Azt írja a...

Maradjunk még kicsit az olasz választásoknál! Bill Emmott brit újságíró a The Economist szerkesztője volt 1993 és 2006 között. "Good Italy, Bad Italy" című könyvét 2012-ben adták ki angol nyelven, illetve ő a narrator a "Girlfriend in a Coma," című új dokumentumfilmnek, ami a jelenlegi olasz válságról szól. A lenti véleményében megpróbálja kitalálni, hogy mi lehet Silvio Berlusconi sikerének és túlélésének oka. 

Silvio Berlusconi kultusza: miért szavaznak az olaszok továbbra is „a Lovagra”? 

Silvio Berlusconival kapcsolatosan az olaszokat és nem olaszokat – George Bernard-Shaw híres kiszólását idézve – egy közös politikai nyelv osztja ketté. 

Úgy véljük, egyetérthetünk abban, hogy a tömegkommunikáció által uralt politika világában kis esély van arra, hogy a botrányokat, az egyéb személyes hibákat vagy a gyenge kormányzati teljesítményt megbocsássák. Ezen az alapon Berlusconinak politikailag már régen halottnak kellene lennie, semmint, hogy az ezen a héten tartott olasz választásokon nagyon kis különbséggel a második helyre fusson be. 

A külföldieket lehet, hogy mindig zavarba fogja ejteni Berlusconi folyamatos sikere. De az olaszok sokkal kevésbé lepődnek meg ezen. Mivel összefüggéseiben és nem elszigetelve látják a vele kapcsolatos jelenségeket. Az olasz politikában az összefüggések számítanak. 

Hogy ez mit jelent és jelentett Berlusconi figyelemre méltó tettét illetően, amely során majdnem megduplázta szavazati arányát a 2012. novemberi közvélemény-kutatási adatok és maga a választás között, a következő nyilvánvalóan félrevezető mutatók alapján lehet tisztázni: 

Hihetetlen ígéreteket tesz. Részben igaz, hogy Berlusconi egyik jellemző vonása, hogy egyik nap ezt, másnap pedig annak ellenkezőjét mondja teljességgel szégyentelenül, annak érdekében, hogy figyelmet keltsen különböző csoportok között vagy különböző rendezvényeken. Az olaszok tudják ezt, és támogatói hajlamosak úgy gondolni erre, mint jellemének egyik megnyerő, vagy szórakoztatni és örömet okozni akaró tulajdonságára. De ez egyben félrevezető is: a 2013-as választási kampányban tett legnagyobb ígérete teljességgel hihető volt - az, hogy csökkenti vagy akár el is törli a hírhedt vagyonadót, amelyet olasz neve alapján IMU-nak neveznek. 

Korábbi eredményei hiteltelenné teszik. Igen, általános gazdaságpolitikai kérdésekben. De nem az adókkal kapcsolatosan. Korábban megígérte az adók csökkentését és, legalábbis néhány tekintetben, be is tartotta ígéreteit. Az IMU csökkentésének ígéretét hihetetlen művészi módon jelentette be, amikor megírta szavazóinak, hogy saját zsebéből fogja visszafizetni nekik az adót, amit persze nagyon kevesen hihettek el. De nem ez számított. Szembetűnő módon hívta fel a figyelmet a kezdeményezésére és megerősítette az egyetlen fontos mondandóját: azt, hogy csökkenteni fogja az adót. 

Felelőtlen. Igen, mint majdnem mindenki a cinikus olasz politikai életben. Adócsökkentési ötleteinek finanszírozására kitalált tervén annyi a lyuk, mint egy szitán, de ez nem igazán számít. Azt majd mások adóterheinek növelésével vagy kiadáscsökkentéssel megfinanszírozza. Rendben, mondták a választók, legalább ez a szörnyű adó megszűnik. Ezen adóra való kérlelhetetlen koncentrálása azt mutatta, hogy meghallotta választóinak fájdalmát és komolyan is vette őket, nem úgy, mint más pártok, amik megpróbálták őket túlkiabálni.  

Perei és szexbotrányai miatt a nemzet szégyene lett. Nem igazán, bár néha a viselkedése még az olaszok türelmét is kikezdte. De az összefüggések fontosak: a legtöbben úgy vélik, az olasz igazságügyi rendszer katasztrofálisan rosszul működik, tehát ha Berlusconit el is kapják – mint sokan másokat is – az kit érdekel? A szexbotrányok pedig valójában személyes marketing tervének részei: lengén öltözött, fiatal nők körül legyeskedik, azért, hogy bűbájosnak, fiatalnak, szórakoztatónak és boldognak látszódjék. A nők körüli bohóckodása továbbá arra is szolgál, hogy elterelje a figyelmet egyéb gyengeségeiről, ami egyfajta nyugtatószer azoknak, akik egyébként haragudnának rá. Sok olasz, különösen a fiatal nők utálják emiatt. De vagy nem törődnek vele, vagy így is elég szimpatikusnak tartják, ezért ez a dolog politikai értelemben nem végzetes számára. 

Ellenfelei jobb államférfinak és felelősségteljesebbnek tűnnek. Igen, Mario Monti esetében, aki tavalyi ügyvezető miniszterelnöksége után elhatározta, hogy a választásokon vezeti a centrista jelöltek listáját, ez igaz. De egyáltalán nem igaz nagy ellenfelei esetében, ideértve a baloldali Demokrata Pártot, amelynek megvannak a saját botrányai, saját önző érdekei és – ahogy az a kampány alatt kiderült – bizonyítékok vannak arra, hogy visszaélve politikai hatalmával, a helyi Demokrata Párti politikusok érdekében befolyásolta a harmadik legnagyobb (és legrégebbi) olasz bank, a Monte dei Paschi di Siena működését. Ezért a PD-t (ahogy az olaszok nevezik) a közvélemény szintén önzőnek tartja, ami semlegesíti Berlusconi hátrányát ugyanebben a témában. Mivel mind a PD vezetője, Pier Luigi Bersani, mind Monti unalmas, szürke kommunikátorok, akik nem tudtak semmi pozitív, reménykeltő üzenetet ajánlani szavazóiknak, ezzel megnyitották az utat Berlusconi előtt. 

Csak egyetlen párt akart változásokat: Beppe Grillo Öt Csillag Mozgalma. Ez azt jelentette, hogy Berlusconi politikai hatalmának megőrzése érdekében használt régimódi adócsökkentési üzenetének nagy teret hagytak. És bár Berlusconi nem akart változásokat, legalább vidám, mosolygós és szórakoztató volt. Ahogy Grillo felemelkedése is mutatja, a politika jelenleg csak a személyiségről szól, de ő és Berlusconi különböznek ebben a kérdésben. Tény, hogy a televíziós megjelenés elsődlegessé válása miatt a hagyományos politikai pártok elhiteltelenedése hatalmas előnyhöz juttatta a személyiséget az olasz politikai életben, még akkor is, ha ezt sem a PD, sem Monti nem volt képes kihasználni. A személyiségek és különösen a személyes történetek figyelmet keltenek és hűséget váltanak ki, akár eltérő csoportokban is. Az egyik utolsó olasz politikus, aki ezt megértette és felhasználta nem volt más sajnos, mint Benito Mussolini. 

Óh, és elfelejtettem megemlíteni, hogy Berlusconié Olaszország három legnagyobb kereskedelmi tévécsatornája és legnagyobb hirdetésszervező cége, és hogy eurómilliárdjai vannak készpénzben támogatói és szövetségesei számára? Nos, ez nem egy félrevezető mutató. Éppenséggel ez az oka – ami talán túl nyilvánvaló ahhoz, hogy hosszan elgondolkodjunk rajta – a szépkorú, 76 éves Berlusconi folytatódó sikereinek.

All credit goes to Bill Emmott.

http://edition.cnn.com/2013/02/27/opinion/italy-cult-of-berlusconi-emmott/index.html#comment-814191969

Barbie Latza Nadeau a Newsweek Daily Beast római irodavezetője és a  CNN állandó szerzője. 1997-től a Newsweek tudosítójaként Olaszországban élt. Lenti véleménycikkét is a CNN-en jelentette meg. 

Az egyetlen biztos dolog a február 24-én és 25-én megtartott olasz parlamenti választásokat illetően az, hogy az ország a teljes és kaotikus bizonytalanság új fejezetébe lépett.

Noha a szavazatok alapján lehetne egyértelmű győztest hirdetni, a nagy hatalommal bíró szenátusban nincs tiszta többség, ami azt jelenti, hogy senkinek sincs elég mandátuma a tényleges kormányzáshoz. Röviden, Olaszország ott van, ahol 2011 novemberében volt, amikor a szexuális és vesztegetési botrányok záporában Silvio Berlusconi lemondott. Valóban visszaléptünk a rajtpontra? Ez lenne az optimista végkifejlet. Több szempontból azonban sokkal rosszabb a helyzet.

Olaszország ebben a választási ciklusban tulajdonképpen legtöbb pénzügyi esélyét eljátszotta. Nem csak azzal, hogy az ország úgy döntött, nem a megszorításokat választja a technokrata Mario Monti vezetésével, amelyek pedig minden számítás szerint szükségesek lennének ahhoz, hogy az országot megkezdjék kimozdítani a recesszióból.

Az ország úgy döntött, hogy nagy parlamenti hatalmat ad a Beppe Grillo komikus által vezetett establishment-ellenes Öt Csillag Mozgalomnak (MoVimento Cinque Stelle, M5S). Eltekintve attól, hogy Grillo képviselőjelölt sem volt, népszavazást akar többek között Olaszország eurozónán belül maradásáról. Jelenleg övé a legnagyobb frakció az alsóházban. Egyik jelöltjüknek sincs parlamenti tapasztalata, amely valószínűleg hozzájárult nagy támogatottságukhoz. „Találkozunk az országházban” – twittelte Grillo, amikor a választási végeredmények világosan megmutatták, hogy valóban hasznot tudott húzni az országos elégedetlenségből.

De a legmeglepőbb mutatványa a választásoknak valószínűleg az volt, ahogy Pier Luigi Bersani, a balközép Demokrata Párt (Partito Democratico, PD) vezetője valahogy elpazarolta a közvélemény kutatások szerint jól megalapozott vezetését. Továbbá nem más, mint a visszatérés királya, Silvio Berlusconi, aki rácáfolva minden esélyre, decemberi 16 %-os hátrányát ledolgozva majdnem teljesen kiütötte balközép ellenfelét.

2011. novemberi lemondása óta adócsalás miatt elítélték (ami ellen fellebbezett) és jelenleg ítéletre vár abban a piszkos ügyben, amelyben azzal vádolják, hogy fizetés ellenében szexuális viszonyt létesített egy fiatalkorú egzotikus táncossal nem kevesebb, mint 13 alkalommal. Berlusconi tagadta a vádakat.

Győztes kampányígérete a megszorítások teljes ellenzése volt. Nem csak az elsődleges lakóingatlanokra kivetett vagyonadó eltörlését ígérte, amelyet elődje, Mario Monti vezetett be újra, amikor átvette a kormányrudat. Megígérte a múlt évben már megfizetett vagyonadó visszatérítését is. Azt mondta, hogy az ehhez szükséges pénzt a tehetős olaszok titkos svájci bankszámláinak megadóztatásából fogja megszerezni.

A választás kimenetele a legjobb esetben is homályos, a legrosszabb esetben pedig kaotikus, és valószínűleg új választásokhoz vezet. Van néhány forgatókönyv, amely alapján Bersani vagy Berlusconi szövetségre léphetne Grillo-val vagy Monti-val, hogy erős többséget kialakítva kormányozza az országot. Monti eredménye nem elég jó ahhoz, hogy megadja Bersani-nak a szükséges támogatást, és kijelentette, hogy nem közösködik Berlusconi-val. Grillo viszont megígérte populista követőinek, hogy nem fog egyetlen bejáratott politikai párttal sem szövetkezni, ami alapján egyetlen célja csakis az erős ellenzéki szerep lehet. És ezért ki hibáztathatná? Így rendkívül erős királycsináló helyzete miatt sokkal nagyobb hatalma van.

Olaszország komoly bizonytalanság felé halad akkor, amikor az ország már így is térdre rogyott. Az Európai Bizottság előrejelzése szerint jövőre a munkanélküliség eléri a 12%-ot. Eközben a gazdaság 2013-ban legalább 1%-kal zsugorodni fog. A politikai bizonytalanság sosem kedvez a befektetőknek, ugyanakkor az olasz választók éppen most alakítottak ki egy bizonytalan jövőt azzal, hogy nem döntöttek egyértelműen.

A dolgok azonban alakulhattak volna másképp is.

Bersani valószínűleg sokkal erősebb helyzetbe vezethette volna pártját, ha engedi maga helyett indulni (a miniszterelnöki posztért – a ford. megj.) Firenze 38 éves polgármesterét és középbalos barátját Matteo Renzi-t. Ezzel ellenben tavaly rosszízű párbajt vívtak az elsőségért, amelyben Renzi – és a középbal – végül veszített, miután Bersani eladta a párt tapasztalatokhoz való hűségét az optimizmusért cserébe. Berlusconi éppenséggel kijelentette, hogy nem jelöltette volna magát, ha Renzi is indul.

Ugyanakkor Berlusconi is – akinek jobbközép pártja Olaszország termelő régióinak tehetős vállalkozói között erős támogatással rendelkezik – elmulasztott egy lehetőséget a jobbközép esélyeit illetően. Azzal, hogy visszautasította hatalmának és a párt vezetésének átadását egykori protezsáltjának, Angelino Alfano-nak, elvesztette az esélyét egy fiatalabb, erősebb jobbközép szavazóbázis megszerzésének.

A Berlusconi és Berzani közötti párbaj őrült ígéretek és széttört álmok egyfajta zavaros csatájában ért véget az olaszok számára, akik rá fognak jönni arra, hogy bármennyire nehéznek is találták eddig a dolgokat, valami sokkal rosszabb felé haladnak.

Olaszország jelenleg egy olyan pokoli tornácon imbolyog, amelyet évtizedek óta nem láttak. Épphogy kibírták a megszorító intézkedésekkel töltött 15 hónapos technokrata bánásmódot, és most látszólag eltékozolták a demokrácia esélyét. Senki sem tudhatja, mi következik, de az szép nem lesz.

- Ez egy csapdahelyzet – mondta James Walson a Római Amerikai Egyetem tagja a CNN-nek. – Semmi sem lehetne ennél rosszabb Európának. 

All credit goes to Barbie Latza Nadeau.

http://edition.cnn.com/2013/02/25/opinion/italy-elections-analysis/index.html?hpt=hp_c3

A választás előzetes eredménye:

Képviselőház

Pier Luigi Bersani, balközép, Demokrata Párt: a szavazatok 29.54%-a (győztesként 340 hely)

Silvio Berlusconi, jobbközép, Szabadság Népe Párt: 29.18% (124 hely)

Beppe Grillo, megszorításellenes, Öt Csillag Mozgalom: 25.55% (108 hely)

Mario Monti, Polgári Esély Mozgalom: 10.56% (45 hely)

Szenátus

Valószínűleg sem a két legnagyobb párt, sem szövetségeseik nem tudják elérni a működőképes többséghez szükséges 158 helyet.

Demokrata Párt: 31,63%, 113 hely.

Szabadság Népe Párt: 30,72%, 116 hely.

Öt Csillag Mozgalom: 23,79%, 54 hely.

Polgári Esély Mozgalom: 9,13%, 18 hely.

Ismét William K. Black egy cikkét hoztam, ami hosszú ugyan, de tanulságos. Nagyon sok mindent meg lehet érteni vagy sejteni a világgazdaság mozgatórugóinak működéséről, ha veszitek a fáradtságot és elolvassátok a cikket, és nem mellesleg azonosultok az író véleményével. Kénytelen voltam megszórni jó sok lábjegyzettel, mert a szereplők jó része nekünk egyáltalán nem ismerős, noha nem árt tisztában lenni azzal, ki kicsoda a játszmában.

A New York Times (NYT) a minap kettő cikkben is megerősítette, hogy Obama elnök Geithner[1] utódjául Jacob Lew-t[2] akarja pénzügyminiszterré kinevezni. A legtöbben úgy vélik, hogy Geithner a Wall Street gyermeke és közvetlen alkalmazottja, habár soha nem húzott közvetlenül fizetést onnan. Geithner a Wall Street egyik totálisan ellenőrzött alvállalkozásánál dolgozott – a Federal Reserve Bank of New York-nál[3]. Lew az igazán nagy fogás, egy újabb Wall Street-i tégla a Fehér Házban. Noha az első NYT cikk még cáfolta, hogy Lew a Wall Street-en dolgozott volna, a második már csak csökkenteni akarta ennek a ténynek a jelentőségét. 

„Lew-nak volt egy rövid kitérője a pénzügyi világban, mielőtt négy éve csatlakozott az Obama kormányzathoz. Előzőleg a pénzügyi óriás Citicorp-nál dolgozott, előbb a Citi Global Wealth Management vezérigazgatójaként, majd a Citigroup Alternative Investments vezérigazgató-helyetteseként.”   

A "Global Wealth Management" a világ leggazdagabb embereinek nyújt banki szolgáltatásokat, egy olyan klubnak, amelynek egy szimpla milliomos aligha lehet a tagja. Az "Alternative investments" másodlagos pénzügyi termékek közvetlen banki kereskedését végezte. Lew végzettsége szerint ügyvéd. 

Ahogy a CBS News írta: 

„Obama teljesen nyugodtan hozhat a kormányába egy újabb Wall Street-i embert, mivel a mostanában hangoztatott populista szónoklatokon túl, viszonylag keveset tett a pénzügyi szektor megzabolázása érdekében. Ami ráadásul jól illik abba a képbe, ahogy Washington a Lew-hoz hasonló embereket cserélgeti a Wall Street és a Capitolium között. Egy hasonló történet: Lew egyik elődje, Peter Orszag az Office of Management and Budget[4] (OMB) vezetője volt, és miután elhagyta az irodát, a Citi vezérigazgató-helyettese lett. A politikai hivatás ma már nem hátsó bejárat egy jól jövedelmező banki álláshoz – sokkal inkább maga a vörös szőnyeg. A forgóajtó pedig csak egyre forog. A Citi Alternative Investments részlege végül milliárdokat veszített. Ugyanakkor Lew három éves kis kitérője alatt jó pénzt kaszált, többek között egy durván 950 ezer dolláros prémiumot – miután a bankot a kormányzat megmentette a csődtől.”

Lew segítette Clinton elnök pénzügyi politikájának kialakítását is.

Lew 1998 májusától 2001 januárjáig a Clinton-kormányzat OMB főnöke volt. Ebben az időben írta alá Clinton a pénzügyi szolgáltatások modernizálásáról[5] és a határidős tőzsdei kereskedés modernizálásáról szóló[6] törvényeket – amelyek kulcsfontosságú jogszabályok voltak a Wall Street deregulációjának folyamatában. Az első megszüntette azt a régi korlátozást, ami szerint a kereskedelmi bankok általában nem ajánlhattak vagy végezhettek szolgáltatást befektetési bankoknak, a második gyakorlatilag eltörölt minden korlátozást a származtatott termékek kereskedelme elől. 

Lew elődje William Daley volt. Daley egy ügyvéd, aki a válság idején a J. P. Morgan-Chase[7] végrehajtó bizottságának, azt megelőzően pedig a Fannie Mae[8] igazgatótanácsának tagja volt. Daley tagja a „Third Way”[9] ellenőrző bizottságának. A „Third Way” Pete Peterson[10] támogatójaként a megszorítások és a társadalombiztosítási kiadások csökkentésének híve. Támogatja a Wall Street és Pete Peterson legnagyobb álmát – a társadalombiztosítás privatizációját. A privatizáció lehetővé tenné, hogy a nyugdíjszámláink kezelésének díjai révén a Wall Street profitja dollár százmilliárdokkal növekedjen. 

Daley elődje Rahm Emanuel[11] volt. Emanuel szabad művészetek és kommunikáció szakokat végzett. Clinton abban az időben nevezte ki a Freddie Mac[12] igazgatótanácsába, amikor a tanácsot erős kritikák érték az elszámolásaival kapcsolatos hibák miatt. Emanuel a Wasserstein Perella-nál is dolgozott, ami egy neves befektetési bank volt. 

Ennek a sablonnak a nyilvánvaló tényei:

1. Obama szereti, ha a Wall Street-ről érkező fickók irányítják a pénzügyeket (annak ellenére, hogy amiatt került hatalomra, mert a Wall Street felrobbantotta a világot),

2. A forgóajtó, ami összeköti a Wall Street-et a Fehér Házzal, hihetetlenül felpörgött,

3. Obama pénzügyi tanácsadóit már egy nagyon rövid Wall Street-i kitérő is gazdaggá tette.

Ami nyilvánvaló, az egyben életfontosságú is, de a vezető média erről szinte tudomás sem vesz. A nyilvánvaló tények segítenek megmagyarázni, hogy Obama gazdaságpolitikája miért volt tisztességünk és polgáraink kárára inkoherens, helytelenül elmagyarázott, méltánytalan és gyakran szolgai módon kiszolgáltatott a Wall Street-nek. 

A sablon nem nyilvánvaló tényei az alábbi gondokat takarják. Először is, Obama szereti körbevenni magát kudarcokkal. A sort Geithner kezdte. Úgy volt, hogy ő lesz a legfőbb szabályozója a legnagyobb amerikai bankoknak. Szánalmas kudarcot vallott. Beszédei és nyilatkozatai a Szövetségi Jegybank Szövetségi Nyíltpiaci Bizottságának gazdasági válság idején tartott találkozóin jelezték, hogy végig teljesen fogalmatlan volt. A rövidség okán csak három pénzügyminiszteri kudarcát említem most meg. 

Lew kudarctól kudarcig tántorgott. Egyik megalkotója volt a Clinton-kormányzat mindkét katasztrofális jogszabályi deregulációs intézkedésének, ami a számlavezetési csalási járvány kitörésével a világgazdasági válságot okozta. 

Emanuel és Daley mint a Fannie és Freddie igazgatói vallottak kudarcot. Lew a Citicorp származtatott üzleti részlegénél mondott csődöt. Ez a kudarc különösen veszélyes, mivel a Volcker-szabály[13] célja éppen az volt, hogy a szövetségi alapon biztosított bankok ne szerezhessenek tulajdonosi opciót származtatott termékeken. Obama bukott, szabályozás-ellenes embereket nevezett ki olyan pozícióba, ahol a legtöbbet árthatnak az újraszabályozási törekvéseknek, amelyek a jövőbeli válságok kockázatainak és kárainak csökkentése érdekében pedig létfontosságúak lennének. 

Obama vezető pénzügyi tanácsadói erkölcsileg is megbuktak. Lew nagy erkölcsi próbája az volt, hogy őszintén be tudja-e ismerni tévedéseit. Az őszinteség alapvető a jövőbeli károk elkerülése érdekében. Lew ezt a második, kevésbé nyilvánvaló próbát is elbukta. 

A CBS különtudósítása szerint: 

„A kinevezése előtti meghallgatásán 2010-ben úgy tűnt, hogy Lew az ingatlanpiaci válsággal összefüggésben a pénzügyi szabályozók szerepét kisebbíteni akarta, amikor kijelentette, hogy „személyesen nem tudom, hogy a dereguláció mekkora szerepet játszott a válság kialakulásában, de nem hiszem, hogy a dereguláció lett volna a közvetlen ok”.” 

A Pénzügyi Válságot Kivizsgáló Bizottság[14] úgy találta, hogy a dereguláció döntő szerepet játszott a válság kialakulásában. Saját kutatásaim is ezt támasztották alá. 

Ez a séma megismétlődött a hitelpiac összeomlása során.  A Pénzügyi Szervezeti Reformáló, Helyreállító és Rendészeti Nemzeti Bizottság[15] szerint a dereguláció hozzájárult az összeomláshoz. A könyvemben részleteztem ennek folyamatát. George Akerlof és Paul Romer 1993-ban írott cikke (Fosztogatás: a profitérdekelt csőd gazdasági alvilága) ezt a pontot emeli ki utolsó bekezdésében: 

„Sem a nyilvánosság, sem a közgazdászok nem látták előre, hogy a (hitelpiaci) dereguláció fosztogatáshoz vezet. A koncepció ismeretének hiányában azt sem tudhatták, hogy milyen súlyos lehet a helyzet. Így hát a terület felügyelői, akik már a kezdetektől fogva tudták, mi történik, a legjobb esetben is csak lanyha támogatást kaptak. Ma már okosabbak vagyunk. Ha tanulunk a tapasztalatainkból, a történelemnek nem kell megismételnie magát.” 

Lew, Clinton elnök, Bob Rubin[16], Larry Summers[17] és Alan Greenspan[18] erőltették azokat a fő deregulációs jogszabályokat, amelyek miatt kialakulhatott az a bűnözésre csábító környezet, ami a válsághoz vezetett. De ez vezetett a bankfelügyeleti ügynökségek felügyeleti és szabályozási tevékenységének korlátozásához is. Egy olyan vezető tisztviselő, akiben nincs annyi tisztesség, hogy beismerje hibáit és tanuljon belőlük, alkalmatlan bármilyen feladatra. 

Geithner is elbukta ezt az erkölcsi próbát. Ugyanis nem fizette meg az adót, amiről pedig tudott, mert azt hitte, hogy megúszhatja a dolgot. Az az ironikus, hogy az adóhatóság éppen Geithnernek jelent. 

A harmadik, kevésbé nyilvánvaló gond az, hogy a pénzügyminisztérium és hivatalai (közöttük a bankfelügyelettel) felelősek a hatalmas mennyiségű fontos szabályozó beépítéséért, amelyek a jövőbeli válságok kockázatainak csökkentését hivatottak szolgálni. Egy kudarcot vallott, szabályozás-ellenes ember kinevezése egy olyan hivatal élére, amelynek a célja több száz szabályozó megalkotása biztos recept a megismételt kudarcra. 

A negyedik kevésbé nyilvánvaló gond, hogy Obama olyan embereket választott ki vezető pénzügyi tanácsadónak, akiknek nincs ilyen jellegű végzettségük. Geithner nemzetközi politológiát tanult. Emanuel retorikát. Lew, Obama és Daley jogot végzett. Lew, Dales, Emanuel és Geithner mind dolgoztak a pénzügyi szektorban, de csak azért, mert politikusok voltak korábban és fontosabb volt, hogy kit ismernek, mint az, hogy mihez értenek. A hozzáértés sosem volt lényeges. Kudarcaik azokban a pénzügyi pozíciókban nem számítottak. Kudarcaik jutalmául prémiumot kaptak, amitől elég gazdagok lettek, hogy megbukhassanak. Ez a modern világ alapszabálya a vezető tisztségviselőket tekintve. Lew sokkal gazdagabb lett annak köszönhetően, hogy a Citicorp-ot az USA kormányzata megmentette a csődtől. 

Az ötödik kevésbé nyilvánvaló gond az, hogy mindegyik fő tanácsadó olyannyira szolgai módon ajánlkozik fel a mi országosan veszélyes intézményeinknek[19] (az úgynevezett „túl nagy, hogy elbukjon” bankoknak), hogy elfogadják a részrehajló kapitalizmust[20] és az ilyen bankok vezetőinek „ellenőrzési csalásait”, akik ezzel kapcsolatban még büntetlenséget is élveznek. Korábbi cikkeimben már leírtam, hogy mindezek az okok hogyan nyomorították meg országunk gazdaságát, demokráciáját és tisztességét és hogy fognak ismétlődő, erősödő gazdasági világválságokat okozni. 

Geithner megbecstelenítette az országot és a pénzügyminisztériumot, amikor az ilyen bankok és vezetőik ellen megakadályozta a büntetőeljárásokat. Nincs Lew-ban semmi, ami arra enged következtetni, hogy ő majd helyreállítja az ország becsületét. Azért választották, hogy továbbra is ezeknek a bankoknak az érdekeit szolgálja. Lew azon fog ügyködni, hogy az a bizonyos forgóajtó közvetlen átjáró maradjon a kormányzat vezető tisztviselői részére az azonnali Wall Street-i meggazdagodás irányába. 

Az utolsó nem nyilvánvaló gond az, hogy ezeknek a tanácsadóknak mindegyike annak a gazdasági megszorító neoliberális dogmának a szolgai követője, ami elpusztította Európát. Ezt a kérdést már több előző cikkemben elmagyaráztam. Hangsúlyozni kell, hogy Obama 2011 júliusában azért választotta vezető tanácsadójának Geithner-t, Lew-t és Daley-t, hogy elkövessék a „Nagy Árulást”[21]. Geithner egy olyan republikánus, aki fügefalevélként „függetlenre” változtatta állapotát, ezért a megszorítás-pártisága érthető. Daley Pete Peterson régi szövetségese. Peterson egy milliárdos Wall Street-i vezér, aki a szociális háló szétbontására irányuló kísérletet vezeti. Lew elkötelezettsége a régen megbukott megszorító dogmák iránt mélyen gyökerezik. 

A megszorítás egy vesztes-vesztes-vesztes-vesztes üzlet, nagyon hasonlatos a betegeken végzett érvágáshoz. A megszorítás olyan komolyan csökkenti a növekedést, hogy az az országot visszalöki a recesszióba, növeli a munkanélküliséget, növeli a nyomort a szociális programok megvágása miatt, noha azokra most lenne a legnagyobb szükség és gyakran növeli a hiányt is. Obama viseli a felelősséget ezekért az intézkedésekért és tisztviselőkért. 

Mi (és Obama) háromszor menekültünk meg a Nagy Árulástól. Bár ő a tervét „Nagy Alkunak” nevezte. 2011 júliusában Obama és Boehner házelnök majdnem véglegesített egy 4 trillió billió (sic!) dolláros megszorító csomagot, amely több mint 2 trillió billió (sic!) dolláros szociális és közel 1 trillió billió (sic!) dolláros társadalombiztosítási kiadáscsökkentést és egy sorozat, jórészt fiktív bevételnövelő intézkedést tartalmazott – amit egy évtized alatt kellett volna véghezvinni. 

Ha sikerült volna Obama-nak megkötni az alkut, ez a drákói megszorítás az országunkat és más országokat is visszalökte volna a recesszióba. 2011. júliusában az USA-ban 9,1%-os volt a munkanélküliség. A megszorítások hónapokon belül egy második recessziót okoztak volna. 2012 során, ami választás év volt, a munkanélküliség minden hónapban emelkedett volna, jóval meghaladva a 10%-ot. Obama elvesztette volna a választást, és a republikánusok visszavehették volna a Szenátus ellenőrzését. 

Obama és Boehner 2011. júliusi alkuját a Tea Party[22] és a Szenátus haladó erői akadályozták meg. Ezért helyette 2011 augusztusában megkötöttek egy másik költségvetési alkut, ami létrehozott egy „szuperbizottságot”, amelynek a célja egy legalább 1,2 trillió billió dolláros megszorító csomag 2011 novemberére történő összeállítása volt, és létrehozta az azóta csak „pénzügyi szakadéknak”[23] nevezett automatizmust (ami automatikus megszorításokat léptet életbe, amennyiben 2013 januárjáig nem sikerül új alkut kötni). A 2011. novemberi alkut ismét az ellenzék „furcsa párja”, a Tea Party és a haladó demokraták hiúsították meg. 2012 decemberének végén Obama arra sürgette a Szenátus többségi vezetőjét, Harry Reid-et[24], hogy fogadjon el egy sor engedményt, ami a szociális háló jelentős megnyirbálását is tartalmazta. Reid azonban a megadás és árulás tervezett eszközét irodája kandallójába hajította. A Tea Party a Képviselőházban lázadt fel és gázolta el Boehner alternatív megszorítási tervét. A 2013. januári alku végül kettő hónappal elhalasztotta az automatikus megszorítások életbe lépését. 

A haladó erőknek meg kell érteniük, hogy a „Nagy Árulás” nem elkerülhetetlen. Megbocsájthatatlan önpusztítás, amit a kormányzat és Boehner tervez a nemzet ellen. Az orvostudomány több mint száz éve felfedezte, hogy a betegen végzett érvágás orvosi műhiba. Legalább 75 éve tudhatjuk, hogy a recesszió vagy a gazdasági világválság elleni megszorítás közgazdasági műhiba. A Demokrata Párt Wall Street-i szárnyával kapcsolatos irónia az, hogy szörnyűek a pénzügyekben. A Wall Street a Fehér Házban a pénzügyi és politikai élet legrosszabb tulajdonságait vegyíti. Ez a részrehajló kapitalizmus – Amerika ellenes stílusban.

A cikk eredetije megtalálható itt: http://www.huffingtonpost.com/william-k-black/jacob-lew-another-brick-i_b_2446848.html

All credit goes to William K. Black.

Timothy Stanley az Oxford University történésze, aki rendszeresen blogol a The Daily Telegraph-on.  Richard Nixon születésének 100. évfordulója jó alkalom arra, hogy kicsit többet tudjunk meg arról az emberről, akinek eddig egyetlenként le kellett mondania az USA elnöki hivataláról. Nem mellesleg, talán segít annak megértésében, hogy mi odaát a republikánus és demokrata, mi a liberális és mi a konzervatív. Nem az, mint amit itthon gondolunk, az biztos. 

Szerdán volt Richard Nixon születésének 100. évfordulója, aki ellentmondásos alak marad és nem csak a politikai baloldal számára. Tavaly részt vettem a Conservative Political Action Conference (CPAC, konzervatív aktivisták és választott képviselők éves találkozója – a ford. megj.) Washington-i rendezvényén és elsétáltam egy régi politikai kitűzőket árusító asztal előtt. Képtelen voltam ellenállni és vettem egyet, amin Tricky Dick („Trükkös Dick”, Nixon politikai gúnyneve – a ford. megj.) legjobb krokodilmosolyát mutatja a klasszikus szlogennel: „Nixon’s the One!” 

Ki is tűztem az esti összejövetelen és meglepődtem az eredményen. Egyetlen fiatal konzervatív aktivista sem mondott egy jó szót sem Nixonról és sokan meglehetősen ellenségesnek mutatkoztak. Számukra ő a „csak névleg republikánus” személy archetípusa – egy konzervatív ruhába bújtatott liberális. Miközben valószínűleg a legtöbb amerikai csak a Watergate-ügy vagy Vietnám miatt emlékszik rá – és sok liberális még mindig háborúpárti, megosztó antikommunistaként szidja –, konzervatív szempontból politikája kiábrándítóan visszafogott volt. 

Megtestesítője volt egy régebbi, sokkal centristább republikánusnak, amilyen fajtát manapság nem igen lehet látni. Mostanság úgy érezni, hogy a Republikánus Párt folyamatos utóvédharcokat folytat – a pénzügyi válsággal, a fegyverekkel és Obama kinevezettjeivel kapcsolatosan. Ami minden bizonnyal a politikai realitás egyik visszatükröződése – elvesztették az elnökválasztást és csak a Képviselőházban vannak többségben. De a közös téma, ami ezekben a harcokban állandóan felbukkan, a „rugalmatlanság”. Úgy tűnik, vonakodnak engedni Obama elnök választás utáni hatalmának, vagy a közhangulatnak. Az elvhűség természetesen csodálatra méltó tulajdonság. De nem teszi magától értetődővé a 2016-os elnökválasztási győzelmet. 

Talán vehetnék leckét a körülményekhez való alkalmazkodás hasznosságáról Richard Nixon életéből. 

Nixon belpolitikája meghajolt a korszak liberális konszenzusa előtt. Támogatta a Jogegyenlőségi Kiegészítést (Equal Rights Amendment, ERA, az USA Alkotmányának tervezett kiegészítése, amit végül több tagállam ellenállása miatt soha nem ratifikáltak – a ford. megj.), megalapította a Környezetvédelmi Ügynökséget (Environmental Protection Agency, EPA) és támogatója volt a szegénység elleni küzdelem jegyében a minimálbér bevezetésének. Ő szervezet meg az első szövetségi esélyegyenlőségi akcióprogramot, a Philadelphia Tervet, amely a kormányzattal szerződő kivitelezőket Philadelphiában kötelezte a kisebbségi (afroamerikai – a ford. megj.) építőmunkások alkalmazására. 

Ahogy az gyakran Nixon nyilvános szerepléseinek szánalmasságával is történt, ez is ellenfelei rászedésének magánérdekét szolgálta. A környezetvédelem ügyét a liberálisok elől akarta elvenni, az akcióprogrammal pedig megosztotta ellenfeleit. A Philadelphia Tervet sok demokrata is ellenezte, ráadásul nem csak déli republikánusok, hanem munkavezetők is, akik úgy gondolták, hogy a terv kihívást jelent az előmeneteli programokra. A program egymás ellen fordította a szakszervezeteket és az emberi jogi mozgalmakat, mialatt az elnök elnyerte a progresszivitás gyenge látszatát. 

Még külpolitikája is a héja és a galamb keveréke volt. Nixon azt mondta, „méltó békét” akar Vietnámban, ami a konfliktus befejezésének olyan módját jelentette, amely nem ássa alá az USA katonai vagy politikai hitelességét. Ezt fordították ki perverz módon úgy, hogy a háború befejezésének az a módja, ha kiterjesztik azt – Kambodzsa társadalmi anarchiába bombázása elkerülhetetlenül vezetett a Vörös Khmer népirtásához.  

De Nixont részben békéltető hírneve miatt választották 1972-ben újra, amivel a demokraták nem versenyezhettek. Kínai látogatása volt a kezdete annak a lassú folyamatnak, amely a Tiltott Királyságot beintegrálta a világba és nyomást gyakorolt a szovjetekre, hogy folytassák az enyhülés politikáját. A kormányzat 1973-ban (elkésett) fegyverszállítással segítette Izraelt, hogy ellenálljon az arab inváziónak. Amikor a háború véget ért, Nixont úgy emlegették, mint aki megmentette a világot a szuperhatalmak Közel-keleti összecsapásától és még Egyiptomban is ünneplő tömeg fogadta. Ugyanakkor ebben az időben az otthoni megítélését annyira megrongálta a Watergate-botrány, hogy a világ problémamegoldójának szerepköréből semmit sem tudott profitálni. Nixonnak saját maga volt a legrosszabb ellensége. 

Ravaszkodó ellenfeleivel ellentétben, Nixon nem szenvedett hiányt személyes elkötelezettségekben. Konzervatívabb intézkedéseit újraválasztása utánra tartogatta. Amennyiben a Watergate-botrány nem csökkentette volna le már 1973 elejére politikai tőkéjét, lett volna esély rá, hogy Nixon továbbvigye az „Új Föderalizmus” (New Federalism, a szövetségi államok önállóságának növelését célzó politikai program – a ford. megj.) programját és visszavonja első elnöki időszakának liberális intézkedéseit. Az „Új Föderalizmus” hasonlít a későbbi reaganizmusra: adócsökkentés, a szövetségi államok nagyobb önállósága, jóléti reformok. 

Nixon akkoriban az ideálok és előítéletek keveréke volt, de mindezt áthatotta a lehetőségek és hatalma korlátainak tiszteletben tartása. Eltekintve a Watergate-botránytól, ez az, ami miatt annyira népszerűtlen a jelenlegi konzervatív mozgalomban. Bár igaz, hogy a Republikánus Párt továbbra is mérsékelt elnökjelölteket állít (George H. W. Bush-tól Mitt Romney-ig), de az elmúlt évtizedekben nyugtalan bázisuk elvárta tőlük, hogy azok átmenjenek az ideológiai tisztaság vizsgáján, amely azonban folyamatosan jobbra tolta a jelöltek álláspontját. 

Nixon mindent megtett, hogy udvaroljon a konzervatívoknak, de ösztöneire hallgatva mindig a retorikai középhez horgonyozta le magát. Elnöki ambícióját, ami egy tartós „Új többség” kiépítése volt, a balos radikalizmus és a szélsőjobb rasszizmusa közötti vékony vonalon egyensúlyozva próbálta megvalósítani. Stratégiája nem pusztán a déli rasszisták üldözésében merült ki, ahogy azt sok liberális kritikusa állítja. Ha így lett volna, nem győzött volna 1972-ben Massachusetts kivételével az összes államban. Az igazság az, hogy Nixon nagyon népszerű volt sok átlagos amerikai körében. 1968-ban a feketék szavazatainak 36%-át nyerte el, ami sokkal jobb teljesítmény, mint Mitt Romney vacak 6%-a. 

Manapság nehéz úgy beszélni Nixonról, mint a jelenlegi republikánusok példaképéről, mivel politikai megbecsültségét rendkívül elhomályosították. De igenis érdekes alternatív választási stratégiát kínál a mostani jobboldal által követett helyett, és ami testet öltött a legendásan következetes Ronald Reagan-ben (a Gipper sokkal mérsékeltebb volt, mint ahogy hívei elismerik).  (A „Gipper” Reagan beceneve volt, amit egy filmszerepe után kapott – a ford. megj.) És ami alapján megállapíthatjuk, hogy Nixon pragmatizmusa milyen jól működött, azok a választási győzelmei. 

Eltekintve 1960-as és 1962-es emlékezetes vereségeitől (1960-ban az elnökválasztáson maradt alul J. F. Kennedy-vel szemben, 1962-ben a kaliforniai kormányzóválasztást bukta el. Az utolsó sajtótájékoztatón mondta el híres, visszavonulására utaló mondatát: „Nem lesz többé Nixon, akibe mindig bele lehet rúgni.”  – a ford. megj.), képviselőként, szenátorként, alelnökként és elnökként is választást nyert. Figyelemmel erre a tényre, minden Fehér Házba igyekvő mérsékelt republikánus szemének könnybe kellene lábadnia Nixon nevének hallatán.

Az eredeti cikk hivatkozásokkal együtt megtalálható itt: http://edition.cnn.com/2013/01/09/opinion/stanley-nixon-at-100/index.html

All credit goes to Timothy Stanley. 

William K. Black, a Missouri Egyetem közgazdasági és jogtudományi társprofesszora, a fehérgalléros bűnözés, a pénzügyi csalások és banki korrupció elleni harc egyik éllovasa. Ebben a véleményében a New York Times egyik cikkének bírálatának örve alatt elmondja véleményét az EU megszorító politikájáról és mellesleg az USA politikai elitjének és médiájának szellemi képességeiről is. Miközben itthon jóformán csak arról hallunk, hogy a megszorítások helyett nincs más, érdekes látni, hogyan vélekednek erről odaát néhányan. Nem mellesleg felhívom a figyelmet Németország (gazdaság)politikájának nem is rejtett bírálatára.  

A New York Times (NYT) internetes kiadásának egyik cikke 2013. január 8-án ezzel a címmel jelent meg: Az eurozónában tovább emelkedik a munkanélküliség.

Az Eurostat jelentése szerint az eurozóna munkanélküliségi rátája 11,7%-os rekordszintet ért el, ami 18,8 millió munkanélkülit jelent (egy év alatt kétmilliós növekedés). „A fiatalok munkanélkülisége tovább nő, novemberben 5,8 millió 25 évesnél fiatalabb munkanélkülit tartottak nyilván, 420 ezerrel többet, mint egy évvel korábban.” Ahogy nő a fiatalok munkanélkülisége, úgy válik hétköznapivá a felsőfokú végzettséggel rendelkezők kivándorlása a perifériáról. A cikk szerint Berlin megszorításokhoz való ragaszkodása miatt Spanyol- és Görögországban a munkanélküliség elérte a nagy gazdasági világválság (az 1929-33-as válság – a ford. megj.) alatti szintet. Az olasz fiatalok munkanélkülisége is ezen a szinten van.

Következzenek a cikkben szereplő legjelentősebb őrültségek.

Először: „a Reuters által megkérdezett közgazdászok szerint az ECB (Európai Központi Bank – a ford. megj.) nem változtat csütörtökig a gazdaságpolitikáján, mivel a központi bank arra vár, hogy tisztább képet kapjon a gazdasági helyzet alakulásáról.” Hány millió embernek kell még elveszítenie a munkáját és hány gyereknek kell kivándorolnia, mire az ECB „tisztább képet” lát majd? Hány eurozóna tagállamot kényszerítenek gazdasági válságba? Új Marshall-tervre lesz szükség, hogy ablaktisztítót küldjünk az ECB-nek. 

Másodszor, a cikk megállapítja, hogy „a munkanélküliség elleni harc lehet, hogy szükségessé teszi a megszorító intézkedések enyhítését, amelyek sok – közöttük IMF-es – közgazdász szerint lehetséges, hogy túl messzire mentek." 

„Lehet”, „lehetséges”, „túl messzire”, „enyhítés” – az összes kifejezés félrevezető. A gazdasági recesszióra adható lehető legrosszabb válasz a megszorítás volt, amelyet Berlin az ECB felett gyakorolt de facto ellenőrzési jogát kihasználva, ráerőltetett az eurozónára. A megszorítás egy ciklikus gazdaságpolitika eleme, ami a recessziót vagy válságot még jobban elmélyíti azzal, hogy a már különben is gyenge keresletet még gyengébbé teszi. A gazdasági válságra válaszul bevezetett megszorító gazdaságpolitika egy olyan közgazdasági műhiba, mint a betegeken végzett érvágás. A helyes válasz, amelyet a közgazdászok elsöprő erővel támogatnak, egy anticiklikus gazdaságpolitika („automatikus stabilizátorok”), amely a recesszióra adócsökkentések és a kormányzati kiadások növelése útján, a magán- és közszféra növekvő keresletével válaszol. 

Nincs „lehet” vagy „lehetséges” abban a tényben, hogy a megszorítás súlyosbította a recessziót – egy „spontán kísérletet” folytattunk és az éppen olyan eredményt hozott, amelyet a gazdaságpolitikai elméletek megjósoltak, illetve a történelem már bizonyított. Az eurozónában megszorítással próbálkoztak, az USA-ban nagyon szerény gazdaságélénkítéssel. Az eurozónát azonnal visszakényszerítették egy indokolatlan recesszióba – ami annak perifériáját válságba lökte. Az USA (az elvárt deficit mértékéhez viszonyítva szerény) gazdaságélénkítése, szerény, de tartós gazdasági javulást okozott. 

Az eurozóna megszorító gazdaságpolitikájának, mint a világgazdasági recesszióra adott válasznak a helyes megítélése nem az, hogy az eurozóna a megszorítással „túl messzire” ment és szükség van annak „enyhítésére”. A megszorítás éppen az ellenkező irányba vitte a gazdaságot, mint amerre annak haladnia kellene. Egy 100 mérföldnyire északra levő városba nem úgy kell a föld felszínén eljutni, hogy elsétálunk délnek 50, majd északra 150 mérföldet. Nos, az eurozóna nem a földön sétált – egy délre vezető meredek ösvényt követett, ami egy második recesszió felé lejtett, és ami a perifériáról származó kelletlen túratársait a válság végtelen mélységébe lökte. 

Harmadjára és a legfinomabb iróniával: az eurozóna megszorításpárti politikusai most abban bíznak, hogy az USA gazdaságélénkítése elegendő növekedést biztosít, amely annyira megnöveli importunkat az eurozónából, hogy gazdaságunk kirántja az eurozónát a recesszióból és a válságból. És ami még jobb: Európában attól tartanak, hogy az USA lemásolja az önpusztító megszorító gazdaságpolitikát azzal, hogy megkötik a „Nagy Alkut” (inkább „Nagy Árulást”) a költségvetési vita során. (a „Grand Bargain” Obama elnök és a republikánus többségű képviselőház végül elvetélt kísérlete volt a költségvetési egyensúly megteremtésére, amit egyesek árulásnak tartottak – a ford. megj.) 

- A külső kereslet jobban kitart, mint gondoltuk - mondta Gilles Moec úr, a Deutsche Bank egyik közgazdásza. – Most nagymértékben függünk attól, hogy mi történik az Egyesült Államokban – célzott az ott folyó költségvetési vitára. 

Meg kell állnunk elismerni, hogy politikai osztályunk és médiánk annyira elmebeteg, hogy hatalmas a veszélye annak, hogy az USA is bevezeti a megszorításokat és indokolatlanul kikényszerít egy második nagy világrecessziót. A politikai osztályunk és a média az imént még azt követelte, hogy kerüljük el a „pénzügyi szakadékot” (fiscal cliff: a központi költségvetési kiadások megvágása és adóemelések mintegy 600 milliárd dollár értékben – a ford. megj.), mivel annak megszorító előírásai az USA-t indokolatlan recesszióba kényszerítenék. Ugyanezen politikai osztály a média nagy részének éljenzése mellett – az önromboló pusztítás ellenére, amellyel a megszorítás bosszút áll az eurozónán – most hisztérikusan azt követeli, hogy végezzünk jelentős kiadáscsökkentést. Tegnap még a megszorítások elkerülése volt fontos. Ma már azok bevezetése fontos. 

Az EU megszorító politikusai azt remélik, hogy az USA gazdasága, mint valami erős vontató, le tudja gyűrni a megszorítás eurozónára ható „pénzügyi visszatartó” erejét. Ez teljesen elmebeteg elképzelés – miért nem száll le az eurozóna a megszorítás kukásautójáról, ami visszahúzza a gazdaságát a szeméttelepre?  A NYT cikke ezzel ellenkezőleg egyszerűen azt kéri a németektől, hogy lassítsák le az általuk vezetett kukásautót, ami az eurozónát visszaviszi a szeméttelepre, mert azzal megkönnyítenék az USA gazdaságának dolgát, hogy mint egy vontató, elhúzza az eurozónát az ellenkező irányba.

Az eredeti cikk megtalálható itt: http://www.huffingtonpost.com/william-k-black/europe-austerity-measures_b_2432521.html

All credit goes to William K. Black.

Dr. Keith Ablow pszichiáter, a Fox News Medical A-Team nevű, orvosi kérdésekkel foglalkozó műsorának állandó résztvevője. Ebben a véleményében a hamis hírnév, az önzés és önámítás fiatalok között pusztító járványáról ír, amelyet szerinte a média és technológia szabadított a társadalomra. A Fox News közismerten konzervatív felfogásához tökéletesen illeszkedő véleménye remélem, legalább részben téves. Nagyon remélem.

Az American Freshman Survey (az elsőéves egyetemisták körében felméréseket végző szervezet – a ford. megj.) – amely az elmúlt 47 évben 9 millió fiatal felnőttet kérdezett ki –egyik újabb elemzése szerint a felsőfokú oktatásban részt vevők minden korábbinál tehetségesebbnek és sikerre elrendeltnek érzik magukat, miközben vizsgaeredményeik romlanak és a tanulással töltött idejük csökken. 

Az elemzés vezetője Jean Twenge pszichológus volt, egy olyan tanulmánynak is vezető szerzője, amely szerint az elmúlt harminc-egynéhány évben az önimádat felé mutató tendencia a hallgatók körében 30%-kal nőtt. 

Ez az adat nem váratlan. Az elmúlt néhány évben elég sokat írtam a média és technológia gyermekekre, serdülőkre és fiatal felnőttekre irányuló mérgező pszichológiai hatásairól, különösen arról, hogyan válnak hamis hírességekké – azaz saját kitalált élettörténetük főszereplőjévé. 

A Facebook-on a fiatalok azzal áltathatják magukat, hogy több százezer „barátjuk” van. Kitörölhetik a nekik nem tetsző hozzászólásokat. Bárkit letilthatnak, aki nem ért egyet velük, vagy lyukat üt felfújt önérzetükön. Eldönthetik, hogy a világnak csak tetszelgő, szexi vagy vicces fényképeket mutatnak magukról (lehetőleg több tucat albumot), velős, rövid hozzászólásokban „beszélnek” és nyilvánosan kapcsolódnak filmsztárokhoz és profi sportolókhoz, akiket „szeretnek”. 

A Twitter-t használó fiatalok úgy tehetnek, mintha érdemes lenne „követni” őket, mintha valódi rajongóik lennének, miközben valójában a hamis szeretettel és a hamis hírnévvel legyezgetik kölcsönösen egymás hiúságát. 

A számítógépes játékok használatával fiaink és lányaink úgy tehetnek, mintha olimpikonok, Forma 1-es pilóták, rock sztárok vagy mesterlövészek lennének. És amikor kikapcsolják a Wii vagy Xbox készülékeket és ráeszmélnek, hogy valójában tanyákon és játéktermekben vannak, mellékutcákban és háromemeletes bérházakban szerte az USA-ban, ez az, ami után hamis büszkeséggel sóvárognak – hogy azok „legyenek”, akik valójában nem. 

Az MTV-n (Music TV – a ford. megj.) és más csatornákon a fiatalok a sajátjukéhoz hasonló életeket látnak a reality műsorokban, olyan hihetetlen mértékű önzéssel és önimádattal, hogy egy „valódi” karakter minden bizonnyal pszichoterápiára szorulna, ha ezek után normális életet akarna élni. 

Ezek a XXI. század pszichológiai kábítószerei, amelyek tényleg nagyon beteggé teszik fiainkat és lányainkat. 

Mintha – hogy lépést tartsunk a média és technológia irrealitásával az öntömjénező felhajtás szédítő idegrohamában – a városi sportbajnokságokban szalagokat és díjakat osztanának a vesztes csapatoknak, az iskolák feltupíroznák az osztályzatokat, a hatalmas, színes dobozos energiaitalok átvennék az üdítőitalok piacát és a pszichiáterek úgy osztogatnák az Adderall-t (pszichoaktív gyógyszer, amelyet „tanulódoppingként” is használnak – a ford. megj.), mint a cukrot. 

Ezek a kamaszok, tinik és fiatal felnőttek egész idő alatt egy olyan Képviselőházat látnak, ami képtelen visszafogni a mániákus, euforikus, narcisztikus költekezést; egy elnököt, aki nem találja az utat az ünnepelt zsenivé váláshoz és a kivételes üzleti eredményekhez; egy társadalmat, ami a tömeggyilkosságok miatt a fegyvereket és nem az azokat használó pszichotikus embereket hibáztatja és – ez sem meglepetés – egy tőzsdét, ami úgy emelkedik és zuhan, mint a hullámvasút, amikor a buborékok felfújódnak és végül elkerülhetetlenül kidurrannak. 

Mellesleg, valóban ez az elkerülhetetlen vég. A hamis büszkeséget soha nem lehet fenntartani. Az önimádat buborékját folyamatosan a kipukkanás veszélyezteti. A fiatalok ezért drogoznak és isznak többet, mint valaha, dohányoznak, tetoválnak, piercingelnek többet, és sokkal és sokkal és sokkal többet szexelnek, korábban és korábban és korábban nevelnek gyerekeket, mielőtt ezt jól tudnák csinálni, mert úgy érzik, hogy ez különlegessé teszi őket – legalábbis egy ideig. Bármit megtesznek, ami elterelheti a figyelmüket arról, hogy belül üresnek és értéktelenek érzik magukat. 

Ugyanakkor ez az elterelés csak ideiglenes, míg az igazság örök. Úgy kell látnunk a depresszió és az öngyilkosságok járványszerűségét, hogy a gyilkosságokat ne is említsük, mint a felszínre emelkedő önimádat leple alatt lapuló valódi önutálatot és mások iránti gyűlöletet. Én így vagyok vele és nem kétséges, hogy sokan önök közül is. 

Jól tennénk, ha kidolgoznánk egy tervet e hatalmas, kialakulóban lévő járvány ellen. Mivel emellett az összes eddigi járvány kártétele el fog törpülni. És ezt lesz a legnehezebb legyőzni. Mert amikor végre tisztán látjuk ennek az ellenségnek a nagyságát és kártékonyságát, észre fogjuk venni, hogy – ahogy mondani szokták – saját magunk ellenségei vagyunk.

Az eredeti cikk megtalálható itt: http://www.foxnews.com/opinion/2013/01/08/are-raising-generation-deluded-narcissists/

All credit goes to Dr. Keith Ablow.

Kathleen Troia "K.T." McFarland a Fox News nemzetbiztonsági elemzője, aki a Nixon, Ford és Reagan kormányzatok alatt is nemzetbiztonsági beosztásokat látott el. A líbiai Bengáziban található USA-nagykövetség és CIA-kirendeltség épületei ellen szeptember 11-én kettő terrortámadást hajtottak végre, amely során a nagyköveten kívül további három amerikai is meghalt. Az Obama-kormányzat kezdetben a támadást spontán eseménynek minősítette, amelyet egy iszlám-ellenes film bemutatója miatt feldühödött tömeg hajtott végre. A későbbiekben viszont már előre megtervezett, katonai jellegű támadásról szóltak a hírek. Az alábbi véleményében a szerző a Közel-Kelet és általában az arab világ jelenlegi és jövőbeni helyzetét latolgatva úgy látja, hogy az USA külpolitikája változatlanul nem megfelelő.

A Bengázi-jelentés a külügyminisztériumot „rendszerhibák és vezetői, irányítási hibák” miatt marasztalta el. Négy tisztségviselő lemondott, akiket néhány kisebb vezető követhet. Bár Clinton külügyminiszter asszony azt mondta, vállalja a teljes felelősséget, sikeresen elkerülte, hogy őt hibáztassák a történtek miatt. Az ünnepek közeledtével ő és a vezető Fehér házi tisztségviselők is moshatják kezeiket.

Ugyanakkor a Bengázi-jelentés nem érinti a lényeget. A szeptember 11-én történtek egy sokkal nagyobb gond jelei – az Obama-kormányzat egész Közel-keleti politikája vallott kudarcot. És a baj csak növekedni fog, mivel a (cselekmény miatt – a ford. megj.) büntetlenül hagyott és felemelkedő Al-Kaida és szövetségesei a következő amerikaiak elleni támadást tervezgethetik.

Kevesebb, mint két évvel ezelőtt az egész térségben béke volt. Igen, ez egy nyugtalan béke volt, de ez egy olyan térség, ahol a nyugtalan békénél jobb évezredek óta nem volt. Igen, sok országot diktátorok irányítottak, de azok legalább USA-barát diktátorok voltak. Igen, néhány ország folyamatosan hangoztatta Izrael-ellenességét, de valójában egyik sem állt tényleges háborúban Izraellel.

Ugorjunk a mába. Minden megváltozott. Az egész térség forrong. Segítségünkkel Egyiptom lecserélte USA-barát diktátorát egy USA-ellenes, a Muszlim Testvériség (az arab világ legbefolyásosabb és legnagyobb pánarab mozgalma – a ford. megj.) által támogatott diktátorra és egy iszlamista alkotmányra. Segítettünk a líbiai ellenzéknek elűzni a diktátorukat, ugyanakkor az új kormányuk képtelen volt konszolidálni a hatalmát, amelyet az Al-Kaidához kapcsolódó milíciák tartanak nyomás alatt, és nem volt képes – vagy nem akarta – megakadályozni a bengázi támadást és diplomatáink lemészárlását. A gyűlöletes szíriai polgárháború lehet, hogy szörnyű helyett pokoli lesz, ha az Al-Kaida szimpatizánsok és az iszlamista szélsőségesek átveszik a forradalom vezetését, vegyi fegyverek tűnnek el és az etnikai-szektárius erőszak tovább terjedve megfertőzi Szíria szomszédjait és a NATO-tag Törökországot is.

Irán atomhatalommá és térségi vezető hatalommá válásának küszöbén áll. A remény, hogy a Szaddám utáni Irak USA-barát szövetséges lehet, szertefoszlott, mivel Irak egyre inkább Irán felé orientálódik. Az afganisztáni kivonulásunknak az lesz a vége, hogy az ország egy több résztvevős polgárháborúba süllyed, amint az utolsó amerikai katona felszáll az utolsó helikopterrel. A legjobb esetben ezeket az országokat az USA-ellenes Muszlim Testvériség fogja kormányozni. A legrosszabb esetben jön a káosz. A politikai és gazdasági káosz már készülődik, a radikális iszlamisták, terroristák és az Al-Kaida az egész térségben terjeszkedik.

Ha a káosz és a forrongás folytatódik, ami valószínűnek tűnik, néhány éven belül egy USA-ellenes és etnikai-szektárius erőszakban tobzódó, az Atlanti-óceántól Pakisztánig terjedő térséget fogunk itt találni. Egy olyan térséget, amely Észak-Afrikától a Közel-Keletig, az Arab-félszigetig, a Perzsa-öbölig és Közép-Ázsiáig terjed. Ami a terroristáknak, a világ legnagyobb olajkészletének és régi szövetségesünknek, Izraelnek is a földje.

Ez a lényeges dolog és az igazi botrány – nem Rice nagykövet asszony kijelentései (Susan Rice az USA ENSZ-nagykövete, akit külügyminiszteri poszt várományosaként tartottak számon, de a támadással kapcsolatosan tett, vitatható kijelentései miatt erről az ambíciójáról lemondott – a ford. megj.) vagy a külügyminisztérium biztonsági intézkedéseinek kudarcai. Még csak nem is egy USA-nagykövetség megtámadása és amerikai diplomaták megölése – ami persze önmagában tragikus eset. A lényeg, hogy a Közel-Kelet a radikális szélsőségesek kezébe kerül, ami újabb amerikaiak elleni támadásokra ad majd lehetőséget.

Obama elnök háttérből irányító politikája lehet, hogy pontos ellentéte Bush elnök előtérből irányító politikájának, de ugyanúgy alkalmatlannak bizonyult a helyzet kezelésére. Bush elnök országokat hódított meg és diktátorokat űzött el, Afganisztán és Irak teljes adminisztratív és kormányzati rendszerét elsöpörte. USA-protektorátusokat hozott létre, új vezetőket nevezett ki és olyan országokra erőltette rá a saját Freedom Agenda-ját (a szabadság terjesztésének eszméje – a ford. megj.), amelyek nem tudták, vagy nem akarták azt a sajátjuknak tekinteni.

Egy évtizeddel később Obama elnök a saját Freedom Agenda-ját úgy kezdte véghezvinni, hogy segítette az egyiptomi és líbiai diktátorok eltávolítását, de ahelyett, hogy felajánlotta volna a segítségét a stabilitás megteremtése és a saját kormányzat kialakítása érdekében, inkább félreállt. Ennek eredményeként az iszlamista szélsőségesek és a Muszlim Testvériség az „arab tavasz” reményeit egymás után megfojtották és létrehozták az „arab tél” reménytelenségét.

Ami magát a bengázi támadást illeti, bölcsen tesszük, ha emlékezünk rá, miért is történt a szeptember 11-i támadás. Két Kelet-Afrikai USA nagykövetség 1998-as felrobbantása és a Cole hadihajó 2000-es megtámadása után az Egyesült Államok megszigorította a nagykövetségek biztonsági intézkedéseit és megváltoztatta a haditengerészet bevetési szabályait. De elmulasztottuk elfogni, megbüntetni a felelősöket, vagy megtorolni a tettet. Ennek eredményeként Oszama Bin Laden kiadott egy toborzó videofelvételt, amelyen dicsekedett a támadásokkal és további támadásokra buzdított.

A Bengázi-jelentés a biztonsági intézkedések szigorítását és új bevetési szabályok megalkotását javasolja, de ismét elmulasztottuk megbüntetni a felelősöket, noha tudjuk, hogy kik azok és hol vannak. Meglepődne-e bárki, ha 2013-ban még több amerikaiak elleni, amerikai földön elkövetett támadás történne?

Az eredeti cikk megtalálható itt: http://www.foxnews.com/opinion/2012/12/20/team-obama-entire-middle-east-policy-has-failed-and-problem-is-about-to-get/?intcmp=trending

All credit goes to Kathleen Troia "K.T." McFarland.

Stephanie Flanders 2008 óta a BBC gazdasági híreinek szerkesztője, korábban a Financial Times vezető újságírója és az USA pénzügyminisztériumának vezető tanácsadója volt. Ebben a bejegyzésében ő is a „fiscal cilff” hátteréről ír, arról, hogy milyen politikai folyamatok vezettek el odáig, hogy az USA-ban január 1-jén automatikusan életbe lépő 600 milliárd dolláros adóemelést és kiadáscsökkentést úgy tűnik, már nem lehet elhárítani. Ami aztán valószínűleg recesszióba sodorja az USA gazdaságát és az magával rántja a világot is. Csak ennyi a tét.

Mindenki – így a pénzügyi piac is – úgy gondolta, hogy Obama elnök és a republikánusok vezetői megegyeznek valamiféle költségvetési alkuban. Nem lesz túl szép, de találnak módot a 600 milliárd dolláros adóemelés és költséglefaragás elhalasztására vagy elkerülésére, amely különben január 1-jén lecsap a gazdaságra.

De ez már nincs így. Most úgy tűnik, hogy nem lesz semmilyen alku. Obama elnök számára az egyetlen jó hír az, hogy emiatt nem őt fogják okolni. Minden várakozás ellenére, az elmúlt néhány nap eseményei megerősítették pozícióit a republikánusokkal szemben, akik egyébként is hátrányban voltak az elnökválasztás eredménye miatt.

Ami a gazdasággal ennek eredményeként történni fog, nagyban függ attól, hogy az elnök és a demokraták hogyan s miként döntenek helyzeti fölényük felhasználásáról.

Emlékezzünk arra, hogyan jutottunk el idáig: a választás utáni pár napban sokan remélték, hogy Obama elnök győzelme ráveszi a republikánusokat, hogy felhagyjanak a bármilyen adóemelést ellenző álláspontjukkal. És ha úgy vesszük, ez meg is történt.

John Boehner, a képviselőházi (republikánus – a ford. megj.) többség vezetője korábban már jelezte, hogy kész egy olyan alkura, amely alapján a gazdag amerikaiak több adót fizetnek majd – bár inkább az adójóváírások korlátozása, semmint adóemelés miatt. A B-tervében még tovább ment: az 1 millió dollár feletti éves jövedelemmel rendelkezők részére a Bush-adminisztráció által biztosított adócsökkentést nem újította volna meg.

A demokraták ezt szörnyű tervnek tartották, amely csak a legmódosabb háztartások 0,1%-ánál jelentett volna tényleges adóemelést. Ezzel még a leggazdagabbak is kevesebbet fizettek volna, mint Obama elnök terve alapján, amely a Bush-kedvezményt „csak” az éves jövedelem első 250 ezer dollárjára tartotta volna meg. (A Boehner-terv szerint az 1 millió dolláros éves jövedelem felett rendelkezők a teljes összegre megtarthatták volna a kedvezményt.)

A demokratáknak sok egyéb okuk is volt utálni Boehner tervét: a munkanélküliek részére adott juttatások megszüntetése keményen érintette volna az alacsony jövedelmű családokat és megakadályozhatta volna Obama elnök kibővített infrastrukturális befektetésekre vonatkozó terveit.  

Sokak szerint – a képviselőház mindkét oldalán – a B-terv előterjesztése rossz lett volna a demokratáknak és értelmetlen a republikánusoknak.

Obama elnök vagy átengedte volna, ami a republikánus adóelképzelések szinte teljes megvalósulását jelentette volna, a demokraták legtöbb kiadás oldali kívánságának teljesítése nélkül, vagy – ami sokkal valószínűbb – megvétózta volna, amely miatt úgy tűnhetett volna, hogy a demokraták ejtették túszul a gazdaságot.

De, ahogy a blogomban közvetlenül a választás után megírtam, egy kívülálló számára – és még nyilván Boehner számára is – értelmetlennek tűnő megállapodás nem feltétlenül tűnik annak a republikánus képviselőknek, akik megfogadták, hogy nem emelnek adót, soha.

Ahogy azt egy hasonló patthelyzetben már 2011-ben is láthattuk, a legtöbbjük ezt tényleg komolyan gondolja. És még az elnökválasztás eredménye, vagy a pénzügyi szakadékkal való fenyegetés sem késztette őket meggondolásra.

Mi történik most? Röviden, nem túl sok minden. Nem valószínű, hogy a Kongresszus vagy a Szenátus tényleges döntést hozzon a karácsonyi ünnepek alatt, ami alapján csak arra van esély, hogy egy nagyon rövid távú hiánypótlás kerül január 1-jei hatállyal a törvénykönyvekbe.

Ahogy az elején említettem, a frissen újraválasztott elnök előnnyel kezdi a tárgyalásokat, politikailag most még erősebb pozícióban van. De Boehner azon döntése, hogy az elnök tervével szemben próbál alternatívát felmutatni, sok demokratát feltüzelt a további kompromisszumok ellen. Most minden azon múlik, hogy Obama elnök talpasai a gazdasági helyreállítás kérdésében csirkefutamot akarnak-e játszani Boehner erre elszánt csapataival.

A pénzügyi piacok számára a jó hír az, ahogy már említettem, hogy a „szakadék” inkább egy lejtő. Semmi sem állíthatja meg őket a január 1-je utáni hetek adóemelései miatt okozott károk nagy részének áthárításában. Semmi más, csak az a működésképtelen politika, ami fő okozója volt annak, hogy a lejtő ilyen meredekké vált.

Az eredeti cikk hivatkozásokkal együtt megtalálható itt: http://www.bbc.co.uk/news/business-20813180

All credit goes to Stephanie Flanders

Klaus Dodds a Londoni Egyetem geopolitikai professzora, a „The Geographical Journal” földrajzi folyóirat szerkesztője, aki a lenti cikkben a távoli, hideg délsarki vizek és jégmezők fölött, az avatatlan szemek elől rejtett módon zajló, folyamatos kötélhúzásról elmélkedik. Ennek a küzdelemnek az egyik vetülete és színtere a földrajzi nevek adományozása és térképre helyezése. Bár az Antarktisznak nincs bennszülött lakossága és aligha nevezhető letelepedésre alkalmas területnek, az emberiség itt is képes a nemzeti hovatartozás álcája alatt egymásnak esni, ha úgy kívánja az ún. nemzeti önbecsülés. A harc jelenleg csak a földrajzi nevek szintjén mozog, de ismerve fajunk képességeit, ez valószínűleg nem sokáig marad így.

Klaus Dodds – Mit jelenthet egy földrajzi név az Antarktiszon? Sokat... 

A sarkvidéki kontinens egy részének átnevezése Erzsébet királynő-földjére nagy jelentőségű geopolitikai lépés, amely például kiválthatja Argentína tiltakozását is.

A királynő eheti külügyminisztériumi látogatása után William Hague (az Egyesült Királyság külügyminisztere – a ford. megj.) bejelentette, hogy a Brit Antarktiszi Terület déli részét a továbbiakban – legalábbis a brit térképeken – Erzsébet királynő-földjének (Queen Elizabeth Land) fogják nevezni. A bejelentést követő néhány órában, amely őfelsége gyémántjubileumának (trónra lépésének 60. évfordulója – a ford. megj.) alkalmából történt, az Egyesült Királyságban ez a történet volt a fő beszédtéma. De miért is érdekes ez?

Az idei jelentős év volt a déli sarki és a Falkland-szigeteki események tükrében. A balszerencsés Scott-expedíció 100., és a Falkland-háború 30. évfordulója is idén volt. Cambridge hercege (Vilmos herceg – a ford. megj.) idén márciusban, mint a Királyi Légierő mentőpilótája a Falkland-szigeteken teljesített szolgálatot, amely felkavarta az argentin politikai közéletet.

Ősszel a parlamenti képviselők vetették fel annak lehetőségét, hogy a Brit Antarktiszi Kutatóprogramot (British Antarctic Survey, BAS) beolvasztják a Nemzeti Oceanográfiai Központba (National Oceanography Centre). Több parlamenti vita és bizottsági ülés után végül kijelentették, hogy Nagy-Britannia jelenléte „stratégiai fontosságú” az Antarktiszon (azaz a BAS-hoz nem nyúlnak. - a ford. megj.). És miközben a BAS és egyéb egyetemi kutatók úttörőmunkát végeznek a jégalatti tavak kutatásával és feltérképezésével, más dolgok is kockára vannak téve. A brit tengerentúli területek közül a Brit Antarktiszi Terület, a Falkland-szigetek, Dél-Georgia és a Déli-Sandwich szigetek jogállását Argentína vitatja.

Ezért említésre méltó a királynőnek nyújtott „ajándék” időzítése. De a történet emlékeztethet arra a kettő igazán fontos kérdésre is, amely az Antarktisz-félsziget környékének geopolitikáját az elmúlt 100 évben meghatározta. Az első a fennhatóság kérdése körül, a második – most említett dolog – pedig a földrajzi elnevezések körül forog. A kettő közül egyik sem lényegtelen.

Az Antarktisz-félsziget és annak déli része, amelyet a britek Brit Antarktiszi Területnek neveznek, a sarki kontinens legkívánatosabb része. A korábban a „Falkland-szigetek függelékei” (Falkland Islands Dependencies) néven ismert hatalmas, az Egyesült Királyságnál hétszer nagyobb területet Argentína és Chile is magának követeli. Bár 1908-ban és 1917-ben a britek nyilvánították ki először területi igényüket, az argentin és chilei kormányok függetlenedésük után úgy gondolták, hogy szülőföldjük egészen a déli sarkig terjed. Argentína és Chile 1940-ben, illetve 1943-ban kijelölte saját sarkvidéki területeinek határait.

A XX. század első felének jó részében a három ország folyamatos diplomáciai, tudományos és földrajzi csatákat vívott azért, hogy a térség feletti fennhatóságát bebiztosítsa. Bill Hunter-Chrisite, a külügyminisztérium egyik tisztviselője 1951-ben a helyzetet „Antarktisz-kérdésnek” nevezte.

Amiről aztán kiderült, hogy egy tipikus brit elbagatellizálása volt a problémának. Argentína Juan Domingo Peron vezetése idején az „Argentin Antarktiszi Terület” fontosságát folyamatosan napirenden tartotta kutatóállomások telepítésével, légi fotózással és a közneveléssel. A geopolitikai befolyás megőrzése érdekében létfontosságúnak gondolták politikai térképek és diagramok kiadását. Bennszülött lakosság hiányában a térképek és diagramok mindig a hatalom eszközei voltak a sarkvidéken. A Falkland-szigetek tartozékainak Kutatóprogramja, amelyet átneveztek Brit Antarktiszi Kutatóprogrammá, szintén aktívan térképezett, derített fel és nevezett el területeket. Ekkor került sor az első magánexpedícióra (Trans-Antarctic Expedition) 1957-58-ban, hogy a most már Erzsébet királynő-földjének nevezett területről indulva először szeljék át gépesítve a kontinenst.

A geopolitikai feszültséget 1959-ben a tudományos szívélyességnek kellett volna felváltania. Hat hetes intenzív tárgyalás után 12 ország – közöttük a három egymással versengő is – megegyezett az Antarktiszi Szerződés alapelveiben. A szerződés negyedik pontja szerint a hét területi igénnyel fellépő ország (Argentína, Ausztrália, Chile, Franciaország, Norvégia, Új-Zéland és az Egyesült Királyság) megállapodott a további aláíró országokkal (közöttük az USA-val és a Szovjetunióval) abban, hogy nem támasztanak további területi igényt a sarki kontinensen.

Az aláíró felek a tudomány felé fordultak és reménykedtek benne, hogy a tudományos együttműködés egy sokkal jobban működő közös jelenlétet hozhat létre. Tény, hogy a következő 50 évben az eredeti 12 aláíró – és a hozzájuk csatlakozó Brazília, Kína és India – nagymértékben együttműködött az olyan területeken, mint a halászat és turizmus, miközben a környezetvédelmi megállapodás előírásai alapján megakadályoztak mindenfajta bányászati tevékenységet.

De mi lehet annyira érdekes egy ilyen kegyetlenül zord területen?

Az 1970-es és 1980-as években a kontinens nyersanyagforrásainak ígérete más államokat is, így sok harmadik világbeli államot, arra késztetett, hogy csatlakozzon az Antarktiszi Egyezmény Rendszerhez (Antarctic Treaty System, ATS). Az egyezmény minden tagja jogosult tudományos kutatóállomást alapítani, tekintet nélkül arra, hogy az adott terület fennhatóságát mely ország követeli magának. Ezért van a Brit Antarktiszi Területen jelenleg orosz, amerikai, brazil és lengyel kutatóállomás, hogy csak néhányat említsünk.

Az egyetértés és a tudás megosztása által vezetett tisztességes tudomány összeütközésbe került a sziklák és a jég alatt rejtőző kincsekkel kapcsolatos spekulációval. A harmadik világbeli kritikusok úgy vélték, hogy a tudományos érdeklődés csak álcázza az USA és az Egyesült Királyság valós érdeklődési körét – érdeklődést az olaj, a földgáz, és az olyan ásványi anyagok, mint pl. az uránium után. Bányászati tevékenység nem folyt, de rengeteg pénzt hozott a halászat, a bálnavadászat, a turizmus és a biológiai kutatás. Ennek eredményeként jött létre egy olyan hely, amely egyrészt hihetetlen betekintést enged bolygónk működésébe, másrészt számtalan kereskedelmi lehetőség ígéretét hordozza. Lehet, hogy az Antarktisz távol van mindentől, de fizikailag és gazdaságilag is a világunk része.

Bármi legyen is az Antarktiszi Egyezmény eredménye, többek között, hogy az Antarktisz a világ első atomenergia-mentes helye, az egyezmény jó üzlet volt. Az összes területi igénnyel fellépő ország tudja, hogy igényét a nemzetközi közösség aligha ismerné el. Csak Ausztrália, Norvégia, Franciaország és Új-Zéland ismeri el hivatalosan a Brit Antarktiszi Terület létét, Argentína és Chile viszont egyértelműen nem. Az USA és Oroszország pedig fenntartja a jogot, hogy a jövőben igénnyel léphessen fel. Az olyan emelkedő hatalmaknak, mint pl. Brazília, Kína és India, megvan a saját érdekük és még többet fektetnek a tudományba, a felfedezésbe és az elnevezésbe. Az elnevezés valóban fontos. A térképekkel és kutatóállomásokkal együtt ez a nemzeti jelenlét egyik legjobban észlelhető jele, és minden érdekelt országnak megvan erre a saját eljárása.

Egy térkép tele van földrajzi formák megnevezésének ezreivel. És ezek sokat elárulnak az adott ország felfedező, tudományos, uralkodói, földrajzi, politikai vagy jelképrendszerének hagyományairól.

Az Antarktiszi Összetett Földrajzinév-tár (Composite Gazetteer of Antarctica, CGA) szerint Nagy-Britannia közel ötezer nevet adott, míg az ebben vezető USA több mint tizenhárom ezret. Új-Zéland maori neveket ad sarkvidéki területén, a Ross-függőségen. Még az olyan kisebb résztvevők, mint pl. Bulgária is, több száz elnevezést adtak.

Mindemellett háromezer helynek több neve is van, fordítás, átírás vagy teljesen más megnevezés miatt. Az Antarktisz-félszigetet pl. Graham-földnek (Egyesült Királyság), Tierra San Martin-nak (Argentína), Palmer-félszigetnek (USA) és Tierra O’Higgins-nek (Chile) is nevezik. Az Egyesült Királyság és az USA 1964-ben új stratégiában állapodott meg, amely ténylegesen kettéosztotta a félszigetet és ennek megfelelően nevezte el azt. Az északi részt Graham-földnek, a délit pedig Palmer-földnek nevezik a térképeken. Tehát lehetséges a megállapodás, bár az USA és az Egyesült Királyság mindig is szoros szövetségesek voltak.

Az Egyesült Királyságban az Antarktiszi Helynevek Bizottsága (Antarctic Place-name Committee, APC) most is fogadja a helynév javaslatokat és elfogadta az „Erzsébet királynő-földje” elnevezést is. Az APC csak a Brit Antarktiszi Terület, Dél-Georgia és a Déli-Sandwich-szigetek tekintetében dönt, de rendszeresen egyeztet hasonló bizottságokkal Norvégia, Ausztrália, Új-Zéland, Franciaország és az USA részéről. Argentína és Chile is hasonlóan jár el, és a bizottságok együttműködnek egymással.

Így, noha az Erzsébet királynő-földje elnevezést a brit hatóságok nem gondolták provokatívnak, ez a 94 ezer négyzetmérföld nagyságú terület jelenleg az Antarktisz versengő geopolitikájának középpontjában áll. A földrajzi nevek a nemzeti függetlenség jelei és a sarkvidéki nacionalizmus szimbólumai. És a Brit Antarktiszi Kutatóprogram összevonásával kapcsolatos kudarc nyomában az újonnan elnevezett Erzsébet királynő-földje emlékeztetőként szolgál, hogy a kormány elkötelezett a brit jelenlét fenntartásában a távoli délen.

Argentína és Chile lehet, hogy nem szereti ezeket a neveket, de nincsenek is a használatukra kötelezve. Kedvükre választhatnak akár dacból is ellenkező nevet. Lehetséges, hogy a brit térképeken az Erzsébet királynő-földje elnevezés szerepel majd, de az argentin és a chilei térképeken nem várható hamarosan a „Tierra de Reina Isabel” (spanyolul Erzsébet királynő-földje – a ford. megj.) elnevezés feltűnése.

Az eredeti cikk megtalálható itt:

http://www.telegraph.co.uk/news/worldnews/antarctica/9755939/Whats-in-a-name-in-Antarctica-A-lot-....html

All credit goes to Klaus Dodds.

Peter Morici makroközgazdász, a Maryland-i Egyetem professzora, több könyv szerzője, korábban az USA Nemzetközi Kereskedelmi Bizottságának vezetője volt. Ebben a cikkben elég komor képet fest az amerikai elnök és a republikánus kongresszusi többség vezetője között körvonalazódó gazdaságpolitikai megállapodás lehetséges következményeiről. Úgy tűnik, mint minden politikai alkuban, itt is csak a lényeg veszik el menet közben. És Isten óvja attól a világot, hogy az USA is Görögország sorsára jusson.

Peter Morici – A költségvetési válságot megoldó alku tönkreteheti az USA törékeny gazdaságát

Washington mindig is sokat tett – bürokratikus szabályokat hozott és üres szólamokat fecsegett, hogy kettőt megnevezzünk –, és ráadásul bankóprést is üzemeltet, ami felszítja az inflációt. Most a méltányosság és pénzügyi felelősség nevében Obama elnök és Boehner házelnök (a republikánus többségű kongresszus elnöke – a ford. megj.) fedő alá hozott egy megállapodást, azért, hogy elkerülhető legyen egy olyan költségvetési válság, amely könnyedén mély recesszióba hajthatja a gazdaságot.

Az adók emelkedni fognak.

Majdnem mindenki egyetért abban, hogy a  munkáltatói adó (kb. mint nálunk a munkáltatói hozzájárulás – a ford. megj.) 2 %-os ideiglenes csökkentését vissza fogják vonni – mivel egyszerűen túl sokat von el a társadalombiztosítástól.  Ezzel az állami bevételek 125 milliárd dollárral fognak nőni 2013-ban.

Mára nyilvánvaló, hogy a Bush-admisztráció sok tehetős család részére biztosított adócsökkentését nem fogják kiterjeszteni másokra. Obama elnök a 400 000 dollár feletti jövedelmű családok adóterheit növelné, ugyanakkor Boehner házelnök a határt 1 000 000 dollárnál kívánja meghúzni. Az új határ így valószínűleg 500 000 dollár körül lesz, ami további 50 milliárd dolláros éves adóbevételt jelentene.

A kormányzat korlátozni akarja a tételes adójóváírások és egyéb adókönnyítések mértékét, továbbá az önkormányzati kötvények adómentességét is. Boehner házelnök hajlik a megegyezésre, és ha elfogadja az elnök tervét, akkor ez további 50 milliárd dolláros adóbevétel növekedést okozna.

A republikánusok legalább az adóemeléssel megegyező mértékű kiadáscsökkentést akarnak. A kérdés az, hogy ez mennyi adóemelést jelent – 100 milliárd dollár további jövedelemadót, vagy ezt az összeget és még a 125 milliárdos munkáltatói adót is.

Tekintettel arra, hogy Obama elnök mennyire csökönyösen védi a társadalombiztosítási jogosultságok gyors bővítését és azt a vágyát, hogy kiterjesszék a tartós munkanélküliségi segélyre jogosultak körét, a republikánusok a jogosultságok tartós csökkenése és egyéb belföldi és honvédelmi kiadások megnyirbálása révén valószínűleg 100 milliárdos vágást fognak megcélozni.

Az elnök szeretne további mintegy 50 milliárdot költeni a munkahelyteremtő ideiglenes intézkedésekre, de ennek megvalósításához évek kellenek.

Így tehát a teljes adóemelés mértéke 225 milliárd dollár lesz, a kiadásokat pedig mintegy 75 milliárddal csökkentik, ami a 2013-as GDP-ből legalább 300 milliárd dollárt, avagy 2%-ot, illetve továbbgyűrűző hatása miatt 2014-ben további 450 milliárdot von el.

A gazdaság mostanság 2%-kal növekedett, amíg a gazdasági hanyatlástól való félelem a közelmúltban meg nem fojtotta az üzleti kiadásokat és hitelezést.

Habár néhány közgazdász optimistán úgy vélte, hogy a háztartási kiadások növekedése és a javuló gépkocsieladási adatok a jobb idők eljövetelét jelzik, egy ilyen új és hatalmas gazdasági elvonással a GDP növekedés 2013-ban és 2014-ben valószínűleg 2% alatt fog maradni a soron következő negyed években.

Ebben az esetben a vállalkozások a profitnövelés érdekében az új elvárásokat a termelékenység növelésével és akár elbocsájtásokkal könnyedén kezelni tudják. Ugyanakkor a több negyedéven át tartó 2% alatti növekedés könnyedén elindíthat egy negatív visszacsatolási kört: az elbocsátások miatt csökken a háztartások jövedelme, csökken a fogyasztás és ez utóbbi tovább növeli az elbocsátások számát.

Az, amit az újév előtti hetekben Washingtonban művelnek, ugyanaz a pénzügyi fundamentalizmus, amely miatt Görögország, Olaszország és Spanyolország gazdasága zátonyra futott.

A túl magas munkanélküliség, a reálbérek csökkenése és a teljes munkaidős munka hiányában a részmunkaidős foglalkoztatás elterjedése miatt a munkanélküliségi arány könnyedén felszökhet 10% fölé, és nincs az a gazdasági ösztönzésre elkölthető pénztömeg, amely ezt a folyamatot vissza tudná fordítani.

Egyértelmű, hogy Obama és Boehner urak jól értenek a választási küzdelemhez, de a közgazdasághoz nem konyítanak. Olyanok, mint a varázslóinasok, akik csak pusztítást tudnak előidézni.

Az eredeti cikk megtalálható itt:

http://www.foxnews.com/opinion/2012/12/19/fiscal-crisis-deal-could-push-our-economy-into-recession/#ixzz2FZeogP9B

All credit goes to Peter Morici.