeni gyűlöletével, és doktriner szabadpiaci elveivel Thatchernek óriási hatása volt a saját idejében. És ezek a hatások tartósak maradtak. 

Ő kezdte meg azt a pénzügyi deregulációt, amely miatt Nagy-Britannia is részese volt a 2008-as globális pénzügyi válságnak. Megfordította a nagyobb társadalmi integrációra és a társadalmi különbségek csökkentésére irányuló, 1945-öt követően három évtizeden át zajló folyamatot. A (társadalmi) osztály- és életszínvonalbeli különbségek háború utáni csökkenése megállt, a korábbi megosztottság a fogyasztásban bukkant ismét fel, és a brit társadalom durva újraszervezése az antiszociális viselkedés gyors elterjedését okozta. 

A gyászidőszak elteltével Nagy-Britanniában valószínűleg így fogunk leginkább emlékezni rá. 

¹Samuel Smiles, skót reformkori író, akinek főműve, a "Self-Help" című könyv, amelyben gyakorlati tanácsokat akart adni a saját sorsán jobbítani akaróknak.

²Gordon Gekko, a "Wall Street" (Tőzsdecápák) című film antihőse, Michael Douglas Oscar-díjas alakításában.

http://www.nytimes.com/2013/04/09/opinion/thatchers-divided-isle.html

Még mindig Korea. Jöjjön Wesley K. Clark nyugalmazott tábornoknak, a NATO európai hadereje volt főparancsnokának, a Los Angeles-i Kalifornia Egyetem (UCLA) Burke Nemzetközi Kapcsolatok Központja (Burkle Center for International Relations) vezető tagjának véleménye a Koreai-válságról. Clark jelenleg műholdas kommunikációval, biotechnológiával és energetikával foglalkozó vállalkozásoknak ad tanácsokat, amelyek közül néhány szerződött partnere az USA kormányának és a Védelmi Minisztériumnak.

Lehet, hogy a Koreai-félszigeten valamilyen baleset vagy félreértés miatt tör ki a háború?

Ez egy olyan lehetőség, amely már több mint ötven éve az aggodalmak, az elemzések és a háborús készülődések alapja. Észak-Korea fiatal és még semmit sem bizonyított vezetőjének mostani háborús kijelentései ezt a lehetőséget új magasságokba emelik. Mi is pontosan a kockázat, és mi a teendőnk azzal kapcsolatosan?

Kim Dzsong Un haragos szónoklatai a szélsőségesség új csúcsait érték el. Ugyanakkor, már a koreai háború idején is alkalmazott tárgyalási taktikájához hasonlóan, Észak mindig is szélsőséges, sértő és ellentmondásos stílust használt. Amit nekik felajánlottak, azt elfogadták, de ők soha nem ajánlottak semmit. Minden felajánlás után még nagyobb igényeket fogalmaztak meg. Minden kompromisszumos javaslatot haragos kijelentésekkel utasítottak el. Az évtizedek során lefolytatott tárgyalások során kevés változás történt. De nyilvános kijelentéseik mindig durvák és túlzóak voltak. 

Ám nem csak a kijelentéseik voltak ilyenek. Az 1960-as években Koreában szolgáló amerikai katonáknak engedélyezték, hogy jobb vállukra kihelyezzék hadosztályuk jelvényét, az úgynevezett bevetési karjelvényt. 1968-ban megtámadtak és elfoglaltak egy amerikai hajót, amelynek legénységét foglyul ejtették. 1976-ban egy őrnagyot és katonatársát agyonverték a Demilitarizált Zónában. 

Észak-Korea újra és újra szembe ment a nemzetközi egyezményekkel, törvényekkel és a józan ésszel: nagy hatótávolságú rakétákat gyártott és exportált, nukleáris létesítményeket épített, emberrablásokban, szabotázsakciókban és cyber-támadásokban vett részt. 

De mégsem volt háború. 

Ezt három tényezőnek tulajdonítjuk. Először is, úgy véljük, hogy az USA elsöprő hadereje garantálja, hogy bármilyen észak-koreai támadás végül a rendszerük csúfos bukását okozná. Másodszor, a dél-koreai vezetés komoly önmérsékletet tanúsított a megalázó észak-koreai provokációk ellenére. Harmadszor, az észak-koreaiak lehet, hogy sosem akartak támadni – bár ezt biztosan nem tudhatjuk –, vagy megértették, hogy az USA és Dél-Korea egyesült hadereje elpusztítaná Észak-Koreát, ahogy a háború kitörne. Az USA és Dél-Korea elrettentő ereje erős maradt – mind kijelentésekben, mind bevethető, hatásos katonai erőben. 

De mi történne egy tévedés esetén? 

Lehetséges, hogy Kim úgy gondolja, hogy az USA - minden ellenkező jel ellenére - nem cselekedne. Az is lehet, hogy elszámítja, hogy mekkora nyomást gyakorolhat a dél-koreaiakra. Elképzelhető egy annyira szélsőséges északi provokáció, amire Dél belpolitikai okokból – a közvélemény nyomására – katonai csapással válaszol, mint például egy hajó elsüllyesztése fogat-fogért alapon. Vagy véletlenül egy túlbuzgó parancsnok rossz lépésből is incidens lehet. 

És ekkor Kim – attól tartva, hogy tartózkodását az övéi gyengeségnek vélnék – erre fokozott erővel válaszolna, és egy olyan körfolyamatot indítana el, amely a konfliktust olyan háborúvá változtatná, amely elől egyik fél sem térhetne ki. 

Ennek kockázata most magasabb, mint korábban volt, mivel lehet, hogy Kim háborús retorikájával tekintélyének vagy értelmi képességeinek tényleges gyengeségét palástolja. A felfokozott kijelentések a feszültséget is fokozzák – ahogy azt valószínűleg tervezték is. Ez a feszültség a félelmet vagy az önbizalmat növeli, ami véletlen incidenshez is vezethet. Ha bekövetkezne egy ilyen incidens, mindkét oldal vezetőire nyomás nehezedne, hogy megtorlást alkalmazzanak, vagy akár kiszélesítsék az ellenségeskedést. Egy konfliktus következményei ma súlyosabbak lehetnek, mint korábban, tekintettel Észak nukleáris és rakétatechnológiai képességeire. 

Mit kell tenni? 

Először is, bizonyítani kell, hogy az USA elrettentő eszközei megfelelőek és hitelesek. Ehhez szükséges az önvédelem és visszacsapás képességének megléte, és azon elszántságunk lehető legvilágosabb kifejezése Észak-Korea irányába, miszerint ezeket a képességeinket egy kihívás esetén használnánk is. 

Másodszor, biztosítani kell dél-koreai szövetségesünket, hogy mellettük állunk, ezért megengedhetik maguknak, hogy politikailag visszafogottak maradjanak. 

Harmadszor, egyensúlyt kell találni eltökéltségünk nyilvános demonstrálása és – ezzel együtt – a feszültség enyhítését célzó tevékenységünk között. Észak-Korea számára folyamatosan biztosítani kell egy „kijáratot” a fokozódó fenyegetések által létrehozott skatulyából, de ez a kijárat nem jelenthet amerikai vagy dél-koreai kedvezményeket, bocsánatkérést, vagy a habozásnak, gyengeségnek vagy az elhatározottság hiányának bármilyen jelét. Ehhez a katonai felvonulások, csapattelepítések, állásfoglalások, és a Kínával és más, térségbeli országokkal való háttéregyeztetések művészi szintű elvégzésére van szükség. 

Valószínűleg nem lesz háború. Erre jók az esélyek. Az amerikai és dél-koreai vezetés tapasztalt. És ilyenek a fiatal vezető mögött álló Északiak is. Ismerős játszma ez, de kockázatai Észak számára jóval súlyosabbak bármilyen lehetséges haszonnál. 

http://edition.cnn.com/2013/04/05/opinion/clark-north-korea/index.html?iref=allsearch

Észak-Korea szerint az USA felpuhult?

David Rothkpof a CNN.com állandó szerzője, a „Foreign Policy” magazint kiadó FP Group vezérigazgatója és vezető szerkesztője, valamint a Carnegie Nemzetközi Békealapítvány meghívott előadója. Lenti véleményében az USA várható magatartását és annak mozgatórugóit vizsgálja meg az észak-koreai válság kapcsán.

Észak-Korea veszélyesen közelít a vonalhoz. Nem ahhoz, amely az USA elleni rakétatámadáshoz vezet, hanem amelyik elválaszt egy latorállamot a latorállam paródiájától. Phenjan hevessége éppen annyira nevetséges, mint amilyen valószínűtlenek az atomtámadással való fenyegetései. 

Ez nem jelenti azt, hogy az USA félvállról veheti a fenyegetést. Ahogy Chuck Hagel védelmi miniszter kijelentette, amennyiben egy nagy hadsereggel és atomfegyverrel rendelkező ország elkezd heveskedni, felelőtlenség lenne kizárni annak lehetőségét, hogy valóban valami őrületesen önpusztító dolgot visznek végbe. Ugyanakkor a legnagyobb kérdés az, hogy Észak-Korea miért csinálja ezt a kardcsörtetést. Lehet, hogy a valódi ok sokkal rosszabb fényt vet az USA-ra, mint ahogy azt gondoljuk. 

Lehetséges, hogy Észak-Korea azért fenyegeti az USA-t, mert úgy gondolják, hogy ennek nincs nagy ára, mivel minden korábbinál valószínűtlenebb egy válaszcsapás lehetősége. Az egész úgy tűnhet, mint egy olyan régi Hollywood-i film jelenete, amelyet Kim Dzsong Un apja, a bolond Kim Dzsong Il annyira szeretett. Azokban a westernfilmekben gyakran volt olyan jelenet, amelyben az önjelölt párbajhős, egy őrült kölyök kihívott egy sokkal nagyobb megbecsülésnek örvendő öreg cowboy-t. Mindezt azért tette, hogy felnézzenek rá. Ugyanakkor nem hitte, hogy az öreg fickó meg tudja még húzni a ravaszt. 

Amennyiben az USA ellenségei úgy gondolják, hogy visszahőkölünk a válságoktól, hogy mostanában a szónoklatok és a be nem avatkozás az általános eljárási rend nálunk, akkor ez valóban aggasztó lehet. És ez a gondolat nem ismeretlen a nemzetközi életben. Egy vezető közel-keleti diplomata néhány hónapja azt mondta nekem, hogy – mivel az USA kivonult Irakból és kivonul Afganisztánból, valamint nagyon kelletlen a szíriai beavatkozás tekintetében az ott elkövetett rémségek és a regionális veszély ellenére is – az ellenségeink szerint „felpuhultunk”. 

Egy volt amerikai vezető kormányzati tisztviselő, aki karrieristaként a republikánusokat és a demokratákat is szolgálta, elmondta, aggódik amiatt, hogy Barack Obama elnök azt az üzenetet közvetíti, hogy nem hisz Madeleine Albright híres kijelentésében, miszerint az USA egy „nélkülözhetetlen nemzet”. Amit az USA látszólag meg akar, vagy nem akar megtenni a világ ügyeivel kapcsolatosan, gyakran sokkal fontosabb annál, amit valójában tesz. Inkább gyakrabban, mint ritkábban, a pózolás a politikánk. 

Ez nem jelenti azt, hogy az USA biztonságosabbá tehetné a világot, ha George W. Bush első elnökségének hevességével járna el. Mivel az nem várt következményekkel járt. De igenis körültekintőnek kell lennünk abban, hogy óvatos távolságtartásunkat hogyan értik a világban. Ha a szíriaihoz hasonló helyzetekben a beavatkozást illetően túl félénknek látszódunk, az ugyanolyan veszélyes és nemzetközileg provokatív lehet, mint amikor a Kim Dzsong Un-féle silány bajkeverők verik az asztalt és figyelemért kiabálnak.

Úgy mondják, hogy amikor a kölyök abban a régi westernfilmben a leggyorsabban akar pisztolyt rántani, az általában rosszul végződik a számára. Ha Észak-Korea az USA tartózkodását az elkötelezettség hiányaként félreértelmezi, akkor nem fogja túlélni az általa kiváltott választ. Obama már megmutatta, hogy amikor a veszély közvetlen, nem habozik cselekedni, jelentse ez a tét emelését Afganisztánban, a dróntámadások és a különleges műveletek számának növelését, Oszama Bin Laden elfogását, vagy Moamer Kadhafi uralmának megdöntését. Az USA nem lehet olyan agresszív, mint amilyen a közelmúltban volt, de Obama eddigi ténykedése – eltekintve a Szíriával kapcsolatos figyelmeztetések csömörétől – azt vetíti előre, hogy végzetes hiba lenne a Fehér Ház higgadt vezetőjét próbára tenni.

Az USA elmúlt napokban végrehajtott csapat- és haderőmozgása megnyugtathatja azokat a kétkedőket, akik kétségbe vonták, hogy az ország meg fogja védeni nemzeti érdekeit bárhol, ahol azokat tényleges veszély fenyegeti.

http://edition.cnn.com/2013/04/05/opinion/rothkopf-north-korea/index.html?hpt=hp_c1

Andrew Salmon Dél-Koreában élő szabadúszó újságíró, aki kettő könyvet is írt a koreai háborúról. Lenti írása a Koreai-félszigeten egy hipotetikus, a legrosszabb lehetőség forgatókönyve (worst-case scenario) szerinti lezajló katonai összecsapásról szól.

Ázsia rémálma: Háború a Koreai-félszigeten 

Mivel Korea Északkelet-Ázsia közepén fekszik, amely a világ harmadik legnagyobb gazdasági övezete Nyugat-Európa és Észak-Amerika után, szakértők szerint a globális piacok elsöprő járulékos kárt szenvednének el, de az emberéletekben bekövetkező katasztrofális veszteség – és a lehetséges nukleáris szennyeződés – sokkal-sokkal rosszabb lenne. 

Szerencsére egyetlen elemző sem hiszi, hogy küszöbön áll a második koreai háború kitörése. Annak ellenére, hogy Észak-Korea márciusban azt érvénytelennek nyilvánította, az 1950-53 között milliók életét követelő konfliktust lezáró fegyverszünet továbbra is tart. És Phenjan legfelsőbb vezetését is beleértve, kevesen gondolják, hogy megkockáztatnának egy támadást. 

Azonban a legutóbbi rakéta- és nukleáris kísérletek, a fegyverszünet felmondása, valamint háborús kijelentéseket követően – amelyek még phenjani mércével mérve is rendkívüliek voltak – Kim Dzsong Un tapasztaltságát és belátási képességét kétségbe vonják. A fegyverszünet felmondása ellenére Phenjan egy végleges békeszerződést akar, vaéamint közvetlen tárgyalást az USA-val, amelyet eddig Washington elutasított és inkább a többoldalú tárgyalásokat ösztönözte. 

Megállapodás az USA-val 

Jelenleg Észak-Korea tettei kétségeket ébresztenek, olyannyira, hogy Dél-Korea és az USA nemrég bejelentette, megállapodást kötöttek, amely alapján átdolgozzák vészhelyzeti terveiket arra az eshetőségre, ha Észak-Korea valóban beváltja fenyegetéseit. Ezt követte a két szövetséges egyesített katonai gyakorlata, amely során az USA B-52-es bombázógépei is berepüléseket végeztek Dél-Korea felett. Ezzel egy időben George Little, a Pentagon szóvivője kijelentette, hogy a repülések célja annak demonstrálása, hogy az egyesített haderő „harcedzett és képes az agresszív fellépés elrettentése érdekében a légierő bevetésére”. 

Nyilvánvaló, hogy a katonai stratégák minden eshetőségre felkészülnek. És úgy tűnik, hogy a dél-koreai polgárok is készülnek egy lehetséges összecsapásra. A dél-koreai Asan Intézet 2012-ben végzett felmérése szerint minden dél-koreai korosztályban úgy vélték, hogy a háború kitörése valószínűbb, mint annak elmaradása. 

„Az invázió nem valószínű” 

Az 1950-eshez hasonló észak-koreai invázió jelenleg valószínűtlennek tűnik, de lehetősége, ami lángra gyújthatja a félszigetet, fennáll.

- Nem gondolom, hogy bármelyik fél vállalná a totális háborút, de az ilyen végkifejletre jutó forgatókönyvek valamilyen félreértés vagy nem szándékos cselekmény eszkalációjával számolnak – mondta Dan Pinkston, a Nemzetközi Válság Csoport (International Crisis Group, ICG) szöuli irodavezetője. – A jelenlegi fejlemények tükrében az a gond, hogy az eszkalációs folyamat lerövidült. 

A 2010-ben történt halálos áldozatokkal járó incidensek miatt Dél-Korea lazított a katonai erő bevetésének szabályain és gyorsabb válaszcsapás alkalmazását tette lehetővé az északi tengerészeti vagy tüzérségi támadások esetére. 

A szöuli Nemzetgyűlés előtt Dél-Korea vezénylő tábornoka februárban kijelentette, hogy megelőző csapások terveit dolgozzák ki arra az esetre, amennyiben  a hírszerzési információk alapján Észak-Korea nukleáris támadásra irányuló előkészületeket tenne. Az első csapás kérdése létfontosságú a két Korea közelsége miatt.

- Amennyiben a nagy hatótávolságú tüzérség vagy rakétás egységek készülődését észleljük, nem lesz más lehetőségünk, csak a támadás – mondta Kim Bjungki, a szöuli Korea Egyetem professzora. – Az észak-koreai repülők három perc alatt érik el Szöult, a tüzérségi lövedékek egy percen belül. 

Amerika elkötelezett 

Az elemzők tartanak attól, hogy egy korlátozott északi támadás kiprovokálhatja a déli válaszcsapást, ami eszkalációs folyamatot indíthat el és elhozhatja a rettegett „nagy háborút”. Mivel Szöul és Washington szövetségesek, az USA el lenne kötelezve. – Politikai okokból az USA-nak látványosan támogatnia kellene Dél-Koreát. – mondta James Hardy, az IHS Jane’s katonai magazin ázsiai szerkesztője. – Ha nem így történne, az USA ázsiai és csendes-óceáni katonai politikája végzetesen hitelét vesztené. 

Az 1,1 milliós Észak-Koreai Néphadsereg (ÉKNH) létszáma közel a kétszerese a 640 ezres dél-koreai hadseregnek és az ott állomásozó 28 ezres amerikai haderőnek. Úgy tartják, hogy az északi hadsereg nagy része nem hadrafogható: üzemanyaghiányban szenved, felszerelése elavult és néhány egysége alultáplált. Ugyanakkor kettő része fenyegetést jelenthet: különleges egységei és tüzérsége. 

A dél-koreai USA és ENSZ erők parancsnoka, James Thurman tábornok tavaly márciusi jelentésében arra figyelmeztetett, hogy Észak-Korea folytatja a világ legnagyobb különlegesen képzett egységének – a nem hagyományos, nagy kockázatú küldetésekre különlegesen kiképzett specialistáinak – fejlesztését. Thurman tábornok szerint Phenjan 60 ezer fős különleges egységet tart hadrendben, és több mint 13 ezer tüzérségi egységet, amelyek többségét mélyen beásták a Demilitarizált Zóna (Demilitarized Zone, DMZ) mentén. Ezek Szöul lőtávolságában vannak, mivel a sűrűn lakott főváros mindössze 48 kilométerre található a határtól. Ráadásul a haderő létszámából és tűzerejéből adódóan az ÉKNH képes lehet a támadóerőt olyan mértékben koncentrálni, hogy áttör a megerődített DMZ-n, valamint a dél-koreai védelem második vonalán és továbbrobog a 24 millió lakosú Szöuli-régió felé. 

Tekintettel azonban az ÉKNH logisztikai gyengeségére és a hadműveletek fenntartásának alkalmatlanságára, az elemzők szerint egy ilyen offenzíva három naptól legfeljebb egy hétig tarthat, ami után Phenjan az erő pozíciójából tárgyalásokat kezdeményezne. 

Kommandósok 

Ugyanakkor képes lenne a dél-koreai haderő az amerikai csapatok masszív megerősítéséig kitartani? Képes lenne az USA eredményesen működtetni koreai – valamint japán, okinavai és guami – bázisait az ÉKNH kommandósai és rakétáinak támadása alatt? Ezek a nehezen megválaszolható kérdések. 

A kommandók alkothatják az ÉKNH élcsapatát, amelyek a levegőből, a tengerről és valószínűleg polgári álca alatt támadhatják a dél-koreai infrastruktúrát és az USA bázisait, csökkentve Szöul irányítási és kommunikációs képességeit, megakadályozva az USA erősítéseket, mondta Kim. A zavart növelhetik elektronikus zavaróeszközökkel és kiber-támadásokkal is. Ezzel egy időben az északi tüzérség aknák ezreit lőheti ki az első zárótűzzel.

De továbbra is kérdéses az ÉKNH hadrafoghatósága. A phenjani díszszemléken díszlépésben menetelő hadoszlopok hajtják végre a világ legszebb alaki gyakorlatát, de vajon az USA légitámadásinak súlya alatt Kim légiói is – Szaddám Husszeinéhez hasonlóan –összeomlanának? Ez valószínűtlennek tűnik. Az északi haderő a Sárga-tengeren 1999-ben, 2002-ben és 2010-ben lezajlott összecsapásokban és az 1968-as és 1996-os kommandós rajtaütések során bizonyította képzettségét és motiváltságát. De sem a különleges erők, sem a tüzérség nem képes önmagában háborút nyerni, mivel nem képes elfoglalni és megtartani egy területet. Az ÉKNH legnagyobb gyengéje a manőverezésre kényszerülő főerő sebezhetősége. 

Légi bombázás 

Az USA és Dél-Korea háromdimenziós harcot folytathat: az északi gyalogságot és páncélosokat az USA légierő folyamatosan támadhatja, ezek az egységek sebezhetőek helikopteres támadással is, és – mivel Korea egy félsziget – északot a tengerről is oldalba lehet támadni kétéltű erőkkel.  

Ha az ÉKNH átrohan a határ és Szöul közötti 40 kilométer széles védelmi vonalon és betör a városba – ami nagyobb, mint Sztálingrád volt – könnyen el lehetne szigetelni, de nehezen lehetne onnan kiűzni. A koreai dombok és utcák között vívott közelharc vérengzés lenne.

- Az ÉKNH nem Szaddám hadserege, ezért valószínűleg úgy harcolnának, ahogy a japánok a csendes-óceáni hadszíntéren – mondta Pinkston, utalva a japánok utolsó emberig tartó ellenállására 1944-45-ben. – Paranoiásan rettegnének attól, ami megadásuk esetén velük történne. 

A Szöult bombázó északi tüzérség elpusztítása – amelyet az évtizedek során kiásott barlangokban állomásoztatnak – lenne a másik kemény feladat. Kim megjegyezte, hogy az USA Irakban használt „bunkerromboló” bombáit eredetileg észak-koreai célok ellen tervezték. Szöul és Washington is rendelkezik precíziós bombákkal. Elemzők szerint a bunkerek bejáratának bombákkal vagy rakétákkal való berobbantása eltemetheti az északi tüzérséget és légierőt. De a dél-koreai főváros valószínűleg súlyos tüzérségi csapást szenvedne el – feltehetően nem hagyományos fegyverek által. 

Biológiai támadás 

Tavaly márciusban Thurman kijelentette:

- Ha Észak-Korea biológiai fegyvereket alkalmazna, azok olyan erősen fertőző anyagokat tartalmazhatnak, mint a lépfene vagy pestis baktérium. Dél-Korea sűrűn lakott városi területein ez félelmetes pszichológiai fegyver lehet.

Egy Észak-Korea hátországában végrehajtott haditengerészeti vagy légi partraszállás lehet, hogy alkalmas lenne a támadás megállítására. Csak az a kérdés, hogy egy ilyen művelet kezdete előtt Szöul milyen károkat szenvedne el. Az ÉKNH rakétás egységei további fenyegetést jelentenek, mivel – ahogy azt a koalíciós erők az első Öböl-háborúban megtapasztalhatták – a mobil kilövőállások felderítése és kiiktatása rettentő nehéz feladat. 

Ennek ellenére, ha az USA légiereje az ÉKNH egységeit, kommunikációs eszközeit, parancsnokságait és logisztikai vonalait folyamatosan bombázná, a szakértők szerint Phenjan képtelen lenne megnyerni egy elhúzódó háborút. 

Amennyiben Dél-Korea és az USA megtámadná Északot, az adu Peking kezében van, akivel Phenjannak kétoldalú védelmi szerződése van. 

Észak-Korea védi Kína északkeleti határait, ami történelmi távlatokban is stratégiai védelmi vonal volt. Amikor 1950-ben az ENSZ haderő lerohanta Észak-Korea nagy részét, Kína beavatkozott és megmentette az államot a pusztulástól. Kutatók szerint Peking nem támogatná Phenjan támadását, de megvédené az országot, amely alapján Kim rendszere túlélné a háborút, akárcsak nagyapjáé. 

- Kína támogatni fogja Észak-Koreát, de csak az északi területeken – mondta Csoj Dzsi-vuk, a szöuli Nemzeti Egyesítés Koreai Intézetének kutatója. – De nem fogják támogatni az északi haderőt, ha déli területekre támad. 

Kemény állásfoglalás 

Washington azt akarja, hogy Kína keményebben foglaljon állást Észak-Koreával kapcsolatosan, de nem egyértelmű, hogy Peking hat évtizedes támogató magatartása jelentősen megváltozott volna. 

Bár Észak-Korea kísérleti atomrobbantása után Kína támogatta a keményebb szankciók bevezetését, ugyanakkor kritizálta az USA azon bejelentését, amely szerint megerősítették az USA nyugati partjának védelmi rendszereit. 

- A rakétavédelmi rendszer fejlesztése csak az antagonizmust növeli, de nem segít megoldani a kérdést – mondta Hong Lej a kínai külügyminisztérium egyik szóvivője az egyik Pekingi sajtótájékoztatón. 

A kínai szerepre való tekintet nélkül Kim Dzsong Unnak, a fiatal észak-koreai vezetőnek van még egy végső lehetősége: az atombomba. 

Jelenleg nem valószínű, hogy Phenjan rendelkezik nukleáris robbanófejjel, de éveken belül kifejleszthet egyet. Szakértők szerint Észak rendelkezik olyan légi, szárazföldi vagy tengeri indítású, nukleáris eszközökkel vagy piszkos bombákkal felszerelt rakétákkal, amelyekkel el lehet érni Japánt vagy Dél-Koreát. Amennyiben Kim felrobbant egy atombombát, biztosan apokaliptikus megtorlásra, a rendszer összes túlélője pedig háborús bűnök elkövetése miatt indított eljárásokra számíthat. De ha mindent veszni lát, ez a lehetőség is fennáll. 

- Soha nem voltunk még olyan helyzetben, amelyben egy nukleáris fegyverekkel felszerelt ország ilyen helyzetben lett volna – elmélkedett Hardy. – Amennyiben a vezetés annyira megrogyna, egy ilyen „utolsó lehetőség”-helyzet is elképzelhető.

Amennyiben a Phenjani rendszer elbukna a háborúban, annak pozitív hatásai jelentősek lennének. Dél-Korea szárazföldi kapcsolatba kerülne az eurázsiai kontinenssel, egy stratégiai casus belli megszűnne, Észak-Koreát újra lehetne építeni és lakosságát be lehetne integrálni a világgazdaságba, valamint Északkelet-Ázsia továbbléphetne a regionális integráció útján. 

De a modern fegyverek pusztító képességének és mindkét Korea jelentős népességének ismeretében a szakértők azért imádkoznak, hogy a „második koreai háború” sose történjen meg. 

- A rövid távú veszteségek semmi korábbihoz sem lennének hasonlíthatóak, százezrek pusztulnának el napok, milliók hetek alatt – mondta Pinkston. – Az iraki, afganisztáni és szíriai harcok eltörpülnének ehhez képest.

http://edition.cnn.com/2013/03/27/world/asia/south-north-korea-war-scenario/?iref=obinsite

Monica Attard az Australian Broadcasting Corporation volt újságírója és oroszországi tudósítója, aki íróként és ügyvédként is tevékenykedik. Több újságírói díj nyertese. E cikke segítségével a messzi Ausztrália nem is annyira idegen politikai cirkuszába lehet kicsit betekinteni. Odalent délen sem szentek alakítanak kormányt, annyi biztos. Még akkor sem, ha éppenséggel egy törékeny(?) nő a miniszterelnöke annak a hatalmas országnak.

Pártja bizalmat szavazott Gillard-nak, de az ausztrál választók hogy döntenek?

Semmi újdonság nincs az ausztrál politikai életben. Lehet, hogy az időjárás általában kellemes, de az ausztrál politikai élet kegyetlen. Az ország ma egy rövid időre zűrzavarba esett, amikor Julia Gillard miniszterelnök, a kormányzó Ausztrál Munkáspárt (Australian Labor Party, ALP) vezetője pártjától bizalmi szavazást kért pártvezetői – és egyben miniszterelnöki – tevékenységével kapcsolatosan, alig egy évvel az utolsó ilyen eset után. 

Kevin Rudd, akit a miniszterelnök 2010-ben túrt ki a miniszterelnöki pozícióból, végül minden várakozással szemben nem jelentkezett be a feladatra. Azt mondta, döntését az önzetlenség vezérelte: amikor 2012 februárjában az előző ilyen alkalom során elbukott, megígérte, hogy többet nem próbálkozik ezzel. - Komolyan gondoltam, amit akkor mondtam – jelentette ki. 

Mivel azonban pártjában meglehetősen népszerűtlen, Rudd-nak egyszerűen nem volt elég szavazata ahhoz, hogy megnyerje a versenyt. Az egyetlen személy, aki jelöltette magát a vezetőségre maga Gillard volt. Őt és helyettesét, Wayne Swan pénzügyminisztert is egyhangúlag választották újra a párt és ezzel a nemzet vezetőjének. 

Kétséges, hogy a szavazás véget vet-e az ALP-ben 2010 júniusa óta tartó zúgolódásnak, amikor Gillard kitúrta Rudd-ot a pozíciójából, annak ellenére, amit a szavazás után Gillard mondott. - Az egész műsort véglegesen befejeztük – jelentette ki. 

Kétséges az is, hogy a szavazással elégedettek lesznek-e az ausztrál választópolgárok, akik szavazásról-szavazásra kifejezték elégedetlenségüket a miniszterelnökkel szemben, ugyanakkor támogatták Rudd-ot. A végső választ csak szeptember 14-én tudjuk meg, amikor az ausztrálok a szavazófülkékben mondanak ítéletet a Gillard-kormányról. A legutóbbi közvélemény-kutatás szerint a Munkáspárt az elsődleges szavazatok 31%-át kapná, amellyel az ALP és ezzel együtt Ausztrália első női miniszterelnöke látványos vereséget szenvedne el. Azonban néhány dolog biztos: az ausztrál miniszterelnök bátor és határozott, talán még népszerű is. És a szavazás eredménye sokkal kevésbé volt látványos, mint az azt megelőző események. 

Az egyik legbefolyásosabb minisztere, az ALP veterán Simon Crean volt az, akinek kifakadása lett a gennyedző fekélye a vezetéssel szembeni elégedetlenségnek. 

- Nem akarok több játszmát, halálosan elegem van belőlük! Itt az ideje, hogy Rudd felálljon, és ahelyett, hogy tábora szivárogtat ki dolgokat, vegye a bátorságot meggyőződésének és hitének kinyilvánítására. – jelentette ki Crean. 

Crean abba a csoportba tartozott, amely az előző kihívás során Gillard-ra szavazott, de azóta hűtlen lett hozzá. Érdekes módon, kirohanása előtt Crean nem beszélt Rudd-dal, hogy Rudd akar-e indulni egyáltalán. Így Crean-t kirúgták és azok is követhetik, akik hasonlóképpen Rudd mellett álltak ki.

A Munkáspárt egy drámai héten van túl, amely során az ellenzék vezetője, valamint a zöldek és a függetlenek, akiknek támogatásában a kormány bízhat, csak a fejüket vakargatták azt kérdezgetve, hogy mi történik. 

Korábban a kormány megpróbált elfogadtatni egy rakás, a média reformjával kapcsolatos, vitatott törvényjavaslatot, amelyek azonban nem kaptak megfelelő támogatottságot még úgy sem, hogy a meggyőzési képességeiről híres miniszterelnök személyesen vezette a tárgyalásokat a független képviselőkkel. A törvényjavaslatok sorsát sokan vezetői képessége vizsgájának tartották. A tárgyalások megszakadtak. 

Ez a kudarc keveredett az ALP-n belüli bizonytalansággal, amely Rudd 2010-es eltávolítása után sem csökkent. Rudd-ot egy olyan helyettes túrta ki (Gillard, a jelenlegi miniszterelnök – a ford. megj), aki nagyon gyakran bizonygatta ahhoz a vezetőhöz való hűségét, aki a pártot a 2007-es választásokon hatalmas sikerre vezette. 

Azokban a napokban Gillard azzal indokolta a miniszterelnök eltávolítását, hogy kijelentette: „egy jó kormányzat tévesztett utat”. Azonban Rudd elmozdítása megdöbbentette az új vezető képességeiben igencsak kételkedő országot. Csak kevesen gondolták úgy, hogy Gillard nem tervezte meg előre a puccsot. Az általa 2010 év végére kiírt választást Gillard nem volt képes megnyerni, és 1940 óta először Ausztráliát egy kisebbségi kormány vezeti. 

A kínaiul is beszélő Rudd-ot külügyminiszterré fokozták le, és rendszeresen vádolták az utódjával szembeni összeesküvéssel. Akkor Crean – aki most nekitámadt Gillard-nak és ezért az állásával fizetett – kezdeményezte Rudd eltávolítását. Rudd lemondott, átszervezte erőit és kihívta utódját 2012 februárjában. De nem tudott a miniszterelnökség visszaszerzéséhez elég támogatást szerezni, ezért megígérte, hogy befejezi az ellenségeskedést. 

Rudd még a parlament hátsó soraiból is különcnek tűnt rock sztár kinézetével. Hatalmas követőtábora van a közösségi médiában és termékeny Twitterező. Rudd szerette a nyilvános eseményeket, megjelent iskolákban, ünnepségeken és különböző eseményeken, amit azzal indokolt, hogy minden nyilvános megjelenése a harckészség kifejezése, amivel megakadályozható az ellenzék győzelme. 

Ezen idő alatt Gillard miniszterelnök viszont nem csak a rossz közvélemény kutatási adatokkal és egy mindenhol jelen lévő előddel, hanem a szavahihetőségének fenntartása érdekében is küzdött. Bár a 2010-es választások előtt megígérte, hogy nem vezeti be a széndioxid-adót, utána mégis megtette. Szakszervezeti kenőpénzekkel kapcsolatos megalapozatlan vádak is felmerültek vele szemben, évtizedekkel parlamenti képviselősége előttről.    

Átmeneti megkönnyebbülést hozott, amikor 2012 októberében Gillard kemény beszédben támadta Tony Abott ellenzéki vezetőt annak állítólagos nőgyűlölete miatt.

Bár Gillard vezetésével valószínűleg az ALP nem fogja megnyerni a szeptember 14-i választásokat, kormánya képes volt Ausztráliát gazdaságilag rendben tartani. Habár Rudd vezetésével sikerült Ausztráliának elkerülnie a 2008-as és 2009-es pénzügyi válságok legrosszabb részét, Gillard miniszterelnök folyamatos növekedéssel és alacsony munkanélküliség mellett fenntartotta az ország gazdasági megbízhatóságát. Kisebbségi kormánya bevezette az országos rokkantsági biztosítási rendszert és jól halad az oktatási reform bevezetésével is. Még kritikusai is elismerik elkötelezettségét és erejét. 

Miután a miniszterelnök Crean kifakadása után belépett a parlamentbe, bejelentette a bizalmi szavazást, felvetette Crean távozását és felpiszkálta az ellenzéket. 

- Ragadják meg a lehetőséget! – mondta mérgesen. 

Az ellenzék vezetője azonnal bizalmi szavazást kezdeményezett, amely akár előrehozott választásokhoz is vezethetett volna. Abbott megragadta a lehetőséget. 

- A pártja érdekében le kellene mondania – mondta Gillard-nak. – A nemzet érdekében le kellene mondania. Le kellene mondania. 

A bizalmatlansági indítványról végül nem szavaztak, mivel a kormány indítványozta annak felfüggesztését és szűk többséggel, de levetette a napirendről a kérdést. 

A kormány miniszterei jelenleg körbejárják a médiát. Egymás után mindegyik miniszter kijelenti: vége van a belharcnak. 

De ezen a különös napon, amikor csak nagyon keveset lehet tudni a játékosok motivációjáról vagy logikájáról, annyi világos, hogy a Gillard-kormányzat bajai korántsem értek véget. Kevesen hiszik, hogy pártjának megosztottságát egyszerűen megszüntette az, hogy Rudd nem tudta magának a megfelelő támogatottságot biztosítani. 

- Az üzenet, amelyet Ausztrália polgárai kaptak ettől a kormánytól az, hogy semmit sem oldottak meg, és a polgárháború folytatódik – mondta Abbott, amikor azonnali választásokat követelt. – A polgárháború addig fog tartani, amíg Kevin Rudd és Julia Gillard a parlamentben van. 

Most minden szem a függetlenekre szegeződik, akik biztosítják a kormányozhatóságot. Ötük közül hárman a bizalmatlansági indítvány megtárgyalására szavaztak. 

Forrás:http://edition.cnn.com/2013/03/21/world/asia/australia-leadership-gillard-rudd/index.html?hpt=hp_t4

Kármentés Cipruson 

A Ciprussal kapcsolatos szombati megállapodás résztvevői közül szinte mindenki egyetért abban, hogy a megállapodás hiba volt. Csak azt nem tudjuk még, hogy mekkora. 

Nyilvánvaló, hogy az európai hatóságok számos hibát követtek el az eurozóna válságának kezelése során. Néhány, mint a görög mentőcsomaggal kapcsolatos kezdeti vonakodás 2010-ben, akkoriban igen károsnak tűnt, de végül javítható volt. 

Mások, mint az a 2010 őszi francia-német bejelentés, amely szerint a jövőbeni mentőprogramokban a magánszektor hitelezői is veszteségekkel számolhatnak, már nehezebben felejthető volt. Eleinte a piacok halkan reagáltak. De amikor a befektetők teljesen megértették annak következményeit, a kötvényesek félelme gyakorlatilag csődbe kergette Írországot.  Az év végén Szöulban tartott G20 találkozót annak szentelték, hogy helyrehozzák ezt a hibát. És a magánszektor mentőakciókba történő bevonására irányuló német kísérletet évekre el kellett felejteni. 

Mondanom sem kell, a hatóságok azt remélik, hogy a ciprusi hiba az előző és nem az utóbbi kategóriába tartozik.

Abban reménykednek, hogy egy hét múlva, legalábbis a nem ciprusi emberek csak úgy fognak tekinteni a történtekre, mint egy kis bukkanóra az úton egy kicsi eurózóna-ország életében, amelyet a globális befektetők ezt megelőzően még figyelemre sem méltattak. 

Bizalom a bankokban 

Mennyire valószínű ez? Nos, a betétesek bizalma egy értékes és nagyban meghatározhatatlan dolog. De az eurózóna eddigi válságában rendkívül erőteljes maradt az olyan országokban, mint Spanyolország vagy Görögország. Történtek betétkivonások, de korántsem olyan mértékben, ahogy a sötét előrejelzések mutatták. 

Mondhatnánk azt, hogy az elmúlt évek tapasztalatai szerint még a dühös választópolgárok is nagyon-nagyon bíznak a bankjaikban. Ahogy mi is nagyon akarunk bízni az orvosainkban.

De, ahogy ma reggel Alistair Darling kifejtette a BBC’s Today műsorban, ha egyszer ez a bizalom elvész, annak visszaszerzése tényleg nagyon nehéz dolog. Ő ezt a saját kárán tanulhatta meg. A nyájszellem válik uralkodóvá – és valóban a nyájhoz csatlakozás válik a racionális viselkedéssé. 

Ahogy említettem, még nem tudható, hogy az elmúlt napok hibáit helyre lehet-e hozni. De kijelenthetjük, hogy mindenki komolyan elszámította magát. Az EKB (Európai Központi Bank) a kezdetektől nem örült a megállapodásnak. Sőt, még a németeknek sem tetszett teljesen – ők meg sem mentették volna a ciprusi bankokat. De ők és az IMF is azt gondolta, hogy a ciprusi esetet elég különlegesnek fogják tartani, és ezért az embereket nem fogja érdekelni az a precedenshelyzet, amit a megállapodással létrehoztak. 

Fogjuk Brüsszelre

Azonban, ahogy azt Robert Preston tegnap megállapította, a betétesek és befektetők igen hamar rájöttek arra, hogy ez a megállapodás felrúgja a szabályokat. Még szép, hogy rájöttek.

A ciprusi tárgyalófél is hibázott. Bár az adó mértéke rettenetes volt, a ciprusi elnök azt hitte, hogy az egészet Brüsszelre és Frankfurtra tudja majd fogni. Szerencsétlenségére azonban Brüsszel és Frankfurt ezt másképp gondolta. 

A tárgyalók a brüsszeli megbeszéléseken meglepődtek azon, hogy a ciprusiak milyen nagymértékű adót akarnak a legszegényebb betétesekre kiróni azért, hogy a 100 ezer euró feletti betétekkel rendelkező orosz nagybefektetőket érő sokkhatást csökkentsék. Ezt a meglepődöttségüket vasárnap gyorsan megosztották a megfelelő újságírókkal, miközben a ciprusi kormányzat azon volt, hogy mindenért Berlint okolja. 

Még most is eléggé valószínű, hogy a hiba hatása csökkenthető lesz, és a befektetői bizalom csak magán Cipruson fog megrendülni. Ezt nagyban segítené, ha az európai hatóságok világosabban el tudnák magyarázni, hogy ez az eset miért nem lesz precedensjellegű a jövőre nézve. 

Különösen megnyugtató lenne, ha a németek meggyőzően megmagyaráznák, hogy jelenlegi hozzáállásuk nem jelenti azt, hogy a további mentőprogramok esetén keményebben fognak viselkedni. 

Azonban ezek a magyarázatok csak akkor lehetnek meggyőzőek, ha igaznak bizonyulnak. Úgy gondolom, főleg Németországnak kell ezért keményen megküzdenie. 

Forrás: http://www.bbc.co.uk/news/business-21844360

A ciprusi bankbetéteket sújtó adó ötlete nem csak a ciprusiaknál verte ki a biztosítékot, hanem az ott hatalmas betétállománnyal rendelkező orosz bankok és vállalkozások, magánszemélyek körében is. A BBC News néhány elemzői és újságírói véleményt gyűjtött össze a tervezetről.

Az európai hírelemzők kételkednek a ciprusi bankrendszer megsegítését célzó EU-IMF közös megállapodás sikerében

 A kétségek között szerepel a magán bankbetétek megadóztatását követően az európai jogrendbe vetett közbizalom kérdése, és a tőke kimenekítés veszélye más, sérülékeny bankrendszerekből. Az orosz kommentárok különösen az orosz vállalkozások és magánszemélyek hatalmas betéteire kivetett adó miatt fejezik ki kételyeiket.

Ruth Berschens, a Handelsblatt német gazdasági napilap tudósítója:

Az eljárás azt tudatosíthatja a kisbetétesekben, hogy számláik már korántsem vannak olyan biztonságban, mint korábban voltak. A 100 ezer euró alatti megtakarítások a jelenlegi európai szabályozás szerint egy bankcsőd esetén törvényileg garantáltak. De jelenleg éppen az EU demonstrálja azt Cipruson, hogyan lehet ezt a szabályt megkerülni.

Cerstin Gammelin, a Süddeutsche Zeitung német napilap tudósítója

A mentőcsomag teljességgel érthetetlen, ha figyelembe vesszük, hogy a ciprusiak – szemben a görögökkel – valójában vissza tudják fizetni adósságukat. Nicosia egy olyan bevételi forrás kiaknázásának küszöbén áll, amelyet 2017-ben már termelni fog: földgáz… De a mentőcsomag alkotói ezt nem akarják figyelembe venni. Azt kockáztatják, hogy az eurozóna elveszíti első tagját.

Alexia Kefalasa, a francia Le Figaro napilap ciprusi különtudósítója

A dühös ciprusiak saját zsebből fognak fizetni… Nicosia-ban a harag a csalódottságnak nyitott utat… Néhányan Németországot azzal vádolják, hogy megpróbálja „megsemmisíteni” a szigetet, mások pedig kedd reggel tüntetéseket akarnak a bankok előtt tartani.

Even Vallerie, a franci Ouest-France napilap gazdasági újságírója 

A ciprusiakat a válság a pénztárcájukon érte. Ez a bejelentés meglepte a ciprusiakat – mivel az pont ellentétes volt a kormány ígéreteivel. Nicos Anastasiades elnök konzervatív pártjának 20 képviselője közül 9 fejezte ki egyet nem értését… A ciprusi bankokat a tömeges betétkivonás megelőzése érdekében még kedden is zárva tarthatják. 

Artur Galejev, az orosz Komszomolszkaja Pravda napilap tudósítója 

Tizenkilencmilliárd dollár. A Moody’s szerint ennyi betétet helyeztek el orosz bankok ciprusi pénzintézetekben. Az összeg azonban valójában ennek többszöröse is lehet. Ha az adót valóban kivetik, szakértők szerint az orosz vállalkozások mintegy 2 milliárd dollárt veszítenek. Elég valószínű, hogy az orosz vállalkozások megkezdik a sziget elhagyását. 

Andrei Degtjarjev, a KIT Finance Bank ügyvezetőjének az RBK orosz gazdasági lapnak adott nyilatkozata 

Ez a magántulajdon kisajátítása – még ha csak részleges is, de kisajátítás. És ezek után szerintem Ciprus elveszíti azt az üzleti központi szerepét, amelyet eddig élvezett. 

Tatjána Jedovina, Olga Sesztopad és Dmitríj Butrin az orosz Kommerszant napilaptól 

Néhány orosz vállalkozás Cipruson kívüli bírósághoz fog fordulni, noha az EU-val kapcsolatos üzleti tevékenységüket onnan (Ciprusról – a ford. megj.) irányítják. Most már túl késő van nemcsak ahhoz, hogy meg nem történté tegyük Ciprus, mint üzleti központ jó hírnevének csorbulását – ami már gyakorlatilag romokban hever – de újra kell értékelni az eurozónában végzett üzleti tevékenység kockázatait is. Ezek a kockázatok élesen megnőttek, és szükségessé teszik, hogy az EU-ban jegyzett tőke megőrzése érdekében új módszereket alakítsunk ki. 

Alexej Roskhin, az orosz Nyezavisimaja Gazeta napilap tudósítója 

Az „európai udvariasság” és az „európai jogbiztonság” – sajnos – nagyban elvont fogalmak. Vagy legalábbis a jó idők luxuscikkei. Amikor egy válság tűnik fel a látóhatáron, az európaiak „törvénytisztelet” iránti érzékenysége eltűnik, mintha sosem lett volna. Az a jelenlegi elegáns mód, ahogy Ciprusnak hagyják, hogy megoldja adósságproblémáját, őszintén szólva nem más, mint egy közönséges rablótámadás… És a válság még tovább fokozódik. Ha így folytatódik, az európaiak egymást fogják felfalni. 

Carlos Segovia, a spanyol El Mundo napilaptól 

Az elemzők világszerte azt kezdték kérdezgetni, hogy a ciprusi példa nem fog-e, akár csak részlegesen is, megismétlődni más dél-európai országokban is. Ez a bizalmatlanság önmagában megnehezíti a spanyol válság és általában az eurozóna válságának kezelését, mivel a befektetéseket, megtakarításokat és pénzügyi tevékenységet nem bátorítja. 

A spanyol ABC napilap szerkesztőségi cikke 

A pénzügyi rendszer megmentésének módja bizalmatlansági hullámokat keltett, amelynek visszaverődései az eurozóna minden sarkába eljuthatnak.  

Az olasz Il Sole 24 Ore napilap szalagcíme 

A fertőzésveszély visszatér – egy veszélyes precedens, ami aláássa a bizalmat 

Marco Sodano, az olasz La Stampa napilap újságírója 

- Reméljük, hogy az emberek megértőek lesznek – mondta tegnap a ciprusi gazdasági miniszter. A legjobb, ha nem fogadnak erre.

Forrás: http://www.bbc.co.uk/news/world-europe-21830794

Jennifer Lind a Dartmouth College kormányzati társprofesszora, a "Sorry States: Apologies in International Politics" című könyv szerzője. Ebben a véleményében a koreai válsággal kapcsolatos kínai aggodalmakat elemzi.

„Megharapja-e” végre Kína Észak-Koreát?

Észak-Korea, ami Kína régi szövetségese, évek óta bosszantja Pekinget rakétaindításokkal, kísérleti atomrobbantásokkal, kínai halászok elrablásával és más kiszámíthatatlan tettekkel. Ennek ellenére Peking mindig beavatkozott az ENSZ-ben a Phenjan elleni büntetőintézkedések finomítása érdekében, sőt még a szankciók kijátszásában is segítette Phenjant. 

Vajon elege lett-e Kínának Észak-Korea februárban végrehajtott harmadik kísérleti atomrobbantása, az USA elleni támadással fenyegetése és legújabb tette – a koreai háborút lezáró fegyverszüneti megállapodás felmondása – nyomán? 

Peking megszavazta azokat a szankciókat, amelyek az USA ENSZ-nagykövete, Susan Rice szavai szerint „harapnak és keményen harapnak” majd. A kínai ENSZ-nagykövet szerint Peking „a Koreai-félsziget stabilitása és a béke megőrzése” érdekében járult hozzá a szankciókhoz. 

A mostani fejlemények jelentőségét nem szabad túlértékelni. Ugyanis az ENSZ-ben a szankciókról folyó vitában Kína – akárcsak a múltban – most is következetesen a Phenjan elleni büntetőintézkedések lazításán ügyködött. És a múltban kínai cégek segítettek Észak-Koreának kijátszani a szankciókat. 

Meglátjuk, hogy Peking érvényt szerez-e az új intézkedéseknek. 

Pekingnek jó okai vannak arra, hogy csak kelletlenül bánjon szigorúan engedetlen szövetségesével. A kínaiak úgy vélik, hogy legfőbb érdekük a status quo fenntartása. Bármilyen nehéz is együtt élni Észak-Koreával, Peking attól tart, hogy nélküle még nehezebb lenne. A kínaiak aggódnak, hogy a Phenjan elleni szigorú fellépés – az életfontosságú olaj vagy élelmiszer export leállítása – az északi-koreai kormány bukását vagy egyéb politikai instabilitást okozna a félszigeten. Peking rémálmai között szerepel még a gazdátlan atombombák problémája és egy humanitárius katasztrófa is. 

Peking attól is tart, hogy Észak-Korea bukásának milyen hatásai lehetnek Kelet-Ázsia stratégiai egyensúlyára.

Amennyiben Észak-Korea összeomlik és a két Korea egyesül, Kína hirtelen határossá válik egy egyesült, USA-barát Koreával, ahol USA-haderő állomásozik. 

A kínai elemzők általános véleménye szerint Észak-Korea fontos zavaró szerepet játszik az amerikai haderővel szemben, amely annak hiányában Tajvan védelmére összpontosíthatna.

Ezért – rendszeres kellemetlenkedései ellenére – Észak-Korea a fenti okok miatt Pekingnek nagyon is hiányozna.

De az „ajkak és fogak” napjai (Mao Ce-tung híres kijelentése a kínai–észak-koreai kapcsolatok szorosságáról) nyilvánvalóan véget értek. A kínai tudósok és elemzők egyre gyakrabban fejezik ki Phenjan viselkedésével kapcsolatos elégedetlenségüket. a kínai halászok elleni észak-koreai kalózakciók nyomán a kínai mikroblogok tele voltak ezzel a gaztettel. Legutóbb pedig a kínai kormányzat egyik tanácsadó testületének – a Kínai Népi Politikai Tanácsadó Konferencia (Chinese People's Political Consultative Conference) – tagjai nyíltan vitatták meg a kérdést: „tartsák vagy ejtsék” Észak-Koreát. 

A két ország, amit korábban „a két legjobb barátnak” csúfoltak, mára Kelet-Ázsia furcsa párjává vált. Amikor Kína és Észak-Korea szövetségre lépett, mindkét ország szegény, sértődött, elszigetelt, és az USA, valamint szövetségesei hidegháborús megszorításának céltáblája volt. 

Észak-Korea továbbra is ilyen ország, Kína azonban határozottan nem. Kína elismerésre méltó négy évtizedes gazdasági reformjai és növekedése az egekbe lőtte az ország vagyonát és hatalmát – Kína ma egy globális érdekekkel rendelkező világhatalom. Kínának hatalmas érdekei vannak a stabilitás és rend fenntartásában, amely elősegíti gazdasági fejlődésének folyamatosságát.

Kínai és az USA kapcsolatai feszültek lehetnek. De Mao napjaival ellentétben, a két ország ma egymás életfontosságú kereskedelmi partnere, amelyek rengeteg szálon kötődnek egymáshoz és érdekeik gyakran egybeesnek.

Peking ezen kívül nagyra értékeli Dél-Koreával való kapcsolatát is, amelyet Phenjan provokációi komolyan veszélyeztetnek. A kereskedelmi kapcsolatok bővülése, a szívéjes politikai viszonyok és a mélyen összefonódó kötelékek olyan kapcsolatot teremtettek a két ország között, amely miatt egyre furcsább, ha Peking elfordítja a fejét, amikor Észak-Korea dél-koreaiakat öl meg, ahogy az 2010-ben történt (amikor a dél-koreai Cheonan hajó elsüllyesztése során 46 tengerész halt meg, vagy amikor a Jongpjong-szigetet aknavetőkkel lőtték).

Kína nagyhatalom, amely egyre többet foglalkozik a világban betöltött szerepével és a „puha hatalom” gyakorlásával. Peking azzal, hogy támogatja Észak-Korea könyörtelen, véres rendszerét – ami megtámadja szomszédjait és kegyetlenkedik saját népével – csak felhívja a figyelmet Kína saját emberi jogi hiányosságaira és aláássa Kína puha hatalmát.

Mivel Észak-Korea összeomlása lehetséges, hogy valóban destabilizálná a Koreai-félszigetet, Peking talán tovább fedezi majd Phenjant. De a két ország érdekeinek egyre nagyobb különbözősége alapján Kína Észak-Koreával szembeni elégedetlensége valószínűleg csak fokozódni fog.

http://edition.cnn.com/2013/03/11/opinion/lind-north-korea/index.html?hpt=hp_c1

Ez a cikk nem igazán vélemény, inkább háttéranyag és összefoglaló a világ egyik feszültséggócában, a Koreai-félszigeten történő események jobb megértéséhez. Az írás Madison Park hölgy tulajdona, aki a CNN Hong Kong-i tudósítója. 

Miért fontos még mindig a koreai háború?

Ez az a háború, ami valójában sosem ért véget – és ami 1953-ban megosztott a Koreai-félszigetet. A 60 évvel ezelőtt zajlott kegyetlen háborúban több mint kétmillió koreai halt meg, családok ezreit szakították szét, és utána létrejött a világ legjobban megerősített határa. A háborúban a mai napig élő szövetségek jöttek létre. 

A háborút lezáró fegyverszüneti egyezmény inkább csak tűzszünet, semmint békeegyezmény. Észak-Korea kedd óta azzal fenyeget, hogy felmondja a fegyverszünetet, ahogy tette azt már régebben is. Észak-Korea 2009-ben bejelentette, hogy hadserege nem fogja betartani az egyezményt, mivel Dél-Korea csatlakozott egy USA által kidolgozott anti-proliferációs (a nukleáris eszközök elterjedését megakadályozó – a ford. megj.) tervezethez. Phenjan hivatalos hírügynöksége, a Koreai Központi Hírügynökség (Korean Central News Agency, KCNA) bejelentette, hogy az USA „folyamatos háború készülődése” miatt „nincs más választásuk”, mint a fegyverszünet felmondása. 

A napokban a KCNA bejelentette, hogy március 11-e után az észak-koreai hadsereg a fegyverszüneti egyezményt „teljességgel érvénytelennek” fogja tekinteni, mivel az „USA imperialistái és a dél-koreai bábkormány” megsértette azt. Az USA és Dél-Korea közös hadgyakorlatát „nyílt hadüzenetként” értelmezték és a szokásos színes nyelvezettel becsmérelték a két országot. 

„Az USA, miközben vérgőzös tekintettel azon ügyködik, hogy bekebelezze a KNDK-t (Észak-Korea hivatalos neve: Koreai Népi Demokratikus Köztársaság), nem elégszik meg azzal, hogy magára vonja a koreai nép soha el nem múló, felgyülemlett haragját. Az igaz baj, hogy a dél-koreai bábkormány az USA imádatának mocsarába süllyedve talpnyalóként úgy táncol, ahogy fütyülnek neki.” – jelentette ki a KCNA. 

A legutóbbi heves kitörést a február 12-én végrehajtott kísérleti atomrobbantás miatt az ENSZ Biztonsági Tanácsa által megszavazott keményebb szankciók váltották ki. Phenjan a nemzetközi elítélés ellenére végrehajtotta harmadik kísérletét. 

Nézzük meg a két Korea közötti feszültség okait és azt, hogy egy hidegháborús konfliktus miért befolyásolja még mindig a világpolitikát. 

Okok 

A XX. század első felének legnagyobb részében a Koreai-félszigetet Japán gyarmati megszállás alatt tartotta. A II. Világháború végéhez és Japán vereségéhez közeledve a szövetséges hatalmak megállapodtak, hogy létrehoznak egy független Koreát. Az USA és a Szovjetunió a háború után a megszállt Koreát a 38. északi szélességi kör mentén kettéosztotta. A két fél ellentétes politikai elveket vallott. 

Északon a jelenlegi észak-koreai vezető, Kim Dzsong Un nagyapja, Kim Ir Szen emelkedett fel. Kim Ir Szent kommunista gerillavezetőként Moszkvában képezték ki, aki részt vett a japánok elleni koreai és mandzsúriai ellenállásban. Forradalmi előélete miatt a szovjetek kegyeltje volt. 

Délen az 1948-ban megtartott választást egy erősen antikommunista, az USA-ban tanult független jogász, Li Szin Man nyerte, aki így a Koreai Köztársaság első elnöke lett.

Li és Kim a félszigetet a saját kormányzata alatt akarta egyesíteni. Feszültség gerjedt a két fél között, akiket nagyhatalmi szövetségeseik támogattak. 

A háború kitörése

1950. június 25-én az észak-koreai hadsereg váratlan támadással átlépte a 38. szélességi kör vonalát és könnyedén eltiporta a dél-koreai erőket. Az USA a déli erők védelmében lépett fel. Ahogy a dél-koreai, az USA és az ENSZ erőinek ellentámadása elérte Észak-Korea területét, Kína Észak oldalán belépett a háborúba. A harcok egészen az 1953 júniusában aláírt fegyverszünetig tartottak. A fegyverszüneti egyezmény alapján létrehozták a jelentősen megerődített, 250 km hosszú és 4 km széles Demilitarizált Zónát, ami a két országrészt elválasztja. A háború ára 1,2 millió dél-koreai, 1 millió észak-koreai, 36 500 amerikai és 600 ezer kínai lakos és katona halála volt. 

A koreai rivalizálás 

Közvetlenül a háború után a Szovjetunió támogatásával Észak jelentős gazdasági fejlődést ért el. Aztán a Szovjetunió 1990-es években bekövetkezett összeomlása (a Szovjetunió hivatalosan 1991. december 25-én bomlott fel – a ford. megj.) az észak-koreai gazdaságot is magával rántotta, és még a rizs-fejadagok kiosztása is megszűnt. Úgy vélik, hogy az 1990-es években kitört éhínségben a lakosság mintegy 10%-a halt éhen. 

Ezzel éles ellentétben, a háborút követően Dél-Koreában a kezdet zavaros volt, mivel az autokrata vezetésű állam a világ egyik legszegényebb országának számított.  De az 1960-as évek végén a gazdaság erőre kapott, amely tettet manapság a gazdasági csodák egyik modelljeként dicsőítenek. Dél-Korea jelenleg a negyedik legnagyobb gazdaság Ázsiában. 

Pak Csong Hi elnök volt a modern Korea egyik megalapítója, aki államcsínnyel került hatalomra és 18 éven át, 1979-ben történt meggyilkolásáig, kemény kézzel irányította az országot. Dél-Koreában néhányan úgy vélik, hogy az ország jelenlegi gazdasági prosperitása Pak-nak köszönhető, mások szerint viszont diktátor volt. Lánya, Pak Kunhje a múlt hónapban tartott elnökválasztás nyerteseként Dél-Korea új elnöke lett. Hivatala átvételekor kijelentette, hogy megvédi Dél-Korea biztonságát az egyre ellenségesebb Észak-Korea fenyegetéseitől. 

Feszült kapcsolatok 

Az elmúlt 60 év során az Észak és Dél közötti diplomácia a megbékélés és a harciasság között ingázott. A barátiabb időszakok során a két ország a háborúban szétszakított családok érzelmekkel túlfűtött újraegyesítését hajtotta végre 2000-ben, vezetőik kezet fogtak egy phenjani találkozón 2007-ben, és tehervonatokat jutattak át a határon. Kim Dedzsung dél-koreai elnök az Észak-Koreával való békekötés és kibékülés érdekében tett erőfeszítései miatt 2000-ben Nobel-békedíjat kapott, bár megítélése továbbra is vegyes maradt. 

De a normalizálódás epizódjait az erőszak ellenpontozza, olyan incidensekkel, mint az 1983-as bombamerénylet, amely a dél-koreai kormány több tagjával végzett egy myanmari látogatás során, és egy másik bombamerénylet, amiben 1987-ben felrobbantották a Korean Air légitársaság 858-as járatát, amelynek minden utasa meghalt. Annak ellenére, hogy a vizsgálatok szerint mindkét támadást Észak-Korea hajtotta végre, a phenjani kormányzat következetesen tagadta érintettségét. 

Legutóbb 2010-ben Észak aknavetővel lőtte a dél-koreai Jonpjong-szigetet, amely során két tengerészgyalogos és két helyi lakos halt meg. Phenjan Szöult vádolta azzal, hogy a támadást a Sárga-tenger partjainál tartott hadgyakorlattal provokálta ki. Ugyanebben az évben Észak-Koreát azzal is megvádolták, hogy elsüllyesztett egy dél-koreai hadihajót, ami miatt több mint 40 tengerész halt meg. Az incidensek széleskörű haragot váltottak ki Dél-Koreában. 

A kapcsolatok továbbra is terhesek, különösen Észak-Korea múlt havi kísérleti robbantása miatt, amelyet a dél-koreai kormány „a Koreai-félsziget békéje és biztonsága elleni megbocsáthatatlan fenyegetésként” értékelt.

Kína, a háború utáni Észak-Korea hagyományos szövetségese támogatta azt az ENSZ-határozatot, amellyel újabb szankciókat léptettek életbe az országgal szemben. A szankciók tárgya az urándúsítás és a luxuscikkek – ami Észak-Korea uralkodó elitjét érinti. Kína korábban ellenezte az általa gazdaságilag támogatott Kim-rezsimmel szembeni kemény szankciókat. 

A Financial Times egyik szerkesztői cikkében, amely nagy figyelmet kapott az ázsiai médiában, Teng Jü-ven, a Kínai Központi Pártiskola újságjának, a Study Times-nak vezető szerkesztője arra sürgette Kínát, hogy „értékelje át a Kim-dinasztiával való régi szövetségét. Bár Észak-Korea hasznos szövetséges volt a hidegháború során, hasznossága mára kétségessé vált.” – írta Teng. 

http://edition.cnn.com/2013/03/07/world/asia/korean-war-explainer/index.html?hpt=hp_c1

Emlékszünk még a tavaly év végi „fiscal cliff”-hisztire? Már nem nagyon, ugye? Pedig a veszély nem múlt el, sőt, most pénteken az USA-ban automatikusan életbe lép egy csomó megszorító és költségcsökkentő törvény, mivel azóta sem sikerült politikai alkut kötni és költségvetést alkotni. Senki sincs tisztában vele, mi is történik majd az USA szövetségi és kormányzati kiadásainak megnyirbálása után. 

David Gergen a CNN vezető politikai elemzője, négy elnök tanácsadója is volt. A Harvard Law School-on végzett, jelenleg a közszolgálat professzora és a Harvard Egyetem Kennedy Kormányzástudományi Iskola Közszolgálati Vezetőképző Központ igazgatója. Lenti véleménye meglehetősen lesújtó kritikája Obama elnök eddigi kormányzásának és a republikánus többségű Kongresszus kompromisszumképtelenségének. 

Az amerikaiak torkig vannak a költségvetési szappanoperával 

Heti utazásaim során – Bostonba, Chicago-ba és New York-ba – barátok és ismerősök is ugyanazt mondták: nem érdekli már őket az elvonások körül Washingtonban zajló zűrzavar. Személy szerint torkig vannak azok bohóckodásával, akiknek ők adtak hihetetlen hatalmat. 

A múltban egy elnök általában meg tudott felelni a vezetővel szemben támasztott elvárásoknak, amikor a Kongresszus csökönyösen ellenzett kemény intézkedéseket, mint amilyen az eljövendő kötelező kiadáscsökkentés, amit most elvonásnak neveznek. 

Ilyen volt Lyndon Johnson, aki rávett vezető republikánusokat arra, hogy támogassák 1964-ben és 1965-ben polgári jogi törvénytervezeteit. És ilyen volt Bill Clinton, aki együttműködött egy republikánus többségű képviselőházzal, amelyet Newt Gingrich vezetett. Az emberek elfelejtették már, hogy milyen ellenséges volt az a republikánus képviselőház Clintonnal szemben – a fenébe is, felelősségre vonási eljárást kezdtek vele szemben – de ő ennek ellenére képes volt velük elfogadtatni négy jól kiegyensúlyozott költségvetést és a jóléti kiadások reformját. 

Máskor pedig a Kongresszus mutatott komoly vezetői erényeket, ha egy elnök utat tévesztett. Ilyen volt, amikor a Kongresszus lerövidítette a tengerentúli hadműveleteket két, egymást követő elnök után, akik bevezettek minket a vietnámi mocsárba. És ilyen volt, amit két olyan vezető képviselő, mint Sam Erwin és Howard Baker[1] tett, amikor Richard Nixon belebukott a Watergate-botrányba. 

Azonban ma abban a ritka pillanatban vagyunk, amikor a Kongresszus és az elnök is elhárítja magától a felelősséget. Nehéz olyan időszakot találnunk, amikor ilyen vezetőink lettek volna. A Kongresszus egyik alapfeladata a költségvetés elfogadása: ezt négy egymást követő év óta nem sikerül megtenni. A republikánusok, különösen a Kongresszusban, folyamatosan visszautasítják, hogy félúton találkozzanak a Fehér Ház igényeivel. Ugyanakkor az elnök, aki korábban a megoldás ígérete volt, mára a probléma részévé vált. Újraválasztása óta még jobban úgy tűnik, hogy Barack Obama inkább kampányolna a kormányzás helyett. 

Egy friss Washington Post/Pew közvélemény kutatás kimutatta, hogy a nyilvánosság mennyire elfordult a kérdéstől. Négyből mindössze egy amerikai követi az elvonással kapcsolatos híreket. És ahogy Chris Cizzilla és Aaron Blake írta a Tuesday’s Post-ban, „nem elég, hogy a legtöbben csak nagyon kis figyelmet szentelnek az elvonásoknak, de nekik is csak halvány elképzeléseik vannak azok hatásairól. Kevesebb, mint ötből egy, avagy 18%-uk mondta a Post-Pew felmérés során, hogy nagyon jól tudják, mi történik, ha az elvonások hatályba lépnek.” 

Cizzilla és Blake szerint sokkal többen figyeltek a „fiscal cliff”-re, mivel az adóemelést hozott volna. Ez elég világos, de a beszélgetéseim során az embereknek leginkább a szappanoperából volt elegük. 

Mit tegyünk? 

Olaszországban a választók annyira megundorodtak saját politikusaiktól, hogy ezen a hétvégén egy politikai bohóc által vezetett új politikai mozgalom kapta a legtöbb szavazatot. Talán ideje lenne Jon Stewart és Steven Colbert jelölésének? 

Lehet, de jelenleg az elnöknek és a Kongresszusnak egyetlen komoly és sürgős felelőssége van: miután létrehozták ezt a zűrzavart, együtt kell – hangsúlyozottan kell – működniük, hogy az általuk beígért fennakadásokat és nehézségeket minimalizálják. Őrültség, hogy a szövetségi kiadások mindössze 2,5%-os, és a szövetségi ügynökségek költségvetésének 5%-os megvágása – a kormányzat szerint – tönkre fogja tenni a repülőforgalmat, nyomasztó lassulást fog okozni a húsvizsgálatok során, vagy egy anyahajót kikötői veszteglésre ítél – és folytathatnánk még a litániát. 

Bárkinek, aki a múltban valaha részese volt számos rövid kormányzati leállásnak, a fentiek olyan gyanúsan hangzanak, mint a „Washington-emlékmű szindróma”: a költségcsökkentéssel érintett szövetségi alkalmazottak a leginkább szem előtt lévő szolgáltatások leállásával riogatnak, ami ellenkezést vált ki és ezért a költségcsökkentést visszavonják. 

A kormányzati szóvivők azt mondják, hogy a kezüket köti az elvonásokról szóló törvény, ami egyenlő, mindenre kiterjedő költségcsökkentést ír elő. Mindenki tisztában van azzal, hogy ez csak egy ostoba törvénykezési kérdés.  Szerencsére néhány szenátor mindkét oldalról – mint a republikánus Jim Inhofe Oklahomából és a demokrata Barbara Mikuski Maryland-ből – olyan törvényjavaslaton dolgozik, ami a kormányzatnak a költségcsökkentések esetére nagyobb mozgásteret adna, amivel a fennakadásokat a lehető legkisebbre lehetne korlátozni. 

Mindeddig a Fehér Ház és Harry Reid, a Kongresszusi többség vezetője nemet mondanak erre. A Fehér Ház olyan kijelentést tett, hogy a hatások tompítása az embereket túl öntelté tenné a kiadáscsökkentés valódi hatásait illetően. Valójában azt próbálják elérni, hogy a republikánusok olyan rossz színben tűnjenek fel, hogy kénytelenek legyenek végül beadni a derekukat. Ez rettentő módja a kormányzásnak: a Washington-i politikusoknak nem lenne szabad a polgárokat sakkfigurává változtatni azért, hogy elérjék céljaikat. 

Ugyanakkor olyan republikánusok, mint John McCain azt állítják, hogy a törvény ilyen jellegű módosítása túl sok hatalomhoz juttatná az elnököt. A túlhatalommal kapcsolatos aggodalom jogos, de lehetne találni olyan megoldást, amely alapján a Fehér Ház és a Kongresszus megosztaná a hatalmat és bármilyen egyéb megállapodást szigorú időhatárhoz kötne. 

Sajnálatos módon már túl vagyunk azon a ponton, amikor egy új költségvetési megállapodást lehetne kötni, mielőtt a költségcsökkentő intézkedések pénteken hatályba lépnek. Talán, ha a bölcsesség ismét felüti a fejét, ez a zűrzavar annyira szörnyű lesz, hogy az elnöknek és a Kongresszusnak újra tárgyalóasztalhoz kell ülniük és előállni egy hosszú távú megoldással. De jelenleg Obama és a Kongresszus feladata a vezetés – ez azt jelenti, hogy olyan törvényt kell alkotniuk, ami minimalizálja a zavarokat és fájdalmat. 

És ha már bohóc politikusokról beszélünk: kiderült, hogy Al Franken-ből[2] átkozott jó szenátor lett.